Házi knyeré, megmiegymás

Tegnap még szabadnapos voltam, és az utolsó napot mindenképp főzőcskével szerettem volna eltölteni. Nem mintha a munkahelyemen nem lenne elég konyhai tevékenység, de más azért, ha az ember a maga elképzeléseit követve főz, a saját konyhájában, arra a zenére, amit szeret, és senki nem áll a háta mögött "vicces" megjegyzéseket oda-odavetve, hogy "az ujjadat ne vágd ám bele".

Nos, ma újra meló, mint érezheted, hangulatban vagyok, szóval még egy picit merengek a tegnapon, végiggondolom, mit hogyan csináltam, legközelebb min kell változtatnom.

A hétvégén Papa Nordsees halas szendvicset akart enni, de nem volt rá lehetőség, ezért kitaláltam, hogy majd adok én neked halas szendvicset, még jobbat is mint az imbiss.

Gondoltam kipróbálom végre, képes vagyok-e önállóan kenyeret sütni, és szerencsémre erre a receptre akadtam. Korábban azt hittem, az első ilyen próbálkozásaim minimum a kukában végzik, de annyira jók az arányok ebben a receptben, hogy már a tészta gyúrása sem hozta a szokásos hajtépős "ez sosem lesz kész" fázist, hanem szép sima, ruganyos, jól kezelhető volt, így már az elején tudtam, hogy ebből valami jó fog kisülni.

Aztán annyira fellelkesültem, hogy a házi majonéznek is nekiálltam, a Rántott hús wokban receptje alapján. Bár kicsit ijesztő a temérdek olaj, amit bele kell tenni, de mivel a házi majonéz gyönyörű sárga és tojássárgáján, egy kis mustáron, són, cukron és olajon kívül nincs benne semmi más, gondolom még így is egészségesebb, mint a boltban kapható hófehér színű társai. Ezenkívül az íze is karakteresebb.

Még a halacska páclevéről mondanék pár szót, igen, pácoltam a halakat panírozás előtt. A főnököm receptjét használtam fel: olívaolajba pár gerezd fokhagymát reszeltem, fél citrom levét és egy kis worcestershire-szószt csöpögtettem bele, borsoztam majd kakukkfűvel szórtam meg. Sózni csak közvetlenül kisütés előtt szabad, így a halacskák ebben a páclében úszkáltak egy pár órát.

A végeredmény az lett, hogy Papával szanaszét zabáltuk magunkat, az estét kajakómával zártuk :)

Mindjárt jön a cica

Na, most igazán szar idő van. Tegnap elhatározás született bennem. Keretet adok a hétköznapjaimnak és reggelente eljárok futni, naponta azonos időpontban, este pedig időben lefekszem, még éjfél előtt. Hétfő a tökéletes kezdet. Kipihentem magam a hétvégén, és ma van a napja, hogy minden másként legyen. Felébredtem hét körül, mikor Papi dolgozni indult, és már akkor hallottam a frontesőt, úgyhogy vissza is aludtam. Megpróbálok nem túl szigorúan állni a dologhoz - de ennyit az elhatározásokról.

Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.

Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.

Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.

Induló kép

Papa az induló képemet parodizálja

Duna part Klosterneuburg előtt

Papa feltöltődik a kolostor kertjében lévő energia ponton.

A két kupola amit messziről láttunk.

Népviseletben a dj

Na egyrészt erről van itt szó, amikor hegytetőről beszélek.

Másrészt erről. Hegytetőn lévő réten hemperegni pompás mulatság.

i am the last cowboy in this town

Játszmák

Megint bebizonyosodott, hogy az élet addig állít újra és újra egy kényelmetlen szituáció elé, amíg meg nem oldod tisztességesen (vagy valahogyan).
Mint például a munkahelyi konfrontálódás.

Mert nem szeretek én vitatkozni, legyen inkább béke. De néha muszáj. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek addig nyomulnak előre, míg meg nem állítják őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a természetük. Ha én nem szabok határt, akkor mini lépésekben a végtelenségig tolják ki a meglévőt, amin belül az ő szabadságuk/életterük nő, az enyém meg csak csökken. És (gondolom rosszul) én eddig mindig azt gondoltam, hogy jaj most miért nekem kell szólni, hogy ez zavar, miért nem tudják az emberek maguktól, hogy eddig és ne tovább. Várok, tűrök, gondolkozom, hogy mégis hogyan lehetne a helyzetet úgy megoldani, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Hogy hogyan lehetne békességben jelezni, hogy ez már nem fér bele. Aztán addig nő a probléma, míg végül már nagyon mérges vagyok, a másik pedig nem érti, hogy ha eddig jöhetett, ugyan miért ne mehetne tovább?

Tegnap borzalmas napom volt. Annyira összevesztem a mosogató nénivel, hogy azt mondta soha többé nem kell beszélnünk. Nem volt igaza, és nevetséges volt az egész vita, de azt hiszem, ha a mindennapokban jeleztem volna neki, hogy meddig mehet el, akkor tegnap nem kerekedett volna a dologból ilyen óriási üvöltözés.

Mindketten fuldokoltunk a dühtől.

Hat hónapon keresztül tűrtem, mondván, hogy jaj szegény néni, de hát ő már idős, jól van, majd én okos leszek és nem csinálok minden kis apróságból problémát, és azt hittem, hogy ez jó taktika, de most látom, milyen nagy hibát követek el, valahányszor elmulasztom, hogy kis dolgokban kiálljak magamért. Mert az emberek ezt nem úgy értelmezik, mint gesztust. Úgy értelmezik, hogy "hm, ez is belefér, lássuk, mi még!".

Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hogy a legközelebbi helyzetet azonnal észreveszem-e és gond nélkül ki tudok-e állni magamért. De most majd ezt gyakorlom.

:)

Ősz!

 

Most akkor hogyan kell boldognak lenni?

Tegnap másfél órával később keltem, mint ahogy terveztem. Igaz, nagyon kimerítő hetem volt, és rám fért az alvás, de nagyszabású terveim voltak a szabadnapomra. Bosszantó, ha már az ébredés pillanatában eleve másfél órás csúszásban vagy.
Éktelen haragra gerjedtem magam iránt. Az első korty kávé után azonnal tanulni kezdtem, de nem ment, hiszen még nem voltam magamnál. Aztán órákig nem ment semmi. Csak ültem a to do lista fölött és bosszankodtam, hogy így ez nem fog már beleférni, arról is le kell mondanom, satöbbi.
Sosem fogok megtanulni németül.
Nem fog sikerülni a vizsgám.
Sosem lesz rend ebben az átkozott szobában.
Sosem fogom elolvasni ezt a könyvet.
Meg minden.

Belesüppedtem az önostorozásba és így a maradék időt is elvesztegettem, ettől persze még idegesebb lettem.

Boci szerint ez a fejemben élő "parancsnok", aki a születésem óta a fejembe hipnotizált elvárások manifesztációja. Nem pont így mondta, de gondolom, ez a lényeg.
Hogy mindig jónak kell lenni, tökéletesnek kell lenni, mindig mindenhol időben ott kell lenni, tisztán, üdén, gondolataimat rendezve, mert így helyes. Mert ha nem így van, csöves leszek. Mert amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Mert különben "rossz gyerek" vagyok.
És ha rossz gyerek vagyok, akkor nem jár csoki. Akkor nem mehetek ki a játszira. Akkor nincs tévénézés lefekvés előtt.
Mert ha így viselkedsz, nem lesz belőled semmi!
Mert nézd, az Ágika rendben tudja tartani a holmiját!

És annyira erős a hipnózis, hogy az elvárások egybeolvadnak azzal, amit az igazi énem fontosnak tart az életben, és nem tudom megkülönböztetni, hogy mit teszek magamért és mit teszek azért, hogy megfeleljek.

Eközben akár jól is érezhetném magam. Csak úgy egyszerűen.

"Az egész élet egy kibaszott szépségverseny..."
Kapják be:

Szociális fóbia

"A szociális fóbiában szenvedő egyén emberek között nagyon bizonytalannak érzi magát, retteg attól, hogy kínos helyzetbe fog kerülni. Úgy érzi, hogy mindenki őt figyeli, és minden reakciója jól észrevehető. Pedig a valóságban csak ritkán láthatóak a tünetek: arca elvörösödik, szívverése felgyorsul, remeg, izzad, szédül, izmai megfeszülnek, a szája kiszárad, hideg vagy meleg hőhullámok érik. Egyéb tünet lehet továbbá beszédnehézség, émelygés, gyomorpanaszok megjelenése. A beteg fantáziájában eltorzítja az egész helyzetet, és jellemzően úgy gondolja, csakis ő kerülhet ilyen kínos szituációba, és ezeket a gyötrelmeket egyedül ő éli át. Mindennapjai pszichésen kimerítik, főleg ha emberek között kell lennie (pl.: munkahelyen, hivatalos helyiségekben).

Legtöbbször a nyilvános beszédtől és a közös étkezéstől való iszony formájában jelentkezik. Ezeken kívül is számos specifikus megnyilvánulása létezik, például a betegnek félelmet okoz a nyilvános szereplés, a nyilvános mosdó használata, a bemutatkozás, a telefonálás, az elpirulás, az izzadás, a megszólítás, a másokkal történő beszélgetés, látogatók fogadása, a mások általi megítélés, mások előtti írás, a felelés, a vizsgázás. A szorongás mértéke kiterjedhet az orvossal való találkozásra is, így nehezítve a kezelést."

via Wiki

ez Freud!

