Nem vagyunk a korán kelés hívei. Sem Papa, sem én. Ahogyan hétköznap, úgy hétvégén sem. Nem kelünk a kelő nappal, talán mert éjszaka sokáig ébren vagyunk, vagy csak lustaságból.
Kivéve egy hete. Nem mintha fel akarnánk kelni, de amikor fél hétkor Guszti nyüsszögni kezd, akkor le kell tenni az ágyról, hogy pisilhessen. Utána visszakéredzkedik, de már csak azért, mert szerinte az ágyunkban laknak reggel a rókák, a párnák közt megbújva várják, hogy ő onnan őket kikotorja és jól megharapja. Vagy a hajamban megbújva várnak a rókák. Vagy egyszerűen Gusztinak ébredés után szüksége van valami harapnivalóra, takaró, párna, de még emberi pofa, fül, vagy kisujj is megteszi. Legjobb, ha van kéznél papír zsebkendő, amit millió cafatra lehet szedni, vagy van lábnál egy gumipapucs, az sokáig kitart. De még ha ilyen érdekes dolgok hevernek is a földön, az ágyba azért csak be kell kunyerálni magát az ebnek, legalább tízpercenként, tökéletesen időzítve, hogy még ne legyünk mély alvásban, de már épp elkezdjünk valamit (tovább)álmodni. Akkor neki jönni kell, és harapni. Végül feladjuk és felkelünk, vasárnap is legkésőbb hétkor.
A kiskutya viszont - ha kijátszotta magát, evett, ivott, ürített - alszik. A szakirodalom szerint akár 18-22 órát is. "Ilyenkor ne is zavarjuk meg, hiszen szüksége van a pihenésre." Kár, hogy Guszti nem olvasta az emberekről szóló tanulmányt. Maminak szüksége van a pihenésre, legalább egyszer egy héten hagyjuk 7 órát aludni egyhuzamban.
Azt hiszem soha többé nem fogunk aludni.
Guszti gyorsan fejlődik, okosodik, hamarosan már megtanulja, hogy ne zavarjon fel minket reggelente. Addigra megszületik a kisbaba.
De talán addigra elfelejtjük azt a kisgyerekes hozzáállást, hogy az embernek aludni kell. :)
Gyönyörűen süt a nap, elmegyünk a temetőbe.
Kovalcsik Gusztáv úr
Túl vagyunk az első éjszakán és az első otthonhagyáson. Azonnal rossz szülők vagyunk, ez a helyzet. A temérdek kutyafajta közül kiválasztottuk azt, amelyiknek különleges jelző "húúúú"-zása is van, amit minden részvét és lelkifurdalás nélkül bevet a kicsi beagle, ha 3 másodpercig véletlenül nem vele foglalkozol. Véletlenül, mert amúgy nem lehet nem vele foglalkozni, hiába minden, ő a legérdekesebb dolog most a világon. Akkor is, amikor nem csinál semmit.
De a lényeg, hogy szilárd elhatározással érkeztünk haza Gusztival, mégpedig hogy nem alszik velünk a kutya. De aztán inkább kiköltöztünk a nappaliba aludni. Aztán leoltottuk a lámpát és kezdődött a megszeppent nyüsszögés, majd a keserves sírás, majd a jelző -"húúúúú"-zást is bevetette. Éjjel háromig helyt álltunk, én a mamihormonoktól éber alvásban figyeltem, hogy vesz-e levegőt, miután sikerült végre valahogy elaltatni. Háromkor aztán köhécselt a "gyerek", én meg ellenőriztem, hogy nem halt-e bele, erre persze felébredt és megint kezdte az ugatást. Papi még egyszer megpróbálta a nyugtatós altatást, de sajnos már menthetetlenül felébresztettem. Végül felvettük magunkhoz, ahol azonnal elaludt és teljes nyugalomban aludta át az éjszakát. Szerencsére nem történt meg, amitől féltem, reggelig kibírta pisilés kakilás nélkül.
Reggel építettünk neki kerítést, hogy ne rágjon szét mindent napközben, amíg mi dolgozunk. Miután betettem az új helyére, jött a keserves sírás hadjárat. Ez a kis löfli fülű pontosan tudja, milyen hangot kell kiadni ahhoz, hogy menthetetlenül facsarodjon össze a szívem. Tíz perces késéssel végül el tudtam indulni, aztán egész délelőtt azon gondolkoztam, hogy hogyan rántja magára a ketrecet, megáll a szíve, kiborítja a vizet és szomjan hal, vagy berepül az a bizonyos kőszáli sas és magával ragadja. Vagy hogy 7 órán keresztül vonyít, amire a szomszéd kihívja a helyi teket, akik berontanak a házba és azonnal ártalmatlanítják a magára hagyott ebet.
