Gyerekvasárnap. Itthon a régi szobámban. Most is csak magányra vágyom. (De csak a fényes jövő ígéretével tudom elviselni ezt)
Önmagamba vágyom. Unom a rohasztó emberi illúzióinkat. Még leírni is unom, milyen hazugok, képmutatók és ocsmányak vagyunk. És közben egyértelmű, hogy mégis mennyire függök ettől a rothadástól, meg a többi hülyétől, akikkel együtt nyomatjuk a sok szart...
Mindegy ez.
Tisztaságra vágyom. Fehér falakra, jégkék színekre meg sárga, napszínű fényekre. Mentolos leheletre és tusfürdő illatú bőrre.
Csendre vágyom. Mások zajától távol, mások gondolataitól megszabadulva hallani vélem a saját hangomat. ott belül.
Fehér papírokra írni vágyom... Fekete tollal, így.
Felemelem a tollat, így. Aztán csak folynak a szavak, így.
Bárcsak itt bent is esne az eső. Elfolyna a fekete tinta. Így.
Már vége is az érzésnek, jön a következő.
Mindig így váltják egymást...
2 megjegyzés:
de ez nem nyomasztó-szomorú ám. azt se tudom mit beszélek. csak azt tudom, hogy mindennek ott, ahol érzel szépnek és jónak és könnyűnek kell lennie, még ha a szarról beszélsz is. és ha ez megvan, utána már könnyebb megállni benne. egyenes gerinccel, és egyéb testrészekkel.
de persze ez mind csak szerintem. nekem igaz. senki másra nem vonatkozik.
igen, az volt, hogy csak kiinduló-érzés volt amikor olvastalak, és elöntött a düh, meg a kétségbeesés, de ez a szám, meg a tusfürdőillatú bőr, meg a reggeli fények már a megnyugvás és önmagamba/önmagamból fordulni is csak békéből meg szeretetből, a düh az csak indukáló izé.
talán annyi a különbség, hogy nincs meg a skillem az egyenes gerinccel szarban álldogáláshoz, kimászok vagy szétfolyok benne.
Megjegyzés küldése