Ember. Ember?

Nézem ezeket az adatlapokat iwiwen és a mellkasomban egyre erősebb a szorítás, ami már jó ideje ott van. Szorongok, mert mindenki olyan kiállhatatlanul boldog. Mindenki színes. Nem, talán ez így nem állja meg a helyét, hiszen van itt fekete-fehér, van letargiás, nem is egy.

Sokkal inkább az zavar, hogy mindenki olyan egyértelmű, túl határozott, mindenki ott van egy-egy idézetben, az egész lényük leírható és leírandó. Szinte kötelezően közléskényszeres az ember, mondhatni egyik a másiktól tanulja. És mindenki különleges! (Szinte hihetetlen)

Én meg egyre kisebb leszek, minél több "óriási egyéniséget" látok adatlap-szerte, minél több az idézet és a magamutogatás, annál jobban érzem, hogy süllyedek, hogy fuldoklom és egyszer elnyel a fantasztikus emberek tömege, én pedig ott maradok közhelyes, kiüresedett ideológiámmal, a szeretettel, ami már nem több, mint történelmi tény, az élni akarással és a kötődéssel, ami egytől-egyig unalmas frázis. Nyárspolgár! Nyárspolgár! - cseng a fülemben.

És nem tudom kitalálni, ki milyen valójában. Kiben van meg az a többlet, amit mutat. Talán merő rosszindulat és féltékeny feltételezés, ha azt gondolom, szinte senkiben. Mégis ott van körülöttem az a nehéz párás levegő, a kiválasztottak, az okosok és érzelmesek lehellete, az a bűzös kipárolgás, amitől én egyre csak összébb és összébb megyek és végül egy porszemnél is kevesebbnek érzem magam. Bizonytalan vagyok, vitatkozom magammal. Emberszeretet. Emberismeret. Ember. Ember?