(Majdnem) minden, amiről lemaradtatok

Ebben a bejegyzésben szeretnék elnézést kérni azoktól, akik az elmúlt hetekben írtak, kérdeztek, érdeklődtek és akiknek valószínűleg elfelejtettem válaszolni, mert amikor írtak, épp lehányt a gyerek, vagy bekakilt, vagy üvöltött, vagy ezeket egyszerre, és mire időm lett volna visszaírni, addigra kiment a fejemből az egész. Úgyhogy most nekik - nektek - álljon itt egy poszt az utóbbi hetekről, mert bizony továbbra is rengeteg szürreális - időnként horrorisztikus - élményben van részünk, mióta Kétgyerekesék vagyunk.

Az első hetekben annyira betojtam, hogy felajánlottam Papának a többnejűség lehetőségét, mert úgy éreztem, totális képtelenség, hogy a két gyereket ketten menedzseljük maradandó idegrendszeri károsodás nélkül. A mélypont azt hiszem akkor volt, mikor egy délután épp az őrület határán megérkeztünk délután az oviból.

Egy ilyen ovis kör tényleg eléggé igénybe veszi az ember energiáit. Mivel se a házban se az oviban nincs lift, ezért a babakocsit az első héttől minimum napi négyszer kell föl le cipelnem, ez bevásárlás után külön móka (helló császármetszés heg, helló aranyér!). Tudom, tudom, illetlenség erről írni, de leszarom :) Némiképp talán árnyalja a képet, ha elmondom, és világos lesz, mitől vág menet közben némelyik friss anyuka időnként olyan arcot, mint Jack Torrance és mitől járnak úgy, mint aki épp befosott. Elárulom a titkot, azért mert talán épp vigyáznak, nehogy kiessenek a saját seggükön!

Szóval a lényeg, hogy fizikailag baromi rottyon voltam még pár hete, és ily állapotban külön öröm, ha az újszülött napi kétszer végigordítja az oviba vezető utat. Azon a bizonyos délutánon felszedtük Nagytesót, nyilván tombolt egész úton a tesóféltékenység miatt, a metrón hely nulla, mindegy, valahogy hazakeveredtünk.

A babakocsival és a két gyerekkel bárhová eljutni amúgy is folyamatos bénázást jelent. Próbálj meg úgy kinyitni (kulccsal) egy 200 kilós nagykaput, hogy egyik kezeddel a babakocsit tartod, másikkal az őrület határán lévő háromévest, hogy ne rohanjon már ki a kocsik közé. Minimum négy kéz kellene hozzá, de csak kettő van, szóval:

egy lábbal tartom a kocsit, egy kézzel fogom a gyereket, másikkal a kulcsot tuszkolom a zárba, közben a másik lábammal közelebb ugrabugrálok és a seggemmel nyomom a kaput, nyomom, nyomom, mert ugye kétszáz kiló. Taszigálom a gyereket, menjen már be, ő persze álmodozva, gyökkettővel araszol, míg én két ujjal tartom a kaput és fél lábon ugrálok befelé...
Mindegy, bent vagyunk, fölviszem a gyerekeket, visszarohanok a babakocsiért, azt is fölráncigálom (bónuszként van benne néhány kiló cucc a Hoferből), közben elképzelem, ahogy a kőszáli sas beront az ablakon, és magával ragadja a magára hagyott csecsemőt, ugyebár... Mire fölérek, Kistesó ordít, Medi a wc-n kiabál, hogy "kakííltaaaam!". Én bekapok egy falat maradék nutelláskiflit, amit Medi uzsis tasijában találok, mert ilyenkorra rohadt éhes vagyok, és tudom, hogy mire kitörlöm Gyerek1 popóját, addigra Gyerek2 éktelen ordítást rendez, és kénytelen leszek evés nélkül azonnal bizonytalan ideig szoptatni. Elvégzem a törlést, közben Medi kedélyesen társalog a kakija állagáról és mennyiségéről, majd közli, hogy amúgy ez a kaki a nutellás kifliből van. Ekkor próbálom nem kihányni azt az egy falatot, ami a számban van és megyünk kezet mosni...

Na és az ilyen délutánokon néha azt érzi az ember, hogy elkapkodta a családalapítást...

De mielőtt elrémiszteném a leendő szülőket és magamra haragítanám azokat, akiknek már van gyereke, inkább iderakok néhány cuki fotót, hogy lássátok, azért mindeközben mégiscsak jól szórakozunk.. :)

Ez például egész friss, ma készült, amikor Kétgyerekesék azt gondolták, belefér egy szombati napba a kabát-, cipővétel és sütievés. Tévedtünk. Mire sikerült elindulni, Medinek pisilni kellett, mire azzal végeztünk Lenke ebédideje jött el, aztán próbáltunk ezt-azt vásárolni, de mire meglett egy-két dolog, mindkét gyerek kidőlt, úgyhogy hazakullogtunk sajttortátlanul.. Medi még a mózeskosarat is befoglalta.

Itt még egyben, egy héttel a szülés előtt, a kiírt napon. Medi szerint azért voltam kórházban, mert pöttyös a nyelvem, amire a legbiztosabb gyógymód, ha a vállunkra terítjük az ágyneműhuzatot.

Kistesó megérkezett végre!

Nagytesó örül, szereti!

Guszti örül, szereti :)

Medi új (szerintem gusztustalan) szenvedélye a csirkeláb evés.

Cukiságfaktor: végtelen.

Mondom én!

Mostanában legtöbbször így nézek ki

Anya, ezt a képet inkább ne tedd föl!

Lenke nem kegyelmez

Tegnap eljött (volna) az én napom, a kiírt dátum, amikor kis Lenkénk a hivatalos álláspont szerint megérett a külvilággal való találkozásra. Nyilván a gyerek nem így gondolta, esze ágában sem volt megszületni.

Bár mint szupertapasztalt anyuka azzal már tisztában voltam, hogy az időre született babák a puszta véletlennek köszönhetik a pontosságot és a legtöbb gyerek "késik", mégis nyilván titkon reméltem, hogy másodszülöttem igyekszik majd a papírformát megcáfolni. Megint alaposan felültem a rokoni/ismerősi kör "Jézusom, de vizes a lábfejed!", "Jézusom, hogy eltorzult a fejed, biztos mindjárt szülni fogsz" vagy "Atyaég, mekkora has! Nem húzod már sokáig" felkiáltásainak és az ebből következő népi bölcsességeknek, volt itt meleg front, hideg front, leszállott has, vizes száj, lapos orr, vihar, és mindenféle tutibiztos megmondás, de úgy tűnik, Lenke már most magasról szarik a konvenciókra és a hagyományra, mert remekül elvan odabent.

Bár teljesen elégedett vagyok az elsőszülött jellemével és tulajdonságaival, ennek ellenére titkon abban is bíztam, hogy Lenke majd más karaktert hoz, csak a puszta kíváncsiság végett, vagy nem tudom. De egyelőre ebben is úgy tűnik, hogy tévedtem, mert szinte percre pontosan másolja a nővérét. Szorgalmasan küldi a jósló fájásokat, meg mindenféle egyéb születésre utaló tüneteket, amit érzékenyebb gyomrú olvasók miatt most nem részletezek, aztán ugyanezzel a lendülettel órákra, napokra felfüggeszt minden tevékenységet és bent röhög a markába.

Tegnap bementünk a kórházba a kötelező ctg-re, már nem reménykedtem naivan a "Fájdalom nélkül vajúdtam, két óra alatt megszületett a kisbabám" című forgatókönyvben (tényleg, tele az internet ilyen marhaságokkal), egyszerűen derűs nyugalommal felfeküdtem az ilyen-olyan padokra, székekbe, adtam vért, vizeletet és vártam, hogy hazajöhessünk megnézni a Trónok harcát. Sajnos egy lelkes osztrák ápolónő meglátta a lábam, ami engem ugyan már öt hete egyik kétségből a másikba ejtett, az orvosok azonban fittyet hánytak a dagadásra. Eddig. Mert a pisim meg szűretlen búzasör jellegű volt, és így együtt már elég okot adott a maradásra. Egy másodperc erejéig még áltattam magam azzal, hogy hazaengednek, de aztán vérvétel közben - mintegy kellemes figyelemelterelésként - elém tolták a heti menüt, hogy akkor ikszeljem be, hogy mit akarok ebédelni, vacsorázni a következő öt napban. Sejtettem, hogy ez túlzás, de az hamar megnyugtatott, hogy a négyféle menüben volt például őzragu.

Mindjárt be is öltöztettek a kedvenc kismama-ribi kollekciós szettembe, és indulhatott a 24 órás tétlen kórházi köldöknézés:

Közben a gyerek az apjával megkezdte az elkanászodást:

Ne kérdezd!...

Kismamák jöttek mentek, sikoltoztak körülöttem, kisbabák születtek és sírtak, csupa cukisággal vegyes szenvedés vett körül egész éjjel. Kaptam egy vajúdó szobatársat is, csak a biztonság kedvéért, és ha még nem éreztem volna magam ettől elég nyomorultul (ti. hogy most akkor sajnáljam, vagy irigyeljem-e szegényt a szenvedéseiért), a tesóm megizente, hogy egy másik augusztus végére kiírt barátnőm is beelőzött a szüléssel (ezúton is gratulálok Petráéknak - de tényleg :D). Közben Lenke szorgalmasan gyakorolt, küldte a jóslófájásokat, hogy fenntartsa a kijöveteli szándék látszatát. Persze továbbra sem volt szó ilyesmiről. Reggelre kellemes kismalacos ábrázatot öltöttem duzzadt szemeimmel, de már rutinos nem-vajúdóként tudtam, hogy a sztori vége úgyis az, hogy kulloghatok haza a kis bőröndömmel, és így is lett. Itthon továbbra is várjuk a kistesót, Medi hol eláraszt szeretettel, hol őrjöng, hiperizgatott az biztos. 

Én próbálom tartani magam, bár felajánlották, hogy egy gyors császárral megszabadítanak a szenvedéstől, de még mindig nem tudom elengedni, hogy hátha lesz egy olyan szülésem, ami nem egy "Zs" kategóriás horrort idéz, hanem egy olyan félig sírós, félig nevetős megható családi drámát.

Ha nem így lesz, még mindig megtehetem, hogy bosszúból Brittamarie-nak anyakönyveztetem a gyereket! :D 

Előrehaladott állapot

Igen, még három hét szülésig, úgyhogy még mindig erről lesz szó... :)

"Amikor a rosszullét elmúlt, az asszony kezébe hajtotta a fejét, és a szégyentől és tehetetlenségtől  sírva fakadt. Nemcsak hogy hányt egy férfi előtt, ami már magában is a legszörnyűbb, ami érhet egy asszonyt, de ezzel egyben a legvilágosabban elárulta állapotosságának megalázó tényét. Úgy érezte, hogy soha többet nem nézhet a férfi szemébe...
- Ne legyen bolond - mondta Butler higgadtan -, és bolond, ha azért sír, mert szégyelli magát. Nézze, Scarlett, ne legyen gyerek. Bizonyára tudnia kellett, hogy miután nem vagyok vak, tudhattam, hogy állapotos.
Scarlett csak annyit tudott kinyögni: "Ó", nyöszörgő hang volt, és ujjait még kétségbeesettebben szorította égő arcához. Maga a szó is megbotránkoztatta. Frank, ha az állapotáról volt szó, mindig tartózkodóan beszélt, az apja pedig óvatosan úgy kerülte meg ennek az említését, ha valakinél szóba került: "családi helyzet". A nők gyengéden úgy emlegették az áldott állapotot: "benne van a bajban"."

...

"Rhett feltette Melanie-t a kocsiba, és hazakísérte. Karján vitte fel a lépcsőn szobájába, és míg az ijedt háznép ide-oda futkosott, és forró téglát, takarókat, whiskyt keresett, Rhett lefektette a párnákra.
- Mrs. Wilkes, ugye, gyermeket vár?
Ha Melanie nem lett volna ennyire gyönge, beteg, elgyötört, elájult volna erre a kérdésre. Még az ismerős asszonyokkal sem szívesen beszélt az állapotáról, és Meade doktor látogatása mindig keserves élmény volt számára. Hogy idegen férfi, kivált Rhett kérdezzen ilyent, elképzelhetetlen volt."

Mindezeket Mitchell a polgárháborús Amerika idejéről írta az Elfújta a szélben. Számtalan ilyen részlete van a regénynek, amiben azt ecseteli, hogy mennyire nem illendő, ha egy úrinő társaságba megy, vagy éppen csak az utcára, ha az "állapota" már világosan látszik. És az ugye kb. legkésőbb az ötödik hónap... Szegény Scarlett is dugdosta, takargatta a terhességeit amíg lehetett, aztán inkább elvonult a vidéki ültetvényre hónapokra, mert Atlantában még attól is repülősóért kiáltottak az úrihölgyek, ha a házból kilépett. 1860-as évek, szabad Amerika. Ugye milyen képtelenségnek hangzik?

Mindazonáltal meg kell jegyeznem, a 150 évvel későbbi Európa egyik fővárosában még mindig szenzációnak számít a mindenórás kismama-pocak. Pedig a gyerek nem fog egyedül felülni a metróra, hogy elmenjen az oviba, és valamit ennünk is kell, úgyhogy boltba is kénytelen vagyok eljárni. Cserébe viselnem kell magamon a kikerekedett tekinteteket, bár igazán nem tudom, mi végre a nagy csodálkozás. Manapság lehet az utcán a teljes feneket villantó forrónadrágban járni, lehet a teljes testet eltakaró, csak a szemet látni engedő leplet viselni, de hogy a gyereket nem a gólya hozza, az még mindig tabu? Először azt hittem, csak a hormonok okozta paranoia, de tegnap este kutyasétáltatás közben Papa jegyezte meg, hogy utamat leesett állak kísérik, amerre csak járok.

Vagy az is lehet, hogy ez nem megbotránkozás és megütközés az emberek részéről, csak a szokásos katasztrófa-turizmus jele, és csak azt várják-remélik az emberek lélegzetvisszafojtva, hogy mikor toccsan belőlem a magzatvíz a szemük láttára az aszfaltra. Az mégsem mindennapi látvány, én is kíváncsian várom.

Mindenesetre, ha már ennyire nyilvánvaló a helyzet súlya, ez adhatna némi jogalapot a harmincezer fokos metrón a szabad ülőhelyek elfoglalására.

Azért némi vigaszt nyújt, hogy problémámmal (vagy hímsoviniszta olvasóink kedvéért nevezzük nyugodtan hormontúltengés miatti állapotos hisztériának) nem vagyok egyedül, a Szécsi Noémi is igen frappánsan ír erről:

"Ha valaha lesz fiam is, az idősek, valamint a terhes és kisgyermekes mamák tiszteletére nevelem majd (a lány talán magától is belátja), egyelőre meg szörnyülködöm azon, hogy a  kismamákat furcsa küllemű szerencsétleneknek tartják - álljanak csak, ha már így jártak -, és még csak véletlenül se tisztelik őket azért, hogy a jövendő generációt megszülik és felnevelik. Inkább csak sajnálatban részesülnek, mert odalesz lányos alakjuk, és nem tudnak többé napi tizenhat órát tölteni a munkahelyükön. Nem csoda, hogy a fiatal nők viszolyognak a terhességtől, és én is csak teherviselt nőket tudok állapotommal megzsarolni..."

Így telik

Ha Newton a fizika törvényszerűségeinek meghatározása helyett esetleg valami másban élte volna ki magát (ne adj Isten csajozásban), az biztos, hogy mostanra akkor is megállapítást nyert volna a tömegvonzás törvénye. Sőt mi több, kibővített verzióban, mert én nem csak azt figyeltem meg, hogy a padló minden esetben vonzóerőt fejt ki a mosogató szélén nagy gonddal elhelyezett nyers tojásra, hanem hogy ezzel egyidejűleg (vagy akár ettől teljesen függetlenül) egyéb tárgyak és fizikai erők is mozgásba lendülnek. Mindennek végkifejleteként biztos, hogy valamiféle surlódás megy végbe tetszőleges alsó végtagom és kiálló tárgyak között, majd hol magasabb, hol mélyebb tartományban tovaterjedő hanghullámok kíséretében az öklöm némi nyomást fejt ki a szóban forgó felületre. A tanulság, hogy az is csak nekem fáj, és hogy a gyerek legelőször és leginkább csak az ilyen hülyeséget tanulja meg (vagy örökli?) a szüleitől.

Amúgy rendben mennek a dolgok, gömbölyödünk, nehezülünk, pofikásodunk. Képeket is készítettem ma, de nem osztom meg, mert rájöttem, hogy nem baj, ha marad még bennem némi méltóság az elkövetkezendő időszakokra.

De amúgy valami ilyesmi...

Egészen átlagosan telik az utolsó hónap, az éjszakai állandó pisilési inger felkészít arra az időszakra, amikor majd a gyerekhez kell fél óránként felkelnem. Reggeli első pillantásom párnás-husikás lábfejemre esik, a párnázottság mértékéből megállapítom milyen időjárás várható és mennyi ödémás szenvedés jut ki aznapra. Apa háromnegyed hatkor lelép dolgozni, Medi ezzel egy időben elfoglalja apa helyét a nagy ágyban, illetve apa helye üresen marad, Medi pedig szorosan hozzámpréseli magát, így már ketten fekszünk akkora helyen, mint amit én egyedül elfoglaltam az éjszaka. A maradék másfél méter az ördögé... Félálomban puszilgatom, ő "bizsiz". Ez a kedvenc részem a napban, bár ma a szemtelen kölke nem átallott megjegyezni a puszim után, hogy ez bizony büdös volt.

A bizony szót tehát most már jól és következetesen használja, mert pár napja (hete?) azt jegyezte meg, ugyanezzel a szófordulattal, hogy a szobájában az ablak - "na az bizony jó koszos". Szó ami szó, a három utcafronti ablakból az az egy valahogy mindig kimarad, mentségemre legyen mondva, hogy a három hete megpucolt ablakok ugyanúgy néznek ki a kétszer négysávos gürtel porától, mint aminek egy éve felé sem néztem. De majd ma megcsinálom. Vagy holnap.

Mert mindig nagy tervekkel indulok neki a napnak, aztán mindig hamarabb fáradok el, mint gondoltam, vagy a lábaim akkorára dagadnak hirtelen, hogy minden jó szándék ellenére kénytelen vagyok elterülni az ágyon és várni. Vagy olvasni. Ebben élem ki magam a végidőben, főleg olvasok és főzök. És várok és várakozok. Végtelennek tűnik néha, néha pedig ijesztően közel a vég - vagyis a kezdet.

Azért egész belejöttem a végére, teljesen adom a kötelező kismama sztereotípiát. Már a peronról látom, hogy kit fogok majd felállítani a metrón, a metróajtó pittyegésekor elstartolok dagadt kis lábikóimmal és már zuttyanok is le a jól megérdemelt helyre, hogy azonnal felüthessem a "Kismama naplója"-t. A borítóján kismamák és babák, hogy internacionális környezetben is biztosan lássák, én már csak "szakirodalmat" olvasok. Ma megfejeltem azzal, hogy vettem a Hoferben egy aranyos kis kerek dinnyét, ami igen jól mutatott az óriás méretű társa mellett, amit a pólom alá dugtam (höhö).

Szóval azért egészen jól elvagyok.

Papa közben azzal szórakozik, hogy a 2017-es és az elkövetkező évek családi adókedvezmény-növelésekről szóló tervezeteket küldözgeti nekem a cseten, finoman utalva arra, hogy szerinte mégis érdemes lenne még egy gyereket vállalnunk, főleg hogy hamarosan hazamegyünk ugye a létbizonytalanságba. Egy pillanatra el is játszottam a gondolattal, mert a gyerek mindig öröm és szerelem, de aztán eszembe jutott, hogy már november óta terhes vagyok és hogy a tököm tele az egésszel, pláne, hogy még legalább jövő ilyenkorig el fog tartani, mire újra maradéktalanul önmagam lehetek (fizikai értelemben), és akkor most kezdjem elölről az egészet? Aztán felrémlett előttem, hogy a nemrég vett családi batár helyett jövőre egy teherautót kéne vennünk, hogy elférjen benne az összes gyerekünk, és minden átlagos hétköznap a mostanihoz képest háromszor annyi mennyiségű, különböző méretű pelenkát/cumisüveget/kispulóvert/kisbugyit/matchboxot/barbiet kéne az egyre kisebb méretű pénztárcám mellé gyömöszölni a retikülömbe banyatankomba.

Szóval egyelőre maradunk a kétgyerekes modellnél, bármilyen kifizetődő lenne a harmadik gyerek. Persze érthető Papa pénzügyi frusztrációja, mert a múlt héten megkaptuk a házfelújításra az árajánlatot. De erről majd máskor. Helyette mégis itt egy jó kép, legalább a dinnye nem veszítette még el a humorérzékét:

Vazsmegye, vazsvár

Ott terem a legvár...

Na meg nálunk. A hétvégén megtartottuk Medi szülinapját, családi kerti partizást a birtokon, ami nem kis erőfeszítésembe került, így a terhesség vége felé, de minden perce megérte. Hétről hétre, sőt napról napra fogy az energiám, ahogy közeleg a szülés, így nem bántam, hogy túl vagyunk rajta. Az a nagyon gonosz terv fogalmazódott meg bennem, hogy ha lezongoráztuk a bulit, akkor már tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy Medit hozom-viszem, és megfőzöm Papának az ebédet, esetleg minimális takarítás és babavárós készülődés még belefér.

Apunak titkos szimata van az ilyesmire, vagy nem tudom, de a bulira hozott vagy 15 kiló sárgabarackot, "lekvárfőzési szezon" jeligére. Én azzal a lendülettel másnap vissza is passzoltam az egészet, úgy ahogy volt, aztán hétfőn mégis megpucoltam, feldolgoztam, bántott a lelkiismeret, na, mégiscsak falusi asszonynak készülök vagy mi.

Ezen annyira fellelkesült, hogy térült-fordult és fél órán belül összekapkodott még három vödörrel, meg némi cseresznyét is, "nehogymá'ránkrohaggyon". Ami persze azért nem fordulhat elő, mert amit nem főzünk meg lekvárnak, azt megisszuk pálinkaként, aminek talán még jobban örül az egész család. Bő három-négy óra magozás és héjtalanítás után (aki tudja, tudja), valahogy nem volt már hangulatom tovább szöttyögni az édes, ragacsos trutyiban, úgyhogy kocsiba tettük az anyagot és már robogtam is vele Bécs felé.

Tegnap pucoltam, forráztam, szőröztem-bőröztem, magoztam és főztem. Estére be is dagadtak szépen a lábikóim, épp hogy szét nem durrantak a víztől, a mellem meg a büszkeségtől, hogy az én saját lekvárom az, ami a száraz dunszt alatt pihenget. A körmeim vállalhatatlanok, kábé mint amivel épp kakiba nyúltak, a lakás minden pontján találtam ma barackmagot és lekvárcseppeket, de Isten a tanúm, hogy megérte :)

 Ez itt egy jóképű csoportkép az idei termésről

Készült lekvár a klasszikus és a formabontóbb ízek kedvelőinek is

Kompót... Lenni vicces...

 A sárgadinnyés barack eléggé szupersztár! Készült egy mentás kistesója is:

Ezek meg a korábbi befőzések, de most őket is felöltöztettem.

Life is good! - Avagy elkezdődött!

Mármint az az időszak, amikor duplájára dagadt végtagokkal vergődök a 30 fokos hőségben. Elmenni max a boltig tudok (vagyok hajlandó) vagy az oviig és vissza, és ezzel ki is merítettem azt a teendőmennyiséget, ami belefér egy napba. Alapvetően sokkal mozgáskényszeresebb  vagyok, de a hétvégi nyalkai lomtalanítás és háztakarítás után most nagy árat fizetek. Tegnap még haza is vezettem, hogy férj sörivással vezethesse le a két napig tartó fűnyírást, és másfél óra után akkorára dagadt a bokám, hogy miután észrevettem, kb. 45 percen keresztül mantráznom kellett azt a mondatot, hogy "Ott lakik a Babi néni a Golyvás Irén utca 34-es számba". Ne kérdezd, miért, így volt. Nyilván ezek után nem bírtam ülve enni, csak fekve, felpolcolt lábakkal, aminek következményeként nagyjából 30 másodperccel később már le is ettem a frissen mosott pizsim, de már csak röhögni tudtam. Meggyőződésem, hogy a terhesség megtámadja a nők központi idegrendszerének ügyességért felelős részét, mert átlagban százszor több dolgot ejtek le, öntök le, borítok ki, teszek tönkre, mint a terhesség előtt, ami azért is különösen vicces (nem, k/rvára nem az), mert százszor nehezebben is hajolok le a leejtett dolgokért. Úgyhogy ezekkel egész napra elszórakoztatom magam. Senki ne lepődjön meg tehát, ha a következő másfél hónapban bunkóbb vagyok az átlagnál, vagy csak a saját dagadt lábamról tudok beszélni és a hőségről panaszkodni. Tudom, senkinek sem könnyű, de mivel még csak azt sem mondhatom, hogy várom a végét, mert az ugye egyet jelent azzal, hogy a várva várt magzatot, azért még meg is kell szülnöm, ezért úgy döntöttem, hogy szarok mindenkire, és a nyafogásban élem ki magam. Life is good!

Ez meg Papa, aki focipályára trimmeli a kiszáradt gyepet:

Szerelmem, a tornác

Falusi Bubincs

Kertünk gyümölcse, vagyis amit idén még sikerült elcsípni belőle:

Amatőr gasztrotúra II.

Szóval ott tartottunk, hogy a Gusteau után teljesen kiégtünk. Igyekeztem Bociban tartani a lelket, bár egy ponton úgy tűnt, hogy teljesen elvesztettem, de próbáltam a szokásos "ha már eddig eljöttünk...", "ha már ennyit utaztunk..." kezdetű mantrákkal visszahozni. A következő úticélunk Tokaj volt, amiről nem olvastunk jókat a neten, dacára, hogy a világörökség része. Sajnos előző nap a Szépasszony völggyel is befürödtünk, történelmi borvidék ide vagy oda, csak fásult, unott vendéglátósok vártak, és rámenős hegedások, akik minden nótának csak egy sorát tudták elénekelni, azt is rosszul. Pincészeteket célirányosan választottunk, úgyhogy rosszat nem ittunk, de olyan hű de jókat sem, illetve az élmény ugye nem csak abból áll(na) ilyenkor, hogy felhörpintjük a bort, azt' jónapot, hanem a vendéglátó személye, hozzáállása és a légkör, amit teremt, ez mind együttesen fontos.

A Szépasszony-életérzés tehát valahogy nem jött át pénteken, nem csoda, hogy kissé szkeptikusan autóztunk be Tokajba, amiről szintén azt olvastuk, hogy bárhol szabad inni, csak a központban nem, mert csak pénzéhes kocsmárosok tukmálnák ránk a lőrét. Emiatt "egy életünk, egy halálunk" alapon elkezdtünk spontán felsétálni az egyik eldugottabb domboldalon, amíg a mérsékelt turista áradat teljesen meg nem szűnt. A délutáni napsütés zöldesen aranylóvá tette a házak mögötti erdős domboldalt, a hársfa lombokban zümmögtek a méhek, s akkor ebben a lírai környezetben isteni sugallatra megláttuk a Hímesudvar zászlaját, ami látszólag pincébe vezetett, valójában azonban fölfelé egy gyönyörű, királylányos kastélyszerű teraszra. Itt újra beigazolódott, hogy a jó helyek már az első benyomás alapján felismerhetők.

A célom az volt, hogy késői szüretelésű borból vegyek pár üveggel, de annyi portéka tárult elénk, hogy teljesen összezavarodtam, borecetek, aszúbogyó-chutney-k, ráadásul a házi szörp is isteni volt, amit kóstoltam (így jár, aki terhes, ráadásul sofőr, bár bevallom, a félédes sárgamuskotállyal azért muszáj volt kicsit megnedvesítenem az ajkaim). Végül készítenünk kellett egy gyors kalkulációt, hogy ha a maradék egy napon csak a legszükségesebb dolgokra költünk, akkor mi minden fér még bele a Hímesudvarban, mert különben meggondolatlan költekezésbe kezdtünk volna. Én erre a szerzeményemre vagyok a legjobban beindulva, bár még nem találtam ki, hogy mit ízesítek majd vele először:

Aztán ahogy végig az egész kiránduláson, megint pánikszerűen kellett távoznunk. Így is egy órát késtünk a Tök jó-ból, ami a szállásadók részéről nem volt gond szerencsére, mi viszont kezdetektől a medenceparton döglésre vágytunk, és este 7 óra lévén, erre már egyre kevesebb esély mutatkozott. Pláne, hogy az előző helyből kiindulva még egy kelet-magyarországi coop abc-t is útba kellett ejtenünk, mert azt hittük, másképp nem lesz meg az esti betevő. Így az eredetileg tervezett Boldogkőváralja is kimaradt, illetve csak a kocsiból megnéztük messziről és jól lefényképeztük, aztán jól megmondtuk a szokásost, hogy "na majd legközelebb, ha erre járunk".

Valahogy úgy képzeltük el, hogy megérkezünk a szállásra, és a kocsiból azonnal beugrunk a medencébe, ami majdnem sikerült is, de a szállásadónk azért megmutatta a szobánkat, ami inkább hasonlított egy fullos egyszobás garzonra. Mi kis butusok aggódtunk a vacsi miatt, meg a nescafe-s reggel után a kávé miatt is picit, de a teljesen felszerelt konyhában az igazi kávé és kávéfőző mellett még a hűtőnket is feltöltötték, tejecske, tojás, kétféle felvágott, helyben készített friss sajt, körözött, joghurt, házi gyümölcsös túródesszert és zöldségek is voltak benne, kenyér, kalács, még a jégkockatartó is fel volt töltve, esküszöm, majdnem sírva fakadtam, mikor ezt megláttam! A szekrényekben szép hadrendben a poharak, tányérok, normális minőségű kések, dugóhúzó, tényleg mindenre gondoltak, és még azelőtt, hogy szólásra kellett volna nyitnunk a szánkat. Már azelőtt minden vágyunk teljesítve volt, hogy nekünk magunknak egyáltalán eszünkbe jutott volna... Nem beszélve a kismama-barát hőmérsékletű jacuzziról és a tökéletesen száraz és jó minőségű fával begyújtható kerti grillezőről!

A kerítés tövében fűszerkert és pünkösdi rózsa.

Ha van egy kis eszünk, akkor a medence parton döglés programot egy egész naposra tervezzük, de innen másnap megint lóhalálában távoztunk, miután alaposan bereggeliztünk a helyi finomságokból. Fontos volt, hogy legalább egy várat lássunk a környéken, a Regéci várra esett a választásunk, mert onnan a legszebb a kilátás. 

Az ott a Bockópé, amint a kilátást szemléli. Mindenhová azért nem másztam fel, bár a legtöbb helyre igen. Csak már így is mindenki hüledezett, hogy jaj de terhes vagyok.

Na és a változatosság kedvéért innen is rohannunk kellett, annyira, hogy alig maradt időnk egy mogyoróskai villámlátogatásra, és visszafelé már nem mehettünk a szép bükki erdei úton, hanem az unalmas autópályán kellett, hogy időben odaérjünk Egerbe. Persze végig fikázódtunk, hogy minek megyünk egyáltalán oda, micsoda hülyeség az egész, és hogy Egerbe egyáltalán soha többé. Miután megmásztuk a várat és két órát aszalódtunk a kocsiban, meglehetős testszaggal megáldva érkeztünk meg az utolsó állomásra, az egri Macokba. Úgy éreztük, hogy már minden mindegy, én át sem öltöztem, pedig még jégkrémfolt is volt a pólómon, de gondoltam, úgyis terhes vagyok, nekem szabad. Nagy kár, mert egyébként ez pont egy szuper hely, a foglaláskor is nagyon rugalmasak voltak, az ételek és a kiszolgálás is minőségi, új hullámos, de itt már tényleg végképp kiégtünk, úgyhogy az elénk rakott finomságokat, ha nem is csak piszkálgattuk, de már jóval kritikusabb szemmel néztük, pláne hogy előző nap megvolt a "minden idők" kajálása. Utólag Okos Kapitány bizony megállapította, hogy az egész huligánozás meg szépasszonyvölgyezés helyett itt kellett volna kezdeni, akkor elájultunk volna az egyébként remek áron adott, jól komponált fogásoktól és ezután még bőven tudtunk volna lelkesedni a Gusteau-ért.

Én a magam részéről azért maximálisan elégedett voltam, a Vadas mártás abszolút tudta, amit egy vadas mártásnak tudnia kell, és ezt még feldobták olyan plusszokkal, mint a néhány szem som, és a májropogós, illetve a nyúlpecsenyével külön odafigyelt a pincér, hogy jól átsüttesse nekem a húst, tekintettel az "áldott állapotomra", legalább is ahogy ő fogalmazott :)

Összességében tehát a Macok is remek hely, talán úgy tehetnénk különbséget, hogy míg a mádi Gusteau önmagában is megérte volna az 500 km utazást, addig a Macok az a kategória, amit semmiképp ne hagyj ki, ha Egerben jársz.

Amellett, hogy tényleg marha jól szórakoztunk, azért sok mindent máshogy szerveznék most, illetve fogok is legközelebb, mert amit nem gondoltam volna, hogy mennyi érdekeset rejt az országnak ez a szeglete! Igazából eleve sejtettük, hogy kevés lesz az idő, de arra nem számítottam, hogy olyan helyre bukkanunk, ahová visszavágyom és bármikor visszamennék. Bevallom, úgy indultam útnak, hogy most nézzünk meg gyorsan mindent, mert szerintem soha többé nem vezetek ennyit ebbe az irányba, de bizony nagyot tévedtem. Már maga a Bükk és a Zemplén is ötcsillagos látnivalók, beleszeretős az egész csak úgy önmagában, erdőstül, zsákfalustól, de az illatok, ízek és hangulatok is visszacsábítanak.

Nem beszélve arról, ha az ember ál-leszbikus párnak álcázza közben magát a legjobb sírva röhögős barátnőjével :)

Amatőr gasztrotúra ál-leszbikus pároknak I.

Mindennek megvan a maga helye és ideje. Az ember nem megy például terhesen borvidéki gasztrotúrára. Nem vezet terhesen négy nap alatt 1000 km-t. Nem megy olyan városba kirándulni, ami már az osztálykiránduláson se érdekelte és később sem okozott semmi extra élményt. Igazi kulináris érdeklődésű személy pedig nem választ címke alapján bort és név alapján szállást.

Ezek alapszabályok - legalább is a bennem élő "Utólag Okos Kapitány" már tudja. Legközelebb majd előre okos leszek, vagy lehet hogy mégsem, mert most is (mint mindig) vagy ezerszer röhögtem könnyesre magam a hétvégén.

Csak hogy értsétek, onnan indult az egész, hogy már száz helyen olvastam az Anyukám mondta étteremről, csupa jókat és szerettem volna megkóstolni, mit főznek. Néztük, nézegettük, hogy Encs baromi messze van, úgyhogy az ötlet bekerült a többi közé a "majd egyszer" fiókba.

Aztán terhes lettem, és úgy február körül elfogott az "Úristen, most megint ezer évig nem csinálhatok semmit" érzés, ami oltári nagy baromság amúgy, mert például Medivel két és fél hónapos korában már a Börzsönyben túráztunk, de magyarázd ezt meg egy épp hisztérikus terhes nőnek... Elkezdtem hát rohamtempóban feltölteni programokkal a júliusig hátralévő hétvégéket, mert tudtam, hogy az utolsó egy-másfél hónapban a boltba sem fogok tudni már lemenni, illetve úrinő nem mutatkozik nagy tömegben elefánt méretű lábakkal és malacarccal.

Ki is találtuk Encset Bocival, hogy most vagy soha vagy csak nagyon sok idő múlva, úgyhogy inkább most. De ha már ennyit utazunk, akkor mást is nézzünk meg, legalább a bibliát tekintsük meg Vizsolyban, anélkül nem jövünk haza.

Mondanom se kell, se a Bibliát nem láttuk, se az Anyukám mondtában nem ettünk. Megterveztük a programot, lefoglaltuk a szállásokat, csak egy dolgot felejtettünk el - időben asztalt foglalni. Így két héttel az indulás előtt tervezhettük újra az egészet, és annyira belelkesültünk, hogy a sima kirándulásból igazi gasztrotúra lett. Nem a legprofibb módon toltuk ugyan, de remekül szórakoztunk.

Az volt a hülye ötletem, hogy mivel Encs túl messze van, ezért aludjunk egyet Egerben és ha már ott vagyunk próbáljunk ki néhány helyi éttermet is. Rögtön a szállás kiválasztásánál annyira mellényúltam, hogy jobban nem is lehetett volna! A képek alapján úgy tűnt, hogy a legújabb egri sztár-hipszter-apartmant fogjuk felfedezni, szuper kajákkal, medencével, ami a következő hónapban már valamelyik csuncsi gasztroblogon fog szerepelni. Már ott gyanakodnunk kellett volna, amikor a megadott címen, de még a közelében sem találtuk meg a helyet, mert ott csak egy házikó volt, nem hogy valami kiírás, de még a házszám sem látszott sehol. Aztán kijött egy - egyébként irreálisan kedves - néni és mondta, hogy szerinte őt keressük. Beléptünk a "sima ház" udvarára; murva, építési területek, egyébként ötletesen összerakott raklap-muskátli kompozíciók tárultak a szemünk elé, és a tér közepére egy eltévedt demizson mellé épp hogy odapluttyantott 15 ezer forintos felfújhatós medence. Ha van egy kis eszünk azonnal lelépünk, de nem volt, mert a néni és a további két fő személyzet annyira végtelenül kedvesek voltak, hogy ez elvette a maradék józan ítélőképességünket. Kértünk limonádét, a "kerthelyiségben" el is fogyasztottuk, amíg megvártuk, hogy tálalják az ebédet, amire azt gondoltuk, hogy gasztrotúránk első kulináris élményállomása lesz. A néni mondta, hogy sajnos a szakácsok pont házon kívül vannak, úgyhogy ő főz ma minden finomat, borsókrémleves lesz az ebéd, meg csirke rizzsel. Egyébként nem kérdezte senki, hogy mi mit kérünk, pedig azt még anyám is meg szokta azért, ha hazamegyek... Mindegy a néni nekiállt az ebédfőzésnek a rezsón(!), míg mi kint élveztük a cukros vizet, citromkarikával.

Téglakád, sörösüvegszilánkkal feltöltve. Ez az értelmezhetetlen látvány fogadott a kerthelyiségben, emellett állították fel nekünk a rögtönzött kisasztalt, amin elfogyaszthattuk a Michelin csillagos csirkemellet, kívül ragacsos, belül ropogós rizzsel. Hmmm... A desszertről nem is merek írni :(

Tanulság: csak azért, mert egy hely nevében benne van, hogy "gasztronómia", még közel sem jelenti, hogy bármi magasabb szintű minőséggel akár köszönő viszonyban van. A helyről véleményeket olvasni kötelező, de minimum a képeket a felületesnél egy fokkal jobban megvizsgálni érdemes. Ha így teszek, és nem hagyom, hogy elvegye az eszem a "gasztronómia" szó, akkor azonnal felfedezem a nescafe kávégépet, a diy raklapokat, a tesco-s műporcelán készletet, meg az ágyra mérnöki pontossággal hajtogatott törülköző-elefántokat.

Megjegyzem, nem kértek csillagászati összeget ezért a szuper szolgáltatásért. Még jó. Viszont egyrészt a fb-os képek első ránézésre tényleg nagyon jól össze vannak rakva, csak alaposabb vizsgálat után látja meg az ember, hogy mibe is nyúlt. Másrészt a másnapi szállásunk valami annyira fantasztikusat hozott ugyanezért az árért, hogy majdnem elsírtam magam a megérkezéskor.

