Így telik

Ha Newton a fizika törvényszerűségeinek meghatározása helyett esetleg valami másban élte volna ki magát (ne adj Isten csajozásban), az biztos, hogy mostanra akkor is megállapítást nyert volna a tömegvonzás törvénye. Sőt mi több, kibővített verzióban, mert én nem csak azt figyeltem meg, hogy a padló minden esetben vonzóerőt fejt ki a mosogató szélén nagy gonddal elhelyezett nyers tojásra, hanem hogy ezzel egyidejűleg (vagy akár ettől teljesen függetlenül) egyéb tárgyak és fizikai erők is mozgásba lendülnek. Mindennek végkifejleteként biztos, hogy valamiféle surlódás megy végbe tetszőleges alsó végtagom és kiálló tárgyak között, majd hol magasabb, hol mélyebb tartományban tovaterjedő hanghullámok kíséretében az öklöm némi nyomást fejt ki a szóban forgó felületre. A tanulság, hogy az is csak nekem fáj, és hogy a gyerek legelőször és leginkább csak az ilyen hülyeséget tanulja meg (vagy örökli?) a szüleitől.

Amúgy rendben mennek a dolgok, gömbölyödünk, nehezülünk, pofikásodunk. Képeket is készítettem ma, de nem osztom meg, mert rájöttem, hogy nem baj, ha marad még bennem némi méltóság az elkövetkezendő időszakokra.

De amúgy valami ilyesmi...

Egészen átlagosan telik az utolsó hónap, az éjszakai állandó pisilési inger felkészít arra az időszakra, amikor majd a gyerekhez kell fél óránként felkelnem. Reggeli első pillantásom párnás-husikás lábfejemre esik, a párnázottság mértékéből megállapítom milyen időjárás várható és mennyi ödémás szenvedés jut ki aznapra. Apa háromnegyed hatkor lelép dolgozni, Medi ezzel egy időben elfoglalja apa helyét a nagy ágyban, illetve apa helye üresen marad, Medi pedig szorosan hozzámpréseli magát, így már ketten fekszünk akkora helyen, mint amit én egyedül elfoglaltam az éjszaka. A maradék másfél méter az ördögé... Félálomban puszilgatom, ő "bizsiz". Ez a kedvenc részem a napban, bár ma a szemtelen kölke nem átallott megjegyezni a puszim után, hogy ez bizony büdös volt.

A bizony szót tehát most már jól és következetesen használja, mert pár napja (hete?) azt jegyezte meg, ugyanezzel a szófordulattal, hogy a szobájában az ablak - "na az bizony jó koszos". Szó ami szó, a három utcafronti ablakból az az egy valahogy mindig kimarad, mentségemre legyen mondva, hogy a három hete megpucolt ablakok ugyanúgy néznek ki a kétszer négysávos gürtel porától, mint aminek egy éve felé sem néztem. De majd ma megcsinálom. Vagy holnap.

Mert mindig nagy tervekkel indulok neki a napnak, aztán mindig hamarabb fáradok el, mint gondoltam, vagy a lábaim akkorára dagadnak hirtelen, hogy minden jó szándék ellenére kénytelen vagyok elterülni az ágyon és várni. Vagy olvasni. Ebben élem ki magam a végidőben, főleg olvasok és főzök. És várok és várakozok. Végtelennek tűnik néha, néha pedig ijesztően közel a vég - vagyis a kezdet.

Azért egész belejöttem a végére, teljesen adom a kötelező kismama sztereotípiát. Már a peronról látom, hogy kit fogok majd felállítani a metrón, a metróajtó pittyegésekor elstartolok dagadt kis lábikóimmal és már zuttyanok is le a jól megérdemelt helyre, hogy azonnal felüthessem a "Kismama naplója"-t. A borítóján kismamák és babák, hogy internacionális környezetben is biztosan lássák, én már csak "szakirodalmat" olvasok. Ma megfejeltem azzal, hogy vettem a Hoferben egy aranyos kis kerek dinnyét, ami igen jól mutatott az óriás méretű társa mellett, amit a pólom alá dugtam (höhö).

Szóval azért egészen jól elvagyok.

Papa közben azzal szórakozik, hogy a 2017-es és az elkövetkező évek családi adókedvezmény-növelésekről szóló tervezeteket küldözgeti nekem a cseten, finoman utalva arra, hogy szerinte mégis érdemes lenne még egy gyereket vállalnunk, főleg hogy hamarosan hazamegyünk ugye a létbizonytalanságba. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, mert a gyerek mindig öröm és szerelem, de aztán eszembe jutott, hogy már november óta terhes vagyok és hogy a tököm tele az egésszel, pláne, hogy még legalább jövő ilyenkorig el fog tartani, mire újra maradéktalanul önmagam lehetek (fizikai értelemben), és akkor most kezdjem elölről az egészet? Aztán felrémlett előttem, hogy a nemrég vett családi batár helyett jövőre egy teherautót kéne vennünk, hogy elférjen benne az összes gyerekünk, és minden átlagos hétköznap a mostanihoz képest háromszor annyi mennyiségű, különböző méretű pelenkát/cumisüveget/kispulóvert/kisbugyit/matchboxot/barbiet kéne az egyre kisebb méretű pénztárcám mellé gyömöszölni a retikülömbe banyatankomba.

Szóval egyelőre maradunk a kétgyerekes modellnél, bármilyen kifizetődő lenne a harmadik gyerek. Persze érthető Papa pénzügyi frusztrációja, mert a múlt héten megkaptuk a házfelújításra az árajánlatot. De erről majd máskor. Helyette mégis itt egy jó kép, legalább a dinnye nem veszítette még el a humorérzékét: