Ha van tevékenység, amivel "áramlatba" tudok kerülni, az csak a főzés lehet. Szeretem az egészet, a kézmosástól az utolsó csepp étel kikanalazásáig. Ja, mert enni is szeretek. :)
Válaszút elé érkeztem - mégis mit kezdjek magammal? Lassan 25 leszek, átlépve ezzel azt a határt, ami a választóvonalat jelenti a "most múltam húsz" és az "úristen, mindjárt harminc leszek" között. A bécsi kiutazással és a mostani felmondássommal műsoridőn kívül számot vetettem az életemmel. Mert ugye nincs se újév, se szülinap, a kérdések viszont most rohamoztak meg és leptek el az állandó agyalásig kergetve.
Mit csináltam eddig. Rengeteg közgázt tanultam, menedzsmentet, pénzügyi ismereteket, számvitelt. Nagyjából tíz évet. Tudatos életem felét ezzel töltöttem. És nem, ez most sem érdekel jobban, mint tíz éve.
Ált suliban Miki bá' minden év elején leíratta velünk egy A5-ös félfamentesre, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Ötödikben ügyvéd akartam lenni, mert a tánctanár Peti bácsi is ügyvéd, és milyen gazdag és jó neki. Gondoltam én. Hatodikban orvost írtam a papírra, de eszem ágában sem volt annak lenni, csak ez is egy olyan szakmának tűnt, ami mások szerint menő. Hetedikben gyerekorvos, na hát ezt nem tudom hogy találtam ki, gondolom rájöttem, hogy orvos nem akarok lenni, de azt már éreztem, hogy nem váltogathatom minden évben a foglalkozásom :) Nyolcadikban színésznő akartam lenni, szerintem minden lány ezt írta az osztályból.
Aztán jött a középsuli és csak az irodalom érdekelt, mindent elolvastam, mindent, ami klasszikus, modern irodalmat nem vettem a kezembe és azt terveztem, hogy író leszek. Írtam is verseket, meg mindenfélét. Szerencsére akkor még nem volt divat a blogolás, különben most szégyenkezhetnék a gyerekkori verseim miatt is :)
Na de a lényeg annyi lenne, hogy évek óta gyötröm magam a kérdéssel, hogy mi legyek, mert ugyebár mindenkinek kell valaminek lennie. Mi lehet az, amit én jól tudnék csinálni, sőt nem is csak jól, mert az ember tökéletességre és világhírnévre törekszik, mesés vagyonra, meg minden jóra, ami ezzel jár.
Mikor elköltöztem otthonról, el kellett kezdenem magamra főzni. Mit mondjak, rémes dolgokat tudtam művelni a konyhában. De azért szerettem kotyvasztani, dacára annak, hogy azért havonta egyszer csináltam valami olyan borzalmas kaját, amit aztán egy az egyben ki kellett dobni. Majd lassan kezdtem belejönni.
Főztem magamnak, a barátomnak, a barátaimnak. És néha igazán jól sikerült.
És most ott tartok, hogy ez az egyetlen dolog, amit szívvel lélekkel tudok csinálni. Ki is találtam már vagy egy éve, hogy legyen ez, na akkor majd elvégzek valami sulit is, de mindig jöttek a félelmek, hogy jaj, de akkor azt majd tökéletesen kell csinálni, mi lesz ha nem sikerül és középszerű konyhásnéni leszek, ettől igazán félek még mindig, bevallom. Főleg a hónaljkutya meg az integetőizom miatt! :)
Viszont felmondtam a héten, ezt tudjuk. Nincs munkám és keresnem kell egyet. Úgyhogy úgy döntöttem, leteszem végre a voksot a gasztronómia mellett és befurakszom valahogy egy étterembe. Gondolom mosogatni. Aztán hagymát pucolni. Aztán zöldséget szeletelni. Nem cicózok, lentről kezdem, és biztos, hogy keserves lesz az út felfelé. Nem kizárt, hogy meggondolom majd magam. De a nagy megmondók szerint, ha van egy terved, nagy baj nem történhet, még ha egyáltalán nem is a terv szerint haladsz. Legalább haladsz!
Én ma is főztem és végig annyira élveztem, úgy kipenderített a valóságból, mintha a világ csak fazékból és gőzből állna, én csak tettem, amit kellett és peregtek a percek, kóstolgattam, fűszereztem és közben boldog voltam.
Epilógus
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése