Játszmák

Megint bebizonyosodott, hogy az élet addig állít újra és újra egy kényelmetlen szituáció elé, amíg meg nem oldod tisztességesen (vagy valahogyan).
Mint például a munkahelyi konfrontálódás.

Mert nem szeretek én vitatkozni, legyen inkább béke. De néha muszáj. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek addig nyomulnak előre, míg meg nem állítják őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a természetük. Ha én nem szabok határt, akkor mini lépésekben a végtelenségig tolják ki a meglévőt, amin belül az ő szabadságuk/életterük nő, az enyém meg csak csökken. És (gondolom rosszul) én eddig mindig azt gondoltam, hogy jaj most miért nekem kell szólni, hogy ez zavar, miért nem tudják az emberek maguktól, hogy eddig és ne tovább. Várok, tűrök, gondolkozom, hogy mégis hogyan lehetne a helyzetet úgy megoldani, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Hogy hogyan lehetne békességben jelezni, hogy ez már nem fér bele. Aztán addig nő a probléma, míg végül már nagyon mérges vagyok, a másik pedig nem érti, hogy ha eddig jöhetett, ugyan miért ne mehetne tovább?

Tegnap borzalmas napom volt. Annyira összevesztem a mosogató nénivel, hogy azt mondta soha többé nem kell beszélnünk. Nem volt igaza, és nevetséges volt az egész vita, de azt hiszem, ha a mindennapokban jeleztem volna neki, hogy meddig mehet el, akkor tegnap nem kerekedett volna a dologból ilyen óriási üvöltözés.

Mindketten fuldokoltunk a dühtől.

Hat hónapon keresztül tűrtem, mondván, hogy jaj szegény néni, de hát ő már idős, jól van, majd én okos leszek és nem csinálok minden kis apróságból problémát, és azt hittem, hogy ez jó taktika, de most látom, milyen nagy hibát követek el, valahányszor elmulasztom, hogy kis dolgokban kiálljak magamért. Mert az emberek ezt nem úgy értelmezik, mint gesztust. Úgy értelmezik, hogy "hm, ez is belefér, lássuk, mi még!".

Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hogy a legközelebbi helyzetet azonnal észreveszem-e és gond nélkül ki tudok-e állni magamért. De most majd ezt gyakorlom.