A falka

Szülők vagyunk, négy hónappal a kis hercegnő születése előtt.

Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.

Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.

Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.

Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.

Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.

Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.

És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.