Túl vagyunk az első éjszakán és az első otthonhagyáson. Azonnal rossz szülők vagyunk, ez a helyzet. A temérdek kutyafajta közül kiválasztottuk azt, amelyiknek különleges jelző "húúúú"-zása is van, amit minden részvét és lelkifurdalás nélkül bevet a kicsi beagle, ha 3 másodpercig véletlenül nem vele foglalkozol. Véletlenül, mert amúgy nem lehet nem vele foglalkozni, hiába minden, ő a legérdekesebb dolog most a világon. Akkor is, amikor nem csinál semmit.
De a lényeg, hogy szilárd elhatározással érkeztünk haza Gusztival, mégpedig hogy nem alszik velünk a kutya. De aztán inkább kiköltöztünk a nappaliba aludni. Aztán leoltottuk a lámpát és kezdődött a megszeppent nyüsszögés, majd a keserves sírás, majd a jelző -"húúúúú"-zást is bevetette. Éjjel háromig helyt álltunk, én a mamihormonoktól éber alvásban figyeltem, hogy vesz-e levegőt, miután sikerült végre valahogy elaltatni. Háromkor aztán köhécselt a "gyerek", én meg ellenőriztem, hogy nem halt-e bele, erre persze felébredt és megint kezdte az ugatást. Papi még egyszer megpróbálta a nyugtatós altatást, de sajnos már menthetetlenül felébresztettem. Végül felvettük magunkhoz, ahol azonnal elaludt és teljes nyugalomban aludta át az éjszakát. Szerencsére nem történt meg, amitől féltem, reggelig kibírta pisilés kakilás nélkül.
Reggel építettünk neki kerítést, hogy ne rágjon szét mindent napközben, amíg mi dolgozunk. Miután betettem az új helyére, jött a keserves sírás hadjárat. Ez a kis löfli fülű pontosan tudja, milyen hangot kell kiadni ahhoz, hogy menthetetlenül facsarodjon össze a szívem. Tíz perces késéssel végül el tudtam indulni, aztán egész délelőtt azon gondolkoztam, hogy hogyan rántja magára a ketrecet, megáll a szíve, kiborítja a vizet és szomjan hal, vagy berepül az a bizonyos kőszáli sas és magával ragadja. Vagy hogy 7 órán keresztül vonyít, amire a szomszéd kihívja a helyi teket, akik berontanak a házba és azonnal ártalmatlanítják a magára hagyott ebet.
Természetesen egyik sem történt meg. Hazaérve a boldog, nyugodt lábrágó kutya fogadott, aki aztán konstatálva, hogy újra a fedélzeten vagyunk, ismét belekezdett az ugató hadjáratba, büntetve minket minden egyes külön töltött másodpercért.
A műsor tehát kizárólag nekünk szól, mi pedig azonnal bedőltünk neki, és újra meg újra bedőlünk, mert a babakutya szupercukiságot vet be a túlélés érdekében.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése