Na tessék, itt tartunk

Végre elkészülhetett a "lebegő" bögre kép, Medi fogja helyettem :) 35 hetesek voltunk vasárnap. Tegnap megvolt a szóbeli, amennyire lehetett összezavartak, de próbálok pozitív maradni és nem halálra idegesíteni magam a következő egy hónapban, amíg kiderül a tényleges eredmény. Meg még hátravan ugye a magnó, és ahhoz, hogy komolyan vegyem, úgy kell éreznem, hogy van értelme megcsinálni.

Borzalmas szülés parák törnek rám amúgy hullámokban, most egészen kellemes, de pénteken nagyon féltem, hogy távol a kórházamtól, távol a férjtől meg a cuccaimtól, Győrben egyszercsak beindul a szülés. Szétrázott a volán busz és Medi ettől valami fura alakzatot vett föl a hasamban, és megnyomott néhány ideget, amitől nekem teljesen szülésszerű fájdalmaim voltak, vagy lehettek még jósló fájások is, nekem végül is mindegy, de a lényeg, hogy mozdulatlanul feküdtem inkább, hátha bent marad a gyerek, és végül bent is maradt. És megbeszéltük, hogy a magnóig most már bent is marad, utána tőlem jöhet, ha szeretne :)

Az is lehet, hogy csak honvágyam volt, és erre paráztam rá annyira. Négy napot kellett külön töltenem anyuéknál, és akármennyire is jó otthon, a családom nekem már itt van. Ehhez a mamisághoz úgy tűnik, jár a családösszetartó "mamaszita hormon", és a fél napnál hosszabb távollétet ez már nem tolerálja. A külön éjszakázást meg pláne. A négy napos külön hétvége lehet, hogy maradandó károsodást okozott az agyamban.. :)

Tegnap este érkeztem haza, Guszti vonyított az örömtől, annyira ugrált, hogy jól meg is karmolt a nagy lelkesedés közben. A távollét őt is megviselte, mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt heteket, most meg hirtelen eltűntem. Amúgy is kamaszodik, de most még inkább belebújt a kisördög. Szegény Vekerdyt is kivégezte például:

Én meg valahogy így nézek ki, szépen kismalacosodik az arcom, amiből azért arra következtetek, hogy hamarosan megérkezik a kis Prinzessin :)

30 hetes szelfi

Az unatkozó háziasszony, aki én vagyok

Még az utolsó munkanapjaim egyikén olyan mosolygósan szánakozó fejjel kérdezte a 42 éves szingli kolléganőm, hogy "Mit fogsz csinálni otthon? Egész nap aludni fogsz? Olyan unalmas lesz neked" - mondta. Azt hittem, viccel. Vagy gúnyolódik. Pedig ő teljesen komolyan gondolta. Én meg az ellenkezőjét. Nem is emlékszem, mikor unatkoztam én utoljára.
Másfél hete vagyok itthon, és minél több dolgot végzek el, annál több lesz a teendőm. Mindig is cikinek tartottam a háziasszony státuszt, és gondolatban még mindig kézzel lábbal tiltakozom az ellen, hogy én is az vagyok, pedig de. Eddig is tök nyilvánvaló volt, most meg főleg, hogy egy nő, ha dolgozik, alkalmatlan a házimunka tökélyre fejlesztésére. Egyszerűen olyan ez, mármint a házimunka, hogy sosincs vége, mindig találsz valamit, ami poros, mindig találsz egy szekrényt, amit még át lehet rendezni, vagy egy fiókot, aminek a tartalmát még tovább lehet szelektálni. Vagyis olyan ez, mint a fizika - addig selejtezgeted a cuccokat, míg el nem jutsz az elemi részecskéig :)
És most még azt is be kell vallanom, hogy mennyire élvezem én a háziasszony szerepet. És hogy a bennem lévő ódzkodás oka kizárólag a "jaj mit fognak szólni mások" típusú élményekből ered. Mert a szupernő mindenhol szupernő. Jó munkája van, csillog villog a lakása, istennő a konyhában és prosti az ágyban. És a háziasszonykodással máris kiesik egy játszani való szerep, a törtető karrieristáé. Végül is eleve hátrányból indulok, mert nekem a főzés a mindenem, arra meg ugye bárki mondhatja, hogy hát azt ugye alapból illik kérem mesterfokon űzni, emellett még maradi idő "valami rendes" hivatásra is.

