Gravitáció

Megnéztük a Gravitációt Papival. Először azt akartam, keressünk mára valami vicces filmet, vagy valami romantikusat, aztán valahogy mégis emellett döntöttünk. Gondoltam, mindegy, úgysem tudjuk végignézni, mert mindjárt szülök. Hajnalban megint durván görcsöltem, közben félálomban gyötörtem magam, felébresszem-e Papit, hogy nem megy ám ma nyelvvizsgázni, inkább a kórházba, de aztán egy óra folyamatos fájdalom után belealudtam az akkor már enyhülő görcsökbe. Azt álmodtam, hogy Medi arca körvonalazódik a hasamon és aztán feláll a hasamban, meg énekelt is és nekem rá kellett szólni, hogy "hé, te még nem is tudsz ilyeneket csinálni, hiszen még meg sem születtél". Vajon ő is álmodik bent rólam olyasmikről, amiket én még nem tudhatok?

De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).

Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".

Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.

Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.

És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.

Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.

Súlytalanság van, és néma csend.

Űr.

Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.

Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.

És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?

Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.

De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.