Idegen itthon, idegen otthon

Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.

De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)

Aki tudja, tudja.

Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció

Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.

Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.

Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.

A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.

Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.

Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.