Felmerült ma ez a haláltéma kettőnk között. Nem az, hogy mi lesz, ha meghalunk. Hanem, hogy mi lesz, ha egyikünk jóval előbb hal meg. Te utazgatnál, egymagad. Magányra vágysz? Én összebútoroznék valami Jóskapistával, és nyírná a füvemet én meg mosnék rá - csak hogy ne legyek már annyira egyedül. Érdekes. De azért mégiscsak maradjunk abban, hogy együtt fejezzük be.
Mindig sürgetjük az időt, csak legyünk túl ezen, csak ha azt elérem, majd utána ez és az. Aztán a végén visszasírjuk az egészet.
És még valamit a sorsról. Nem hiszem, hogy úgy van az, minden előre megírva, és te csak mész rajta becsukott szemmel, összezárt ajkakkal. Bár kétségkívül van egy vonal, arra időről időre visszatér az ember - de hogy hová megy néha és honnan tér vissza, milyen kitérők után, az egészen rajtunk múlik. Létezik ember, aki végig az előírt úton halad?
Egyáltalán, miért élünk - a vonalunkért vagy a kitérők adta tapasztalásért?
Érdekes lenne, ha újra gyerekek lehetnénk, és úgy ismernénk egymást. Vajon jóban lennénk? Vagy Te csak üldöznél, elvennéd a játékom és nem adnád vissza? Én meg sírnék, de Te nem mondanád, hogy ne hisztizzek, mert az gyerekes. Lehet, hogy bocsánatot kérnél. Lehet, hogy megunnám a hisztit és abbahagynám magamtól és akkor megint játszanánk. Csak úgy, egyszerűen.
Élet. Halál.
Ismétlődés.
Visszasírás.
Visszatérés.
"Visszatérni annyi, mint megbékülni az élet végességével."*
*Kundera
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése