- Nem értem, miért olyan nagy dolog ez? - szólt Rhoda, s arca valóban értetlenséget tükrözött. - Hiszen ez csak egy kép.
A szoba félhomályát apró, kavargó füstcsóvák lepték be. A lenvendula erőteljes illata józanítóan áradt szerteszét. Az ablakon beszűrődő fény csak egy sávban világította meg a szobát, néhány kis bogár repkedett körülötte.
- Egyáltalán nem csak egy kép. Az a nő az emlékeimtől fosztott meg. Nem az a lényeg ki áll ott a tengerparton, tényleg nem. Igazán ilyen kicsinyesnek nézel?
- Tudod, hogy...
- Ami akkor történt, az a lényeg.
- Számodra.
- Pontosan.
- Ugyan..
- Semmit sem értesz. - Susan hangja itt elcsuklott egy pillanat erejéig. Szeme száraz volt, fiatalon elhagyta a könnyeket, megszokta, hogy nem sír. Szerette ezt a tartást önmagában, a felemelt főt; hogy bármikor gond nélkül farkasszemet nézhetett bárkivel. De a hangja elárulta. Belül mégis ugyanaz maradt, az a 19 éves lány, bizonytalan, de egyben merész is, szenvedélyes. - A boldog embereket nem érdekli a valóság; te mintha mindent egy üveglapon át néznél, ami megszűri a fájdalmat... de az összes szépséget is, ami létezik. Sokat érsz vele.
- Ne haragudj, de eléggé túldramatizálod a dolgot.
- Nincs sok választásom. Nekem jutott az itthon vergődő vén csoroszlya szerepe.
- Bolondság. Nem tudom, mi olyan nagy dolog egy képen. Te tudod, hogy te állsz ott a tengerparton, mást meg úgysem érdekel.
- Igenis nagy dolog. Pontosan azért, mert csak én tudom, milyen érzés volt ott álni, az én emlékem, amit senkinek nincs joga ellopni. Én sétáltam vele azon a délutánon. Szentimentális, infantilisen romantikus naplemente volt. És mintha lebegtünk volna - összefogództunk, Bernardnak minden két percben fel kellett emelnie, mert a homokban rákok futkostak és féltem, hogy megcsípnek, hiába mondta, hogy ők jobban félnek mint én... Olyan gyerekek voltunk. Tudod, az ember, ha megöregszik egyre jobban látja, hogy mi az, ami veszendő, de akkor, huszonévesen nem hittük, hogy van vesztenivalónk. Olyan öröknek tűnt minden. Nem... Nemcsak tűnt. Olyan örök az a pillanat... Ahogy egyensúlyozva vártam, hogy végre kész legyen, hogy a vászonra kerüljön az utolsó vonás is. És lement a nap, és gyönyörű volt minden. A fények, az illatok, a tenger illata, a sós szél, a csók...
- Tényleg csodálatos. - szólt Rhoda, s arca együttérzést tükrözött. - Hiszen ez tényleg csodálatos.
A szoba félhomályát apró, kavargó füstcsóvák lepték be. A lenvendula erőteljes illata józanítóan áradt szerteszét. Az ablakon beszűrődő fény csak egy sávban világította meg a szobát, néhány kis bogár repkedett körülötte.
- Egyáltalán nem csak egy kép. Az a nő az emlékeimtől fosztott meg. Nem az a lényeg ki áll ott a tengerparton, tényleg nem. Igazán ilyen kicsinyesnek nézel?
- Tudod, hogy...
- Ami akkor történt, az a lényeg.
- Számodra.
- Pontosan.
- Ugyan..
- Semmit sem értesz. - Susan hangja itt elcsuklott egy pillanat erejéig. Szeme száraz volt, fiatalon elhagyta a könnyeket, megszokta, hogy nem sír. Szerette ezt a tartást önmagában, a felemelt főt; hogy bármikor gond nélkül farkasszemet nézhetett bárkivel. De a hangja elárulta. Belül mégis ugyanaz maradt, az a 19 éves lány, bizonytalan, de egyben merész is, szenvedélyes. - A boldog embereket nem érdekli a valóság; te mintha mindent egy üveglapon át néznél, ami megszűri a fájdalmat... de az összes szépséget is, ami létezik. Sokat érsz vele.
- Ne haragudj, de eléggé túldramatizálod a dolgot.
- Nincs sok választásom. Nekem jutott az itthon vergődő vén csoroszlya szerepe.
- Bolondság. Nem tudom, mi olyan nagy dolog egy képen. Te tudod, hogy te állsz ott a tengerparton, mást meg úgysem érdekel.
- Igenis nagy dolog. Pontosan azért, mert csak én tudom, milyen érzés volt ott álni, az én emlékem, amit senkinek nincs joga ellopni. Én sétáltam vele azon a délutánon. Szentimentális, infantilisen romantikus naplemente volt. És mintha lebegtünk volna - összefogództunk, Bernardnak minden két percben fel kellett emelnie, mert a homokban rákok futkostak és féltem, hogy megcsípnek, hiába mondta, hogy ők jobban félnek mint én... Olyan gyerekek voltunk. Tudod, az ember, ha megöregszik egyre jobban látja, hogy mi az, ami veszendő, de akkor, huszonévesen nem hittük, hogy van vesztenivalónk. Olyan öröknek tűnt minden. Nem... Nemcsak tűnt. Olyan örök az a pillanat... Ahogy egyensúlyozva vártam, hogy végre kész legyen, hogy a vászonra kerüljön az utolsó vonás is. És lement a nap, és gyönyörű volt minden. A fények, az illatok, a tenger illata, a sós szél, a csók...
- Tényleg csodálatos. - szólt Rhoda, s arca együttérzést tükrözött. - Hiszen ez tényleg csodálatos.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése