Újra nyitva a Nosztalgia kávéház

"Ez az egész ősz, ez a borongós, olyan ismerős. Mennyi ideje is? Pontosan ki tudnám számolni, mióta nem voltam itt. Tavaly egy egész félévet lébecoltam el ezen a helyen. Meg is látszott az átlagomon, rosszul tanultam. Sok könyvet meg cikket olvastam el ebben a sarokban, sok alkoholt, sok kávét ittam míg kint esett vagy éppen sütött a nap, gyönyörű őszi napok, szépséges, verőfényes; és a vörös alkonyatok, cigarettafüstök.

Állandó nosztalgiában élek, nem tudom, hány ősz telik még el így, de ami van, azt hiánytalanul ki akarom élvezni. Emlékezés, letűnt vágyak.

Voltunk itt, alig nézett rám, a kezem sem fogta meg, pedig akkor egyedül voltunk mind a ketten, épp lehetett volna, de addigra már olyan hamis volt az egész, a borzasztó nyári vallomások után, amikor először láttuk olyan tisztán a másikat - én, hogy mennyire kicsinyes és kegyetlen, és ő, hogy sokszor megalázom magam, bizonytalan vagyok és buta. De azt mondta, okosnak tart. Persze, amikor lezártam. Amikor kimondtam, hogy soha nem lesz ez több vágyakozásnál, hogy mindig csak ennyi marad, hazugság, sohasem lesz szeretet. Okos vagy - szólt ő. Én meg elhittem, el sem gondolkoztam rajta, ráhagytam; tudtam, hogy megkönnyebbült. Aztán később is csak belül nevettem ezen.

És megint itt ülök, mondhatnám, hogy még mindig ugyanott tartok, de nem, már tudom, hogy ez is elmúlik, csak még egy kicsit dagonyázom benne. Nem is fontos.

De akkor végre mi a fontos?

Ez a pohár bor talán. Óriási pohár, kétszer beleférne az öklöm. Egyszer megtanulom majd a borok nevét és az ízükről fogom felismerni őket, kívülről ismerem majd az összes palackot és évjáratot és a címkét is, persze, és majd felvágok ezzel a tudással is. Mint hogy franciául tanulok, ezzel is lépten-nyomon. Úgyis csak azért, meg mert jólesik rágódni a francia szavakon, olyan szépek, jobb lenne csak a kiejtést tudni, értelem nélkül - micsoda gyönyör volna, franciául Apollinaire-t szavalni, hogy fogalmam sincs miről szól, csak a dallamát, suttogni, csücsöríteni a szavakat.

Végül úgyis csak ennyi marad mint valóság - csücsöríteni, kimondani a szavakat, értelem nélkül; meg az a pohár bor. Vagy sör.

Egyre nagyobb kortyokat iszom, nem érem be azzal a kevéssel, mint először, az a legfinomabb, és csípi az ínyem; Királyleányka, milyen szép név, kár, hogy nekem nincs szebb, bár Adrienn, francia név, még a végén megszeretem, ki tudja?

Két telefirkált oldal, és hány lesz még? Talán abbahagyom, mielőtt elkezdeném, talán még előbb győz az eszme, hogy nincs is eszme, és az idea, hogy semminek nincs értelme. És győz Balogh Róbert, tényleg, mi értelme, minek még egy könyv, még egy történet, eggyel több porfogó a szekrényre.

Nem tudok hinni ebben, persze, hogy van értelme - öngyógyítás. Írás- és hidegvízterápiát mindenkinek!

Már csak erőlködök, előszobázás ez is, csak kifelé. Kifelé, kifelé - még bőven befelémenet vagyok a saját életemben. Rengeteg még a tapasztalnivaló, szinte szétrobban az ér a karjaimban, olyan izgatott vagyok sokszor. Érzem, tényleg érzem, hogy folyik ott bent a vér, milyen forró, fantasztikus folyam, és érzem, ha tűbe nyúlnék, vagy tüskébe, hát szétrobbanna az egész karom, a testem is, mint egy lufi és elszállna belőlem az élet; kifolyna az élet a szép piros véremmel együtt, a hideg kő megmelegedne pár pillanatra, a vérem meg kihűlne, mielőtt megfogná a padlót, és sírna a felmosórongy, nyüszítene, amikor felmossák vele.

Vagy csak én gondolok emögé ennyi tartalmat? Nem önhazugság ez? Élethazugság.

Élethazugság. Hányan csapjuk be magunkat és még csak választásunk sincsen. Illetve van, de mégis mit kezdenénk vele? Ne menj hozzá, nem szeret, hiába tanulsz, túl fiatal vagy, túl öreg vagy már, a pénz nem boldogít, a szüleid szerettek, sosem szeretett senki igazán, soha semmit nem tettél le az asztalra... Őszinte maszlag, mit sem ér. Kit boldogít az igazság, illetve nem féligazság mindez? Ki dönti el? Mindenki maga? Csakhogy:

a) mindenki rosszul dönt

b)vagy csakis rossz döntések léteznek, valaki mindig sérül

c) az én szemüvegem torz és túl sötét

d)vagy mindenki boldog.

Az utóbbi csak a teljesség kedvéért. De aki maradéktalanul(!) elégedett, nyugodtan tegye fel a kezét. Hát akkor? Igazam van, úgyhogy most pánikhangulat, nyomás, "kötelező kocsmalátogatás és mértékletes élvezet" terápiát mindenkinek! Inkább mint a hidegvíz...

Bort iszom, attól savanyú a szám íze.

Pedig a bor édes."

A pincér meg csak mosolygott rajtam, bár talán csak képzeltem, nem nagyon néztem fel, nem tudom, hogy az írás vagy a nagy pohár bor volt-e a nevetséges. Igazán nem tudom.