Amatőr gasztrotúra ál-leszbikus pároknak I.

Mindennek megvan a maga helye és ideje. Az ember nem megy például terhesen borvidéki gasztrotúrára. Nem vezet terhesen négy nap alatt 1000 km-t. Nem megy olyan városba kirándulni, ami már az osztálykiránduláson se érdekelte és később sem okozott semmi extra élményt. Igazi kulináris érdeklődésű személy pedig nem választ címke alapján bort és név alapján szállást.

Ezek alapszabályok - legalább is a bennem élő "Utólag Okos Kapitány" már tudja. Legközelebb majd előre okos leszek, vagy lehet hogy mégsem, mert most is (mint mindig) vagy ezerszer röhögtem könnyesre magam a hétvégén.

Csak hogy értsétek, onnan indult az egész, hogy már száz helyen olvastam az Anyukám mondta étteremről, csupa jókat és szerettem volna megkóstolni, mit főznek. Néztük, nézegettük, hogy Encs baromi messze van, úgyhogy az ötlet bekerült a többi közé a "majd egyszer" fiókba.

Aztán terhes lettem, és úgy február körül elfogott az "Úristen, most megint ezer évig nem csinálhatok semmit" érzés, ami oltári nagy baromság amúgy, mert például Medivel két és fél hónapos korában már a Börzsönyben túráztunk, de magyarázd ezt meg egy épp hisztérikus terhes nőnek... Elkezdtem hát rohamtempóban feltölteni programokkal a júliusig hátralévő hétvégéket, mert tudtam, hogy az utolsó egy-másfél hónapban a boltba sem fogok tudni már lemenni, illetve úrinő nem mutatkozik nagy tömegben elefánt méretű lábakkal és malacarccal.

Ki is találtuk Encset Bocival, hogy most vagy soha vagy csak nagyon sok idő múlva, úgyhogy inkább most. De ha már ennyit utazunk, akkor mást is nézzünk meg, legalább a bibliát tekintsük meg Vizsolyban, anélkül nem jövünk haza.

Mondanom se kell, se a Bibliát nem láttuk, se az Anyukám mondtában nem ettünk. Megterveztük a programot, lefoglaltuk a szállásokat, csak egy dolgot felejtettünk el - időben asztalt foglalni. Így két héttel az indulás előtt tervezhettük újra az egészet, és annyira belelkesültünk, hogy a sima kirándulásból igazi gasztrotúra lett. Nem a legprofibb módon toltuk ugyan, de remekül szórakoztunk.

Az volt a hülye ötletem, hogy mivel Encs túl messze van, ezért aludjunk egyet Egerben és ha már ott vagyunk próbáljunk ki néhány helyi éttermet is. Rögtön a szállás kiválasztásánál annyira mellényúltam, hogy jobban nem is lehetett volna! A képek alapján úgy tűnt, hogy a legújabb egri sztár-hipszter-apartmant fogjuk felfedezni, szuper kajákkal, medencével, ami a következő hónapban már valamelyik csuncsi gasztroblogon fog szerepelni. Már ott gyanakodnunk kellett volna, amikor a megadott címen, de még a közelében sem találtuk meg a helyet, mert ott csak egy házikó volt, nem hogy valami kiírás, de még a házszám sem látszott sehol. Aztán kijött egy - egyébként irreálisan kedves - néni és mondta, hogy szerinte őt keressük. Beléptünk a "sima ház" udvarára; murva, építési területek, egyébként ötletesen összerakott raklap-muskátli kompozíciók tárultak a szemünk elé, és a tér közepére egy eltévedt demizson mellé épp hogy odapluttyantott 15 ezer forintos felfújhatós medence. Ha van egy kis eszünk azonnal lelépünk, de nem volt, mert a néni és a további két fő személyzet annyira végtelenül kedvesek voltak, hogy ez elvette a maradék józan ítélőképességünket. Kértünk limonádét, a "kerthelyiségben" el is fogyasztottuk, amíg megvártuk, hogy tálalják az ebédet, amire azt gondoltuk, hogy gasztrotúránk első kulináris élményállomása lesz. A néni mondta, hogy sajnos a szakácsok pont házon kívül vannak, úgyhogy ő főz ma minden finomat, borsókrémleves lesz az ebéd, meg csirke rizzsel. Egyébként nem kérdezte senki, hogy mi mit kérünk, pedig azt még anyám is meg szokta azért, ha hazamegyek... Mindegy a néni nekiállt az ebédfőzésnek a rezsón(!), míg mi kint élveztük a cukros vizet, citromkarikával.

Téglakád, sörösüvegszilánkkal feltöltve. Ez az értelmezhetetlen látvány fogadott a kerthelyiségben, emellett állították fel nekünk a rögtönzött kisasztalt, amin elfogyaszthattuk a Michelin csillagos csirkemellet, kívül ragacsos, belül ropogós rizzsel. Hmmm... A desszertről nem is merek írni :(

Tanulság: csak azért, mert egy hely nevében benne van, hogy "gasztronómia", még közel sem jelenti, hogy bármi magasabb szintű minőséggel akár köszönő viszonyban van. A helyről véleményeket olvasni kötelező, de minimum a képeket a felületesnél egy fokkal jobban megvizsgálni érdemes. Ha így teszek, és nem hagyom, hogy elvegye az eszem a "gasztronómia" szó, akkor azonnal felfedezem a nescafe kávégépet, a diy raklapokat, a tesco-s műporcelán készletet, meg az ágyra mérnöki pontossággal hajtogatott törülköző-elefántokat.

Megjegyzem, nem kértek csillagászati összeget ezért a szuper szolgáltatásért. Még jó. Viszont egyrészt a fb-os képek első ránézésre tényleg nagyon jól össze vannak rakva, csak alaposabb vizsgálat után látja meg az ember, hogy mibe is nyúlt. Másrészt a másnapi szállásunk valami annyira fantasztikusat hozott ugyanezért az árért, hogy majdnem elsírtam magam a megérkezéskor.

Egerre nem is érdemes amúgy több szót pazarolni, annyira nem érdekes az egész város, pláne, ha az ember már egyszer vagy kétszer látta életében a főbb nevezetességeket.

Nem úgy a másnapunk! Szombaton többször úgy éreztem, hogy Isten kárpótolni akar minket a borzalmas kezdetekért. Ami tényleg nagy ötlet volt, hogy ne az uncsi autópályán menjünk, hanem a Bükki Nemzeti Parkon keresztül.

Miskolcból szintén nem csináltunk nagy ügyet, zúztunk Mádra, a Gusztóba, ami az év étterme idén a Gault Millaut kalauz szerint. Ennek ellenére asztalt foglalni azonnal tudtam, bár elsőre nem vették fel a telefont, de később visszahívott (!) az étterem munkatársa, hogy egyeztessünk egy időpontot, ami az encsi fiaskó után már előre melengette a szívemet. Nem csalódtunk, a hely annyira exkluzív, mégis hangulatos, hogy már a belépéskor sejteni lehetett, hogy nem véletlenül érdemelte ki az év étterme címet.

Na, így néz ki egy limonádé! Kellően édes, kellően savanyú és van benne egy kis csavar - házi málna szirup!

A menüt én Mádi Nyaklevessel indítottam, ami lényegében egy erőteljes húsleves, egyszerű, mégis ízorgia a szájban. A marhanyak tökéletes állagúra volt főzve, olyan puhára, hogy villával is könnyen szétszedhető volt, az ízei ennek ellenére tökéletesen megmaradtak, ugyanígy a zöldségek sem voltak szétfőzve, a répa illatos, édes volt, mint a nagykönyvben, a lé színtiszta, a levestészta pedig házi. Mindezt tűzforró tányérokban tálalva, egy szép darab velőscsonttal és pirítóssal.

Már a leves felénél elteltem az ízekkel, de ha az ember 500 km-t utazik egy étterem kedvéért, akkor nyilván összeszedi magát a többi fogásra. Főételnek Borjú Stefániát választottam , quinoaval, rebarbarával és cukkinivel. A hús itt is tökéletes volt, nem volt ugyan különösebben hangsúlyos az íze, de ennél a fogásnál amúgy is a köret volt, ami bekeretezte az egész ízélményt. A cukkinit némi limelével locsolták meg, és a quinoa is citrusos ízt hozott, amit amúgy nem párosítanék magamtól borjúhúshoz, de mint kiderült remekül passzol hozzá.

Boci nyúlcombot választott, ő azt mondta, hogy na itt álljon meg a világmindenség, és ebben a pillanatban rögzüljön az élet, mert ennél jobb már úgysem lesz. Szerencsére annyira terhes vagyok, hogy én még simán bevállaltam a desszertet, és milyen jól tettem. Minden túlzás nélkül mondom, hogy életem desszertjét ettem, már mikor megláttam tudtam, hogy ez bizony szerelem lesz, kóstolás után pedig meg kellett állapítanom, hogy ha van a mennyországnak íze, akkor az ez!

Bodzás panna cotta, sült szalma sorbet

Igen, sült szalma! És tökéletes ízű eper, meg még vagy ötféle különböző szósz, és hab és krémpötty, és kis morzsák és bundás bodzavirágocska... Ez egy 2300 forintos desszert az év éttermében, az Isten háta mögött, Magyarországon. Életem desszertje, tényleg, tökéletes!

És itt Konyec Filma, be is zárom az internetet, úgy elragadtak az emlékek, hogy nincs értelme ebben a bejegyzésben folytatni, a többit inkább majd leírom holnap vagy soha. Olyan érzéssel távoztunk az étteremből, hogy már minden mindegy, többé nem érdemes sehová menni, elértük az étteremben evés non plus ultráját.

De azért szerencsére összeszedtük magunkat megint, és tovább mentünk, úgyhogy folyt.köv.!