Szerepek. Hipnózis. Fenébe velük.

Én vagyok a háziasszony. Finom ebéddel várom a férjem.

Nem mintha eddig nem azzal vártam volna, de végre van időm. Van időm a tökéletes alapanyagok összeválogatására. Van időm megtalálni, hogy hol lehet a dolgokat a legjobb áron beszerezni.

Vagy öt éve, mióta önállóan vezetek háztartást, azt tervezem, hogy nálam minden bio lesz és környezetbarát. Öt éve nem tettem ez ügyben egy lépést sem. Kivéve ma. Ma végre megvettem a mosódiót, mosószódát. Alaposan utánajártam a neten, hogy mit hogyan kell ezekből használni, és igaziból kb pár óra alatt kitanultam a dolgot, és rájöttem, hogy mekkora kár, hogy ezt csak most kezdem el. De az ember mindig tart az ismeretlentől és inkább egyszerűbb volt levenni a merkur polcáról a kész mosóport meg az öblítőt, környezetvédelem ide vagy oda. De jobb későn, mint soha, különben is a babaholmikat nem lehet csak úgy ukmukfukk öblítőzni.

Nem untatok senkit a részletekkel, de a lényeg, hogy az egy kiló mosódió, amit vettem, kb. 200 mosásra elegendő és így még a puhító ecettel és illatosító citrom illóolajjal együtt is fele annyiba kerül a mosás, mint egyébként. És még a lelkiismeretem is megnyugodhat, a világ megmenekült, három vegyszeres flakonnal kevesebb lesz a lakásban.

Sőt idővel még kevesebb, mert a mosószóda mindenre jó, mosogatószernek, felmosónak is például.

Amíg meg nem érkezik Medi, addig igyekszem az új szokásokat megszilárdítani. Állítólag 21 napig kell töretlenül csinálni valamit, hogy szokássá váljon.
Az ökomamiságon kívül, most a reggeli kakisétát szilárdítjuk meg Gusztival. Amíg ő reggelizik én megfőzöm a kávét és aztán lent iszom meg, amíg ő rohangál az udvaron, és kakil. Addig kell ezt minden reggel kivétel nélkül így csinálnunk, amíg részévé válik a komfortzónánknak és már az lenne kényelmetlen, ha nem így csinálnánk. Eddig utálatos dolog ébredés után azonnal kimenni a hidegbe, de majd tizenkilenc nap múlva megmondom, hogy ez változott-e. :)

lazy sunday

Itthon vagyok, végre itthon, most egy darabig soha többé nem kell dolgoznom. Telnek múlnak a percek, a napok, nem mondom, hogy semmin nem aggódom, de úgy összességében megnyugodtam. Van már babaágy, pelenkázó, ma megyünk ágynemű beszerző körútra Gusztival.
Szombaton sajnos temetésen voltam, elég messze, Szentgotthárd mellett, két óra vonatozás, aztán két és fél óra autóút csak oda, szertartás, beszélgetés a rokonokkal aztán vissza Bécsbe, háztól házig öt és fél óra. A lábaim valószínűtlenre dagadtak, az utolsó pár méteren már majdnem sírtam, úgy fájt, de aztán összeszedtem magam.
Így maradt a tegnap, hogy Papával tartsunk egy kis hétvégét. Megígértem magamnak, hogy én az égvilágon semmit sem vagyok hajlandó csinálni, amit nagyjából be is tartottam, bár egy kis ruhaszelektálás és főzés még így is belecsúszott, de a nyughatatlan lelkemnek ennyire szüksége is volt.
Ez a hetedik hónap, állítólag ilyenkor jön a "fészekrakási láz", amit én rendesen meg is érzek, állandóan csak azon agyalok, hogy mit hogyan rendezzek el még a baba érkezése előtt, kipakolok, bepakolok, csinosítgatom az otthont. Kisöpröm az életemből az évek alatt felhalmozott rendetlenségeket és mindent szépen elrendezek, hogy legyen majd mit szétzilálni a kis Medivel :)
Vettem például egy szuper tárolót az ékszereimnek, az ikeában árulják Godmorgon néven és nem tudom eredetileg milyen funkciót lát el, de én remekül belerendezgettem a bizsut:

http://www.ikea.com/hu/hu/catalog/products/40164947/

Most őszintén

Tegnap volt egy kis mélypont, de szerencsére hepe után mindig hupa jön. Az éjjel egyik álomból hajszoltam magam a másikba; lekésett repülő, le nem adott prezentáció, és véreztem. Álmomban megjött, és kétségbeesve kérdeztem anyutól, hogy akkor most mi lesz? Azt mondta, hogy akkor rákos vagyok, de engem nem érdekelt, én a babára gondoltam. Szétesve ébredtem.

Kicsit kiborított a fáradtság, meg biztos a hormonok is. Semmire sincs idő, pláne nem ragyogni. Elromlott a telefonom, közeleg a nyelvvizsga, beteg a macska, a kutya pedig csak akkor viselkedik normálisan, ha valaki folyton foglalkozik vele. Dacára három hónapos korának, hágja a lábam, ami azt jelenti, hogy szerinte ő a nagykirály, én meg húzzam meg magam. Hát most hogy magyarázzam el neki, hogy én vagyok a nagykirály, ha nekem is vannak kétségeim.
A szívem két helyre pumpálja a vért, ami kétszer annyi energiát vesz el, tehát alapból nekem fele annyi jut. Nem tudok gondolkozni, pedig azt hittem mindig, ha terhes leszek, az majd a csendes szemlélődés, boldog befelé fordulás időszaka lesz, csupa rózsaszín köddel körülvéve. De egyáltalán nem ilyen és ez néha kétségbe ejt. Mert még nincs itt a baba, akire ránézhetnék ilyenkor, és az erőt adna. Most még csak egy nagy has van, nehéz légzés, kellemetlen vizsgálatok, székrekedés.
Meg az "áldott állapot" szerep. A környezetemben sokan úgy gondolják, hogy nem helyes azt mondani, hogy "terhesség", mert hogy ez egy csodálatos időszak, nem teher. Szerintem meg teher. Persze örülök a kis Medinek és szívből akarom, hogy az életünk része legyen. De inkubátor a testem, és bele vagyok zárva egy szerepbe. Abba a szerepbe, hogy nekem folyton csak mosolyogni meg ragyogni szabad, meg úgy általában csak a kisbabáról és bababútorokról illik beszélni. És ettől úgy érzem, ennyi volt az élet, nekem már mindig csak ez lesz, örökké a gyerek lesz a világom középpontja.

Soha többé nem leszek egyedül. Soha többé nem leszek lány, valami végérvényesen megszűnt, és ez olyasmi, amire nem lehet felkészülni. Igen, kapok helyette mást, teljesen új élményeket, egy másik lényt, aki szeret és akit szeretek, és akivel örökké összefonódik a sorsunk. De szerintem a gyásznak is helye van, meg kell gyászolni, meg kell siratni, ami elmúlt; a lányságomat. Mert ez felelősség is, oltári nagy, egy ideje már nem lehetek felelőtlen, nem legyinthetek, hiszen nem csak magamért vagyok felelős, hanem egy másik emberért is.

Amikor a filmekben, meg a reklámokban, meg úgy általában a világban kismamákat látunk, ez a végtelenül komplex érzéscsomag soha nincs kidomborítva, mindig csak a boldogságtól lebegő pocakos nők, akik mintha egész életükben csak az anyaságra készültek volna, csodálatos átszellemültségben várják a babájukat. Ez engem rendkívül frusztrál, mert nem tartom valódinak. Mintha hazudtak volna nekem erről az egészről. Mintha én lennék a világon az egyetlen, borzalmas anya, aki nem várja eléggé a gyerekét. Aki minduntalan elkalandozik a ragyogás közben. Aki nem is igazán ragyog, csak úgy ímmel-ámmal.

Pedig én tényleg örülök, én tényleg várom a kislányunkat. Néha ragyogok is, érzem. Örülök a mozgásának, ha a hasamban egyik oldalról a másikra úszik. Tervezgetek, álmodozom, hogy milyen lesz a közös életünk. Szívből szeretem.
De magamat is szeretem, és el kell búcsúznom attól, aki eddig voltam, akit szerettem, a lány valómtól, érdemel annyit, hogy pár könnycseppet elmorzsoljak. Csak így lehetek anyuka, csak így lehetek egészen új ember, ha a régit megsirattam és elengedtem.

Talán már korábban kellett volna, de így alakult. Most érett meg.

A falka

Szülők vagyunk, négy hónappal a kis hercegnő születése előtt.

Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.

Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.

Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.

Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.

Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.

Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.

És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.

Nemalvás

Nem vagyunk a korán kelés hívei. Sem Papa, sem én. Ahogyan hétköznap, úgy hétvégén sem. Nem kelünk a kelő nappal, talán mert éjszaka sokáig ébren vagyunk, vagy csak lustaságból.

Kivéve egy hete. Nem mintha fel akarnánk kelni, de amikor fél hétkor Guszti nyüsszögni kezd, akkor le kell tenni az ágyról, hogy pisilhessen. Utána visszakéredzkedik, de már csak azért, mert szerinte az ágyunkban laknak reggel a rókák, a párnák közt megbújva várják, hogy ő onnan őket kikotorja és jól megharapja. Vagy a hajamban megbújva várnak a rókák. Vagy egyszerűen Gusztinak ébredés után szüksége van valami harapnivalóra, takaró, párna, de még emberi pofa, fül, vagy kisujj is megteszi. Legjobb, ha van kéznél papír zsebkendő, amit millió cafatra lehet szedni, vagy van lábnál egy gumipapucs, az sokáig kitart. De még ha ilyen érdekes dolgok hevernek is a földön, az ágyba azért csak be kell kunyerálni magát az ebnek, legalább tízpercenként, tökéletesen időzítve, hogy még ne legyünk mély alvásban, de már épp elkezdjünk valamit (tovább)álmodni. Akkor neki jönni kell, és harapni. Végül feladjuk és felkelünk, vasárnap is legkésőbb hétkor.

A kiskutya viszont - ha kijátszotta magát, evett, ivott, ürített - alszik. A szakirodalom szerint akár 18-22 órát is. "Ilyenkor ne is zavarjuk meg, hiszen szüksége van a pihenésre." Kár, hogy Guszti nem olvasta az emberekről szóló tanulmányt. Maminak szüksége van a pihenésre, legalább egyszer egy héten hagyjuk 7 órát aludni egyhuzamban.

Azt hiszem soha többé nem fogunk aludni.

Guszti gyorsan fejlődik, okosodik, hamarosan már megtanulja, hogy ne zavarjon fel minket reggelente. Addigra megszületik a kisbaba.

De talán addigra elfelejtjük azt a kisgyerekes hozzáállást, hogy az embernek aludni kell. :)

Gyönyörűen süt a nap, elmegyünk a temetőbe.

Kovalcsik Gusztáv úr

Túl vagyunk az első éjszakán és az első otthonhagyáson. Azonnal rossz szülők vagyunk, ez a helyzet. A temérdek kutyafajta közül kiválasztottuk azt, amelyiknek különleges jelző "húúúú"-zása is van, amit minden részvét és lelkifurdalás nélkül bevet a kicsi beagle, ha 3 másodpercig véletlenül nem vele foglalkozol. Véletlenül, mert amúgy nem lehet nem vele foglalkozni, hiába minden, ő a legérdekesebb dolog most a világon. Akkor is, amikor nem csinál semmit.

De a lényeg, hogy szilárd elhatározással érkeztünk haza Gusztival, mégpedig hogy nem alszik velünk a kutya. De aztán inkább kiköltöztünk a nappaliba aludni. Aztán leoltottuk a lámpát és kezdődött a megszeppent nyüsszögés, majd a keserves sírás, majd a jelző -"húúúúú"-zást is bevetette. Éjjel háromig helyt álltunk, én a mamihormonoktól éber alvásban figyeltem, hogy vesz-e levegőt, miután sikerült végre valahogy elaltatni. Háromkor aztán köhécselt a "gyerek", én meg ellenőriztem, hogy nem halt-e bele, erre persze felébredt és megint kezdte az ugatást. Papi még egyszer megpróbálta a nyugtatós altatást, de sajnos már menthetetlenül felébresztettem. Végül felvettük magunkhoz, ahol azonnal elaludt és teljes nyugalomban aludta át az éjszakát. Szerencsére nem történt meg, amitől féltem, reggelig kibírta pisilés kakilás nélkül.

Reggel építettünk neki kerítést, hogy ne rágjon szét mindent napközben, amíg mi dolgozunk. Miután betettem az új helyére, jött a keserves sírás hadjárat. Ez a kis löfli fülű pontosan tudja, milyen hangot kell kiadni ahhoz, hogy menthetetlenül facsarodjon össze a szívem. Tíz perces késéssel végül el tudtam indulni, aztán egész délelőtt azon gondolkoztam, hogy hogyan rántja magára a ketrecet, megáll a szíve, kiborítja a vizet és szomjan hal, vagy berepül az a bizonyos kőszáli sas és magával ragadja. Vagy hogy 7 órán keresztül vonyít, amire a szomszéd kihívja a helyi teket, akik berontanak a házba és azonnal ártalmatlanítják a magára hagyott ebet.

Természetesen egyik sem történt meg. Hazaérve a boldog, nyugodt lábrágó kutya fogadott, aki aztán konstatálva, hogy újra a fedélzeten vagyunk, ismét belekezdett az ugató hadjáratba, büntetve minket minden egyes külön töltött másodpercért. 

A műsor tehát kizárólag nekünk szól, mi pedig azonnal bedőltünk neki, és újra meg újra bedőlünk, mert a babakutya szupercukiságot vet be a túlélés érdekében.

Ez a hét

Jöhetne már a tavasz. Az a meleg napsütéses, hűvös szellős tavasz. Az a virágok nyílnak a nagymamám kertjében tavasz. Eszembe jutott ma ébredés után a nagymamám, meg a nagypapám. A sírjuk az utcánkra néz, testük a föld alatt, lassan két éve, ma már talán nincs is testük. Tudom, illetlenség ilyesmire gondolni, de néha eszembe jut, hogy mi van odalent.

Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.

Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.

Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.

Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.

Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.

Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)

A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)

Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)

"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"

Félidős selfie

Én nem indulok a szelfibajnokságon, de van ám ilyenem :)

Tanulós szombat este

Nekem, mint varázslatos kivirágzással kísért női kiteljesedésemet épp megélő kismamának (sic!) persze nem illik ilyesmire gondolnom, de az jutott eszembe, ahogy itt a gazdasági nyelvvizsga tankönyv felett ülök, hogy milyen rég volt az, amikor úgy istenigazából buliztam egy jót. Tudod, egy-két feles, meg néhány sör, és van az a része a részegségnek, amikor megszólal a - bármilyen - zene és úgy érzed, tombolnod kell, tiéd a világ, és őrületesen jól táncolsz, ezért most meg is teszed. Társul hozzá olyan is például, hogy mindenki aki nem táncol, az nyomi és elrontja az egész életét. Meg hogy most kell rátölteni a piára, mert ez kiráááály. Az ilyen esték utáni hajnali hazaséták felejthetetlenek. Plusz pont, ha tél van, de akkor is ha nyár, nem is beszélve a tavaszról.

Na de tanulok. Ha majd nem dolgozom, például jövő vasárnap, akkor írok majd a babáról is, aki a hasamban alieneskedik. Vagy most. Tegnap hallgattunk például Pavarottit, és vagy nagyon utálta vagy nagyon szerette, de most először csinált olyat, hogy kívülről látható módon belém rúgott (belülről).

Ez nagyon izgalmas például.
A székrekedés például kevésbé. Én álmomban sem gondoltam, hogy így örülhet ember a kakilásnak.
Megint illetlent írtam.

De hát ugye sokkal többet tudnánk a világról, ha az emberek nem szégyellnék elmondani az igazat.

Sei froh, bleib cool. :)

Mai és mindenkori mottó:

Akkor is tovább menni, amikor mások már feladnák!

Legyen így :)