Az élet megy tovább, Papával "igen-emberkedünk", ameddig bírjuk. A tegnap estét egyezményesen eltékozoltuk, mert meleg volt és semmihez sem volt kedvünk csak feküdni és addig beszélgetni míg bele nem alszunk.

Hajszolt álmaim vannak már napok óta. Tegnap éjjel a reptéren voltam, ahol két perccel az indulás előtt értem a belépő kapuhoz és nem tudtam kitölteni a papírt, mert nem emlékeztem hová is utazunk. Közös fürdőben a csap nem akart engedelmeskedni akármerre fordítottam, csak összevissza prüszkölt vagy óriási sebességgel lőtte ki a vizet a saját kedve szerint. Aztán rájöttem, hogy indulás előtt is hajat mostam és már nem kell. A padlóra kellett ülni a fürdőben és úgy fürödni, a cuccaim szanaszét hevertek, ami nagyon zavart, féltem, nehogy vizesek legyenek. Akkor jöttem rá, hogy nem hoztam az utazásra se bugyit, se zoknit, se cipőt. Belépett egy bajuszos férfi és mondta, hogy indulni kell valahová. Anyuék előre siettek, én szedegettem a cuccom és lemaradtam. Nem emlékeztem, hogy melyik szoba a miénk. Kitaláltam, hogy lifttel megyek a harmadikra.
A lift előtti rész egy négyzet alakú állványszerűség volt, lépcsőn kellett felmenni. Iszonyatos tériszonyom lett, nagyon féltem, hogy lezuhanok, a félelemtől ájuldoztam és dülöngéltem. Két férfi kapott el és átvittek egy másik lifthez. Mindegyiket megöleltem és megpusziltam, amiért segítettek.

Az álmaimban minden jelenetben valami olyasmi történik, amitől félek, ami nem reális, mégis egy ilyen szituációban az életben is nagyon rosszul érezném magam. Sokszor álmodom, hogy a saját esküvőmre kellene elkészülnöm, de nincs se ruhám, se sminkem, és nem küldtem el e vendégeknek a meghívókat.

Freud szerint az álombéli szorongás forrása az elfojtás, ami egyben vágyteljesülés. Vannak vágyaink, amiket szándékosan nem akarunk teljesíteni, tehát ezek a vágyak ha beteljesülnének, nem okoznának örömet, ezeket nem szeretjük, elfojtjuk őket. Vagy azért fojtjuk el, mert a teljesülésük másoknak okozna fájdalmat. Így az elfojtással az a vágyunk teljesül, hogy ne teljesüljön egy másik vágyunk. Ez egy faramuci helyzet, olyan rettenetes, hogy csak szorongással tudunk rá reagálni.

"Némely neurotikus képtelen egyedül az utcán járni, s ezt mi joggal nevezzük szimptómának. Szüntessük meg most ezt a tünetet azzal, hogy a beteget arra a cselekvésre kényszerítjük, amire magát képtelennek tartja. Erre szorongási roham keletkezik, mint ahogy gyakran az utcai szorongási roham lett a tériszony keletkezésének az oka. Így megtudjuk, hogy a tünet azért alakult ki, hogy megakadályozza a szorongás kitörését; a fóbia határerődítményként emelkedik a szorongás elé."*

Zseniális.




*Sigmund Freud: Álomfejtés, 404.o., Helikon Kiadó, 2003

az új mechanizmus

Nos erről van itt szó, hogy ilyen bizony a német nyelv. És nekem ezen a nyelven kell nap mint nap beszélnem. Megszoktam már, sőt meg is szerettem. Meg lehet szeretni.

A nyaralás előtt Papival ültünk az ágyon és magunkba roskadva mérlegeltük a lehetőségeket. Majdnem egy éve vagyunk itt - még mindig idegenként. Nem beszélni jól német, a munkánk ugródeszka, és nem ismerünk még mindig senkit a munkatársainkon kívül. Eljött az ideje, hogy átgondoljuk, hol is tartunk, vagy inkább hová. Mintha ördögi körben lennénk, nem tudunk munkahelyet váltani és feljebb lépni, mert nem tudunk még elég jól németül, de nem tudunk jobbak lenni a németben, mert a melónk túl megerőltető és estére semmi energiánk tanulni. Akkor mit csináljunk? Én például sírtam, jobbat nem tudtam kitalálni. Ki kellett mondanunk, ami már hónapok óta a levegőben volt, hogy a "súlyos kapcsolati mínusz" szétzilálja a hétköznapjainkat, semmivé porlasztja a kint elért sikereinket, és ahogy korábban mindenünk megvolt, csak pénzünk nem, most csak pénzünk van és minden más hiányzik. Valamit tenni kell, valamit tenni kell.
Persze azonnal fülünkben csengett a "barátok" intő szava, a sok negatív vélemény, hogy "jaj ez így nem jó, úgy nem jó". Ezek gyorsan még mélyebbre húztak, és csak abban bízhattunk, hogy "hepe után biztosan hupa jön".

