Félúton

Húsz és harminc között. Jól érzem magam. Iszom a wiener coffee-m, élevezem az ízét :)




Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.

Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.

Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)

És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?