A dolgok bonyolódnak

Felmondtam. Meguntam, hogy szívatnak. Nem ez a világom (nemez). Persze ezt tudtam előre, de kellett az ugródeszka. Amikor ott álltam, hogy na most németül kell majd elmagyarázni, hogy én leléptem és holnap nem jövök, akkor azt éreztem, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Napok óta gondolkoztam rajta, és racionális érvekkel alá tudom támasztani. Mégis belül az a hülye kis szemétláda (tudjátok, a belső hang), cseszeget, hogy na tessék, most meg nincs munkád. Most kezdheted elölről.

De tudom ám, hogy nincs így, csak munkanélkülinek lenni mindig vacak érzés. Ez a helyzet tulajdonképpen lehetőség, hogy egy sokkal jobb munkát találjak, és iszonyatos a nyomás, hogy ez így is legyen. Ha a hostelt nem számolom, másfél hónapja vagyunk kint. Fél évet adtunk magunknak a beilleszkedésre, fél évre becsültük az első nehéz időszakot. Még a felénél sem tartunk, te jó ég!

Lassan mindannyiunknak kezd elege lenni. Papinak nem, mert ő korábban szenvedte meg a mostani helyzetét. Az az igazság, hogy itt kint szarba se' vesznek. Tömören. Ez igaziból egyelőre nem érint rosszul, mert még hiszek abban, hogy később jobb lesz. De most még csak egy makogva beszélő ungarische mädchen vagyok, aki ugye jugoszláv és biztos neki is van már gyereke, mint a többieknek, a helyzete szerencsétlen, iskolákat nem végzett, hát marad a takarítás. Mert elsőre ilyen közegbe tudtam kerülni az alap németemmel. A kolléganőim afrikából elmenekült sebhelyes arcú néger nők, akik kopaszra nyíratják a fejüket, mert nincs pénzük gondozni a fenséges, felfelé növő, afrikai hajkoronájukat. Vagy szlovák asszonyok, vagy szlovákiai magyar asszonyok. Románok és romániai magyarok. Korombeli vagy nálam fiatalabb lányok, akik nem akarnak mást, csak annyi pénzt, hogy két hetente hazalátogathassanak "magyarba" a gyereküket megnézni. Vannak még koszovói és boszniai nők, bevallom, meg kellett néznem a wikipédián, hogy ezekkel a helyekkel mi újság.

Ebből a közegből menekültem most el. Nálunk Európában ugyan nincs kasztrendszer, de most látom csak, mennyire élesen elhatárolt világokban élünk, és a világok között nincs átjárás, csak nagy ritkán, vagy csak átmenetileg. Vagy csak lefelé.

De akkor eszembe jut, hová vágyódom én. Nekem is megvan az otthonról kapott közegem, amibe szocializálódtam és ami itt is ugyanúgy érvényes. Valahol középen. Nekem sincs átjárás? Vagy én vagyok a kivétel?