Egerre nem is érdemes amúgy több szót pazarolni, annyira nem érdekes az egész város, pláne, ha az ember már egyszer vagy kétszer látta életében a főbb nevezetességeket.

Nem úgy a másnapunk! Szombaton többször úgy éreztem, hogy Isten kárpótolni akar minket a borzalmas kezdetekért. Ami tényleg nagy ötlet volt, hogy ne az uncsi autópályán menjünk, hanem a Bükki Nemzeti Parkon keresztül.

Miskolcból szintén nem csináltunk nagy ügyet, zúztunk Mádra, a Gusztóba, ami az év étterme idén a Gault Millaut kalauz szerint. Ennek ellenére asztalt foglalni azonnal tudtam, bár elsőre nem vették fel a telefont, de később visszahívott (!) az étterem munkatársa, hogy egyeztessünk egy időpontot, ami az encsi fiaskó után már előre melengette a szívemet. Nem csalódtunk, a hely annyira exkluzív, mégis hangulatos, hogy már a belépéskor sejteni lehetett, hogy nem véletlenül érdemelte ki az év étterme címet.

Na, így néz ki egy limonádé! Kellően édes, kellően savanyú és van benne egy kis csavar - házi málna szirup!

A menüt én Mádi Nyaklevessel indítottam, ami lényegében egy erőteljes húsleves, egyszerű, mégis ízorgia a szájban. A marhanyak tökéletes állagúra volt főzve, olyan puhára, hogy villával is könnyen szétszedhető volt, az ízei ennek ellenére tökéletesen megmaradtak, ugyanígy a zöldségek sem voltak szétfőzve, a répa illatos, édes volt, mint a nagykönyvben, a lé színtiszta, a levestészta pedig házi. Mindezt tűzforró tányérokban tálalva, egy szép darab velőscsonttal és pirítóssal.

Már a leves felénél elteltem az ízekkel, de ha az ember 500 km-t utazik egy étterem kedvéért, akkor nyilván összeszedi magát a többi fogásra. Főételnek Borjú Stefániát választottam , quinoaval, rebarbarával és cukkinivel. A hús itt is tökéletes volt, nem volt ugyan különösebben hangsúlyos az íze, de ennél a fogásnál amúgy is a köret volt, ami bekeretezte az egész ízélményt. A cukkinit némi limelével locsolták meg, és a quinoa is citrusos ízt hozott, amit amúgy nem párosítanék magamtól borjúhúshoz, de mint kiderült remekül passzol hozzá.

Boci nyúlcombot választott, ő azt mondta, hogy na itt álljon meg a világmindenség, és ebben a pillanatban rögzüljön az élet, mert ennél jobb már úgysem lesz. Szerencsére annyira terhes vagyok, hogy én még simán bevállaltam a desszertet, és milyen jól tettem. Minden túlzás nélkül mondom, hogy életem desszertjét ettem, már mikor megláttam tudtam, hogy ez bizony szerelem lesz, kóstolás után pedig meg kellett állapítanom, hogy ha van a mennyországnak íze, akkor az ez!

Bodzás panna cotta, sült szalma sorbet

Igen, sült szalma! És tökéletes ízű eper, meg még vagy ötféle különböző szósz, és hab és krémpötty, és kis morzsák és bundás bodzavirágocska... Ez egy 2300 forintos desszert az év éttermében, az Isten háta mögött, Magyarországon. Életem desszertje, tényleg, tökéletes!

És itt Konyec Filma, be is zárom az internetet, úgy elragadtak az emlékek, hogy nincs értelme ebben a bejegyzésben folytatni, a többit inkább majd leírom holnap vagy soha. Olyan érzéssel távoztunk az étteremből, hogy már minden mindegy, többé nem érdemes sehová menni, elértük az étteremben evés non plus ultráját.

De azért szerencsére összeszedtük magunkat megint, és tovább mentünk, úgyhogy folyt.köv.!

És hogy mi történt a Börzsönyben?

Gyagyásék miután jó 4 óra kocsikázás után péntek este megérkeztek a hegyre - a lábához, nem a tetejére ám - felsétáltak a világ legstrammabb gyerekével a sötétedő erdőben a Lada házhoz. Megvacsoráztak, lefeküdtek aludni, madárcsicsergésre ébredtek hajnali hatkor, majd lesétáltak a hegyről, kiürítették az autót, felsétáltak a hegyre a cuccokkal, majd lesétáltak a hegyről (oh, még írni is fárasztó, gondolom olvasni, nemhogy csinálni)... Szóval bevágódtak a Gyagyásék a Miticbe, lekocsikáztak a hegyről és meg sem álltak a nagymarosi tüzépig. Bevágtak az autóba fél köbméter faanyagot, némi Tibesz hentesárut, szobi szörpöt meg kürtős kalácsot, valahogy magukat is bepréselték és visszavágtattak a hegyre budit építeni.

Ja, mert budira a szomszédba járunk három éve. Engedéllyel nyilván, amikor egyszer kijöttek "kolleganőmék" a hegyre a három év alatt, azonnal felajánlották kedvesen, hogy ne falazzuk be a két kertet "összekötő" kerítéslyukat, legalább használhatjuk a kinti budijukat, ha ők nincsenek ott, jól fog az még jönni, majd meglátjuk. Milyen igazuk volt. Azért mégiscsak elszégyelltük magunkat mostanra és mivel amúgy is unatkozunk (hahaha), kitaláltuk, hogy budi kell a hegyre. De nem ám valami szedett-vedett asztalosmunka álljon az erdőnkben, majd mi jól megácsoljuk, gondoltuk, és már késő is volt, mert amit mi egyszer kigondolunk, azt bizony véghez visszük, akkor is ha oltári nagy baromság. A lényeg ugye, hogy jól szórakozzunk közben. Jelentem, megvolt.

A dolog ott kezdődött - mármint miután kitaláltuk ezt a nagy ötletünket -, hogy Papa felásta az internetet használható "hogyan legyen saját építésű pottyantósod" tutorialért, aztán hosszú estéket töltött az íróasztal fölött görnyedve, hogy kiszámolja, mennyi stafni és léc kell az epifánikus toalett megépítéséhez. Kiszámolta, lerajzolta, elindultunk a hegyre két hete. A fenti tüzépre lemenős műveletet akkor odáig sikerült teljesíteni, hogy lementünk a tüzépre, aztán ott azonnal elakadtunk a "mennyi is az annyi?" problémakörnél, mert Papa cm-ben számolt, a faanyagot meg köbméterben mérik. Ettől annyira összezavarodtunk, hogy Papa átváltotta a centiket méterre, amiből kisült, hogy a budink egy négyzetkilométeres lesz, amihez kell 20 méter stafni és 8 léc. A bajuszos szakibácsi meghallgatta az okfejtésünket, mondta, hogy menjünk haza és számoljuk át még egyszer, egyébként egy köbméter fenyődeszka 70 ezer lesz. Úgyhogy vettünk néhány stafnit, mégse érezze a bácsi, hogy igaza van, és visszakullogtunk a hegyre, bepakoltuk a házba a fát, nekiálltunk báránycombot BBQ-zni, majd dolgavégezetlenül hazajöttünk Bécsbe.

A most hétvégén volt a következő felvonás. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy bár irtó menő lenne, de azért ne építsük be a teljes Börzsönyligetet budival. Megismételtük a tüzépre menős manővert, és megvettük a fát, Papa elszántan közölte, hogy márpedig itt holnapra budi lesz!

Idáig jutottunk:

Persze Emberemnek nem mertem mondani, de valahol mélyen sejtettem amúgy, hogy egy budi nem készül el másfél nap alatt, legalább is nem úgy, hogy az embernek terhes felesége és egy folyton elkódorgó háromévese, meg egy nevelésügyileg még nehezebb eset kutyája van, valamint plusz nehezítésként a faanyagot és a szerszámokat talicskával kell a kocsitól a házhoz hordani, illetve bármilyen étel készítése - leszámítva a májkrémes kenyeret - azzal kezdődik, hogy "végy némi gyújtóst és rakj tüzet". Nem akartam letörni a lelkesedését, na. Végül belátta, hogy a teljes készültséghez és rendeltetésszerű használhatósághoz még további jelenlét szükséges, én meg engedélyeztem neki hirtelen egymásutánban két sört, nehogy depresszióba essen. Nem mintha ilyen határozott feleség lennék, csak azért veszem úgy, hogy én engedtem meg, mert egyébként ő vezetett volna hazafelé tekintettel a méretes hasamra, de nem bírtam már nézni, hogy szegény sör nélkül vergődik az asztalosmunka fáradalmai között. Egyből jobb lett a kedve, és azt is elhatároztuk, hogy kell még némi stafni meg léc, mert olyan budija senkinek nem lesz a földön, mint nekünk, építünk hozzá teraszt, az ajtaját westernes csapóajtóra cseréljük, egyébként lesz benne egy csomó fényfüzér, ajtónyitáskor pedig automatikusan fog elindulni valami jó kis zene, meg diszkógömb is kelleni fog természetesen ("meg magnó a különleges zenéhez, meg acapulco ingek...").

Szóval senki ne aggódjon, budiépítő teleregényünk itt még korántsem ért véget!

Amúgy normális projektjeink is futnak, azokat jobbára én vezetem. Bár a helyes időmenedzsmentnek én sem vagyok teljes mértékben birtokában, de legutóbbi akcióm a csúnya barna komódot illetően, még félkész állapotában is impozánsnak mondható! Íme a csúnya barna komód előtte, ahogy Nemes Lászlóné szerette:

És ez itt az új Lada házi macskamosakodási lehetőség félkész állapotban:

A rumlis részt majd egy hetyke kis függöny fogja takarni, amit már megvettem az ikeában, de a korábban említett időgazdálkodási problémák miatt a szabás-varrás még várat magára...

A vejdling autentikus falusi kopottas, egyenesen nagymamám padlásáról.

Nem őrültem meg, a fehér asszonyt Bálint hozta Medinek ajándékba, szerinte kiegyenlítetlenek voltak a nemi viszonyok a hegyen ezért megnyugtatólag hatna Medire egy meztelen porcelán nő. Legnagyobb meglepetésemre igaza lett, és azóta a Lada ház legbecsesebb dísz- és használati tárgya lett a fehér asszony.

Ezzel meg csak azt akarom érzékeltetni, hogy a komód színe finoman összekacsint az ablakkeretekkel, amit az első színkeverés után, még a színek finomhangolása előtt azonnal lefestettem (én kis buta), így a végeredmény kissé fradista lett, de Medinek tetszik, úgyhogy végül is minden más mindegy.

Unatkozó háziszony

Nemrég belém állt egy kopasz pasi a metró liftjében. Azt gondoltam, van még tíz másodperce megvárni, amíg én is beszállok a liftbe Medivel, aztán mikor láttam, hogy pofákat vág, addig nyomkodtam a gombot, míg a következő babakocsis anyuka is oda nem tévedt és beszállt mellénk. Valamit mormogott a bajsza alatt, belőlem meg előbújt az anyaállat, és mondtam, hogy van lépcső, neki meg két szép, egészséges lába, nyugodtan használja őket. Ez annyira kiborította szegény siető férfiegyedet, hogy azt merte mondani, hogy nekünk úgyis annyi a dolgunk van egész nap, hogy fel alá sétálgatunk a gyerekkel, úgyhogy fogjam be. Bár semmi haszna nem volt, de azért megjegyeztem, hogy remélem édesanyjával is ilyen figyelmes, előzékeny volt mindenki annak idején. Szerintem, ha nincs ott harmadik személy, kaptam volna egy asszonyfegyelmező sallert, megtanultam volna a kutyafittyet.

Azért azt elhiszem, hogy miután leadtam Medit az oviban és hazafelé tartok a metróval, megerősítem az összes "unatkozó háziasszony" sztereotípiát; karomon Hoferes bevásárlószatyor, kezemben egy doboz eper, amiből nassolgatok, másik kezemben meg a könyvem...

Na, hát tipikus háziasszony vagyok én, egész nap csak főzök és lányregényeket olvasok. Aztán hol a hagymaszeletelés miatt, hol az asszonyi sorsok felett merengve törülgetem aláhulló könnyeimet.

Azért persze nyilván nincs így, ha így lenne, nem merném leírni. :)

"A ház asszonyi kéz után kiáltott. A kövér néger szakács sohasem tálalt pontos időre, a szobalány, akit a gyapotföldekről hozatott be, ott hagyta a bútorokon a port, a szekrényben sohasem akadt elég tiszta fehérnemű. Valahányszor vendég jött, mindig felfordulás volt a házban, és rettentő kavarodás támadt...
Gerald éles kék szemével jól látta, milyen nagyszerűen kormányozzák szomszédjai házát a suhogó selyemszoknyás feleségúrasszonyok. Fogalma sem volt róla, mennyi munkával jár az életük, csak az eredményt látta, s az eredmény nagyon tetszett neki."

Ennek a könyvnek a mondanivalója csupa arany-állítmány! :) Erre gondoltam, miközben apró konyhám hűvösében egy tál zöldbabot pucoltam épp, meg arra, hogy micsoda boldogság lesz majd, ha saját kertem termését pucolom. Tudom, anyám könnyesre röhögi magát már megint! De már nem gyűlölöm Tarát, már okos nagylány vagyok én is, az erőmet pedig én is Tara vörös földjéből merítettem!

De ha valakinek úgy tűnik, hogy össze-vissza beszélek, annak üzenem, hogy jómagam komponens vagyok ebben a témában, de akár a nincstelenségig is elmegyek!