Megegyeztünk, hogy nem megyünk haza. Hogy bármi legyen is, végigcsináljuk amit elkezdtünk, mégpedig jól csináljuk végig. A nyaralás végéig adtunk magunknak haladékot, hogy aztán az "új mechanizmus kulcsemberei" legyünk, akik tetterősek, sikeresek, szépek és rengeteg barátjuk van. :)

Most itt vagyunk az út elején, a nyaralás napjai lassan feledésbe merülnek. Hétfőn találkoztunk Michiékkel (volt chef), elmentünk sörözni és ez kezdőlökésnek remek volt. Előző este Papa telekocsival jött haza, a sofőr szintén egy nagy megmondó ember lehetett, aki bár egyáltalán nem abban él, amiben mi, mégis határozott véleménye van arról, amit mi csinálunk és "szerencsére" azok közé tartozik, akik dacára, hogy először látnak, készséggel el is mondják neked, hogy miért csinálod rosszul az életet. Papa olyan állapotban jött haza, hogy azt hittem dugába dőlnek a terveink. Ez a pasas azt mondta, hogy aki idegen, az mindig idegen is marad. Rettentő szomorú jövőkép.

Ezt elmeséltük Michiéknek, akik mindhárman egyszerre vágták rá, hogy ekkora marhaságot még nem hallottak. Még korábban, mikor panaszoltam, hogy mennyi negatív véleményt hallgatunk nap mint nap, Michi csak annyit mondott, hogy ezek nem barátok, és egyáltalán minek figyelek az ilyesmire?

És tényleg minek? Most úgy látom, hogy mi magyarok azért is vagyunk olyan melankolikusak, mert egyfolytában a mások véleményétől rettegünk. Tök mindegy, hogy szimpatikusak-e a körülöttünk élő emberek, mindig nagyon figyelünk, hogy jó véleményük legyen rólunk. Mit szól a szomszéd? Mit szól a haverom haverja? Mit szólnak majd a munkatársaim?
De végül is mit számít azoknak a véleménye, akiket amúgy sem kedvelünk? Talán kevesebb lenne bennünk a frusztráció és több a tetterő, ha kevesebbet foglalkoznánk a "jóakaróink" véleményével.

Azt is mondták a srácok, hogy itt kint bármi lehetséges, csak a nyelvet kell tudni hozzá. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tudunk kommunikálni. Mi azt hittük, hogy az osztrákok nem befogadóak, és fenn hordják az orrukat, és ebben persze lehet is némi igazság, de ahogy most visszapörgetem az ittlétünk óta történt találkozásokat, tényleg minden osztrák csak azt hangsúlyozta, hogy légyszi tanuljunk meg németül, ami tulajdonképpen tök logikus.

Így most hétfő óta Papával is szinte csak németül beszélünk, együtt tanulunk és németül nézünk filmet. Nagyon fura, mert olyan, mintha más személyiségünk lenne, amikor németül szólalunk meg, és most újra meg kell szoknunk egymást, újra meg kell ismernünk egymást ezzel az új, német/osztrák identitásunkkal.

Megcsináljuk, mert mi vagyunk az új mechanizmus kulcsemberei :) És legyintünk azokra, akik azt mondják, nem fog sikerülni. Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy a saját életük kudarcait kivetítsék a többi emberre, de hülyék lennénk ennek bedőlni. Bármi lehetséges, csak akarni kell!

Például megnézhetem a Frequency fesztiválon a Major Lazert :))

Boldogok a heringek

Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.

Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy  érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.

De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.

Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.

De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)

Blessed are the cheesemakers.

Zene:

Adjátok vissza a reggeleimet

Álmomban gyerekem volt, egy kisbaba. Csak ide-oda rakosgattam, latolgatva, hogy vajon mikor is voltam én terhes egyáltalán, mert nem emlékszem, és kérdeztem anyut, hogy mikor kell szoptatni. Ami fura, hogy egy éve nem látott, Zoli nevű exkollégámmal találkoztam, megörültem neki álmomban és mondtam, hogy na mutatok neked valamit - "ezt a gyereket szültem" de nem az igazit mutattam, hanem az okostelefon kijelzőjét. A telefont letettem a kávépultra, aztán később kétségbeesve rohantam vissza érte, hogy jézusom elhagytam a kölyköm.
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.

De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.

Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.

Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?

Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.

Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.

Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.

Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.

I work to get it right

Csak zene

Ezt hallgasd meg:



Pont ilyen esős vasárnapra való. John Frusciante szerezte.