zum Vorstellungsgespräch gehen*

Egész testemben remegek, három perccel azután, hogy letettem a telefont.

Elfogytak az e-mailben küldhető jelentkezések, a többi hirdetésben már csak telefonszámot adtak meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes telefonálni. Egy évig ültem egy call centerben, headsettel a fejemen és azt gondoltam, nekem a telefonálás többé nem fog gondot okozni. És most tessék. Egy napig készítettem magam, hogy legyen időm feldolgozni, mától telefonálgatnom kell, hogy legyen munkám. Ma reggelig adtam magamnak időt, az első éttermet 10 után lehetett hívni. 9.45-től a szívem őrületes tempóban vert. Előre felírtam egy csomó mondatot, hogy majd mit fognak biztosan megkérdezni és nekem arra mit kell majd válaszolnom. Még a nevemet is felírtam, nehogy elfelejtsem. 10.00-tól a szívem még hevesebben kezdett verni, a reggel még halovány fejfájásom is felerősödött. Iszonyatos para lett úrrá rajtam.

A számot persze már háromnegyedkor beírtam a telefonomba és aztán három percenként megnyomtam egy gombot, amikor elsötétült a kijelző. Aztán egyszer csak megnyomtam a zöld gombot. Pár kicsöngés után fel is vette egy kedves női hang, Frau Handler. Mondtam, hogy ki vagyok és hogy én a freie Stelle-re jelentkeznék. Ok, akkor fünfzehn uhr jöjjek az étterembe mit Lebenslauf.** - mondta a hang. Szokásos bevándorlói visszakérdezés: Ok, akkor fünfzehn uhr? :) Nem csoda, hogy sokszor hülyének néznek, de az ember hozzászokik itt kint, hogy mindenre inkább kétszer visszakérdezzen, akkor is ha értette, mert aztán jön az önmarcangolás egész délután: Jaj, biztos, hogy nem értettem félre?... "Ja, mit Lebenslauf" - mondta ő és el is köszöntünk. A fél oldalas beszélgetésvázlatomból három mondat hangzott el.

Azóta negyed óra telt el, az írás lefoglalt annyira, hogy már nem remegek.

De vár még rám ma pár telefon, és nem tudom, ez a rendkívüli izgatottság mikor múlik el. Hány hívás után leszek én itt magabiztos telefonálgató? :)



* felvételi elbeszélgetésre menni
**15 órára önéletrajzzal.