Reggeli

Péntek, fél tíz, túl az első kávén, befejeztem a Gyöngéd barbárokat, túl az első síráson ma reggel, az utolsó oldal olyan dicsőséges volt, és akkor megszólaltak a harangok Bécs utcáin, dong ding, dong ding, tüm, tümm. Behallatszik az udvarunkba, ahol hajnalban a szemetes ember dühében ütötte vágta a Restmüll feliratú kukát, ki tudja miért, akkor attól visszhangzott az egész ház. Felvert az álmomból, szerencsére, mert megint a démonjaim üldöztek, a barátaim, a szüleim szeretete, a kiköltözés Bécsbe és még ezernyi apróság. Álmomban megint nem sikerült kiköltözni, nem indult az autó, nem fértem be a kocsiba, anyuék visszafordultak, mert összevesztek apuval, én pedig csak hangtalanul üvöltöztem álmomban, mert a torkomat és az orromat elöntötte a takony a sírástól. A szemetes ember ébresztett a Restmüll verésével, szó szerint ráébresztett a valóságra, arra hogy itt vagyok, Bécs belvárosában lakom, ide járok közértbe és bankba, Bécs utcáin sétálok reggelente és esténként.

Mindazonáltal nem vagyok még teljesen itthon. Bécs feltölt, felpezsdít, minden pillanatban elámít, de még hiányzik valami. Talán az ismerősök, a helyi arcok. Zárt közösség vagyunk mi négyen, egyelőre alig ismerünk itt valakit. Tegnap azon élcelődtünk, hogy jó lenne már az egyforma estéket megtölteni valami tartalommal, hívjuk át este a haverokat. Szóba jöhet a főbérlő, a bankból a kedves ügyintézők, a trafikos néni és Medy, a német tanárunk. Nagyjából ennyi.