Természetesen egyik sem történt meg. Hazaérve a boldog, nyugodt lábrágó kutya fogadott, aki aztán konstatálva, hogy újra a fedélzeten vagyunk, ismét belekezdett az ugató hadjáratba, büntetve minket minden egyes külön töltött másodpercért.
A műsor tehát kizárólag nekünk szól, mi pedig azonnal bedőltünk neki, és újra meg újra bedőlünk, mert a babakutya szupercukiságot vet be a túlélés érdekében.
Ez a hét
Jöhetne már a tavasz. Az a meleg napsütéses, hűvös szellős tavasz. Az a virágok nyílnak a nagymamám kertjében tavasz. Eszembe jutott ma ébredés után a nagymamám, meg a nagypapám. A sírjuk az utcánkra néz, testük a föld alatt, lassan két éve, ma már talán nincs is testük. Tudom, illetlenség ilyesmire gondolni, de néha eszembe jut, hogy mi van odalent.
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Jöhetne már a tavasz. Meg a mosógép - mondja Papa. Ezen a héten egyszerűen semmi nem jött össze. Kedd óta vadászunk mosógépre. Először lefoglaltunk egyet a willhabenen, el is mentünk érte, ide is zötyögtünk vele egy török segédmunkással. Bedugtuk, nem működött. A török gyorsan szétkapta, közben kilátszott a fekete, szőrös segge a nadrágból. Az áramot visszahozta a gépbe, rákötöttük a vízre és összevissza nyomkodta, de az a szerencsétlen "voll funktionsfähig" masina csak nem tudott centrifugázni. Ettől ő is zavarba jött, mondta, hogy itt hagyja a csodagépet gratis, én meg gondoltam, hogy takarodj innen a szaroddal, és reméltem, hogy nem csap agyon a csavarhúzóval. De szerencsére megszabadultunk tőle.
Na jó, akkor rendeljünk újat, mégiscsak mosógép, illik szépnek, jónak lennie, kiváltképp egy babás lakásban, meg akkor nincs idegeskedés a szállítással sem. Azon nyomban megrendeltük még kedd este, 24 órás lieferunggal, azóta is várjuk. A dolog hozadéka, hogy megtanultam németül telefonon ügyet intézni, illetve üvölteni a telefonba, és megírtam életem első panaszlevelét is németül. Azt hinné az ember, hogy az osztrákoknál ilyesmire nem lehet szükség, de hát semmi sem tökéletes.
Közben dolgozom is, még mindig nyomom a heti 40 órát, igaz, most már "könnyített munkakörben". Hogy mi a könnyebbség, azon lehet vitatkozni. Mindenesetre nem a konyhában vagyok, hanem kint a pincérekkel. Igazából minden nagyon jól van. Megtanultam például, hogy melyik kávét hogyan kell szervírozni - őrület, hogy hányféle kávét isznak az emberek. Kis eszpresszót, nagy eszpresszót, hosszú kávét, feketét, tejszínest, meleg tejest, hideg tejest, alkoholost meg tejhabosat, na meg tejszínhabosat. Nem mindegy itt a mennyiség, na meg a hőmérséklet, és hogy melyiket hány cukorral, milyen csészébe, milyen alátéttel, melyik kiskanállal adjuk. És jönnek még a teák, vizek, üdítők, gyümölcslevek. A vizet is ezerféleképpen lehet inni.
Valójában nagyon élvezem. Olyan ez, mint egy memóriajáték, minden nap egy kicsivel több dolgot kell megjegyezni. Eleinte egy kávé összerakása is percekig tartott, most már három-négy dolgot meg tudok jegyezni. A pincérek persze ennél jóval többet, főleg a tapasztaltabbak. Papír nélkül járják az asztalokat, amiket sorszámok szerint jegyeznek meg és egyszerre több rendelés van a fejükben. Jönnek-mennek és kiabálják, hogy "a huszonötösre egy kleine braune, mit großem wasser, negyvenötös fizetni szeretne és lesz még egy früschtück a tizenkettesen". Olyan mint egy Hrabal regényben. Altalában azt játszom magamban, hogy mi vagyunk a Párizs szálló kávézója, örülnék, ha lenne nálunk egy Skrivánek főúr, aki már a belépéskor meg tudja állapítani, hogy mit fog rendelni a vendég. Bár néha kicsit olyan azért.
Vannak például törzsvendégek. Az állítólag büdös architekt, egy idős bácsi, aki egész nap nálunk ül és nézi az olimpiát, közben úgy tesz, mintha mérges lenne a pincérnőkre, de valójában imád velük kokettálni. Fogja az esernyőjét és úgy csinál, mintha géppisztollyal lövöldözne Marcelara, a szőke főpincérnőre. Van az a magas, medvearcú férfi, mindig előre ül, keveset beszél, újságot olvas és minden délelőtt megiszik négy nagy pohár sört. Van, akit szívesen látunk, és van akinek az érkezésétől rettegünk. A fekete boszorkány minden nap délután érkezik, amikor mi már kitisztítottuk a narancsfacsaró gépet, és frissen facsart narancslevet kér. Az étel sosem elég jó, ahogy az italok hőmérséklete sem és mindig extra kívánsággal él, amit aztán nem akar kifizetni. Mégis mindig jön. Valószínűleg nincs más aki elviselje a tűrhetetlen természetét, így oda jár, ahol a pénzéért cserébe udvariasságot kap. Szomorú ez azért néha.
Szóval ilyen helyen vagyok most, még pár hétig biztosan, aztán jön a jól megérdemelt mami szabadság, hogy még utoljára kialudhassam magam néhányszor, mielőtt megérkezik a kis Prinzessin :)
A kicsi lányunk egy rugdosó világbajnok, tegnapelőtt néztük a Walking Deadet és míg feszülten figyeltem az aktuális zombitámadást, egy hatalmasat rúgott belém Medi, amitől majd összekakiltam magam :)
Most süt a nap, hallgassunk zenét, holnap jelentkezem egy vadiújsággal :)
"Open the window man to smell the peach blossom,
The tiger lily, the marigold"
Tanulós szombat este
Nekem, mint varázslatos kivirágzással kísért női kiteljesedésemet épp megélő kismamának (sic!) persze nem illik ilyesmire gondolnom, de az jutott eszembe, ahogy itt a gazdasági nyelvvizsga tankönyv felett ülök, hogy milyen rég volt az, amikor úgy istenigazából buliztam egy jót. Tudod, egy-két feles, meg néhány sör, és van az a része a részegségnek, amikor megszólal a - bármilyen - zene és úgy érzed, tombolnod kell, tiéd a világ, és őrületesen jól táncolsz, ezért most meg is teszed. Társul hozzá olyan is például, hogy mindenki aki nem táncol, az nyomi és elrontja az egész életét. Meg hogy most kell rátölteni a piára, mert ez kiráááály. Az ilyen esték utáni hajnali hazaséták felejthetetlenek. Plusz pont, ha tél van, de akkor is ha nyár, nem is beszélve a tavaszról.
Na de tanulok. Ha majd nem dolgozom, például jövő vasárnap, akkor írok majd a babáról is, aki a hasamban alieneskedik. Vagy most. Tegnap hallgattunk például Pavarottit, és vagy nagyon utálta vagy nagyon szerette, de most először csinált olyat, hogy kívülről látható módon belém rúgott (belülről).
Ez nagyon izgalmas például.
A székrekedés például kevésbé. Én álmomban sem gondoltam, hogy így örülhet ember a kakilásnak.
Megint illetlent írtam.
De hát ugye sokkal többet tudnánk a világról, ha az emberek nem szégyellnék elmondani az igazat.
Sei froh, bleib cool. :)
Valami ébredés
Igen, gyerek vagyok, gyerek vagyok még magam is, de már beveszem a vitamint kérés nélkül, anélkül, hogy anyu mondaná. Már én vagyok, aki figyel, aki odafigyel.
Csak a zene kell, az hiányzik, meg a reggeleim. Az ébrenlét. A gyerekek még ébren vannak, mondja a Feldmár, csak mi altatjuk őket és magunkat, mi igyekszünk folyton, hogy aludjanak, és ők igyekeznek mindig, hogy mi ébren legyünk. Harcol bennem a gyerek és a felnőtt, ébren is alszom, talán álmaimban vagyok éberebb, de reggelre kelve ahogy felfordul a gyomrom, gyorsan elfelejtem, amit éjjel az álmok üzentek.
Pedig ébredni akarok, észnél lenni teljesen, úgy élni, hogy tudom, mi folyik itt körülöttem, nem csak úgy, hogy félájultan sodor az ár.
Csak zene kell, az segít.
Például ez.
Csak a zene kell, az hiányzik, meg a reggeleim. Az ébrenlét. A gyerekek még ébren vannak, mondja a Feldmár, csak mi altatjuk őket és magunkat, mi igyekszünk folyton, hogy aludjanak, és ők igyekeznek mindig, hogy mi ébren legyünk. Harcol bennem a gyerek és a felnőtt, ébren is alszom, talán álmaimban vagyok éberebb, de reggelre kelve ahogy felfordul a gyomrom, gyorsan elfelejtem, amit éjjel az álmok üzentek.
Pedig ébredni akarok, észnél lenni teljesen, úgy élni, hogy tudom, mi folyik itt körülöttem, nem csak úgy, hogy félájultan sodor az ár.
Csak zene kell, az segít.
Például ez.
Házi knyeré, megmiegymás
Tegnap még szabadnapos voltam, és az utolsó napot mindenképp főzőcskével szerettem volna eltölteni. Nem mintha a munkahelyemen nem lenne elég konyhai tevékenység, de más azért, ha az ember a maga elképzeléseit követve főz, a saját konyhájában, arra a zenére, amit szeret, és senki nem áll a háta mögött "vicces" megjegyzéseket oda-odavetve, hogy "az ujjadat ne vágd ám bele".
Nos, ma újra meló, mint érezheted, hangulatban vagyok, szóval még egy picit merengek a tegnapon, végiggondolom, mit hogyan csináltam, legközelebb min kell változtatnom.
A hétvégén Papa Nordsees halas szendvicset akart enni, de nem volt rá lehetőség, ezért kitaláltam, hogy majd adok én neked halas szendvicset, még jobbat is mint az imbiss.
Gondoltam kipróbálom végre, képes vagyok-e önállóan kenyeret sütni, és szerencsémre erre a receptre akadtam. Korábban azt hittem, az első ilyen próbálkozásaim minimum a kukában végzik, de annyira jók az arányok ebben a receptben, hogy már a tészta gyúrása sem hozta a szokásos hajtépős "ez sosem lesz kész" fázist, hanem szép sima, ruganyos, jól kezelhető volt, így már az elején tudtam, hogy ebből valami jó fog kisülni.
Aztán annyira fellelkesültem, hogy a házi majonéznek is nekiálltam, a Rántott hús wokban receptje alapján. Bár kicsit ijesztő a temérdek olaj, amit bele kell tenni, de mivel a házi majonéz gyönyörű sárga és tojássárgáján, egy kis mustáron, són, cukron és olajon kívül nincs benne semmi más, gondolom még így is egészségesebb, mint a boltban kapható hófehér színű társai. Ezenkívül az íze is karakteresebb.
Még a halacska páclevéről mondanék pár szót, igen, pácoltam a halakat panírozás előtt. A főnököm receptjét használtam fel: olívaolajba pár gerezd fokhagymát reszeltem, fél citrom levét és egy kis worcestershire-szószt csöpögtettem bele, borsoztam majd kakukkfűvel szórtam meg. Sózni csak közvetlenül kisütés előtt szabad, így a halacskák ebben a páclében úszkáltak egy pár órát.
A végeredmény az lett, hogy Papával szanaszét zabáltuk magunkat, az estét kajakómával zártuk :)
Mindjárt jön a cica
Na, most igazán szar idő van. Tegnap elhatározás született bennem. Keretet adok a hétköznapjaimnak és reggelente eljárok futni, naponta azonos időpontban, este pedig időben lefekszem, még éjfél előtt. Hétfő a tökéletes kezdet. Kipihentem magam a hétvégén, és ma van a napja, hogy minden másként legyen. Felébredtem hét körül, mikor Papi dolgozni indult, és már akkor hallottam a frontesőt, úgyhogy vissza is aludtam. Megpróbálok nem túl szigorúan állni a dologhoz - de ennyit az elhatározásokról.
Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.
Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.
Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.
Álmomban a tűzhely szikrázni kezdett, de nem ám véletlenül, hanem mert apu egy csepp vért csöpögtetett rá.
Tegnap szinte még nyár volt. Az időjárás is tud időzíteni. A hétvége erejéig még megadta nekünk a nyár maradék melengető napsugarait, még kaptunk egy lehetőséget kiélvezni a nyári örömöket, hogy most jöhessen valami borzongató ezzel a hétfővel.
Bár tegnap nem volt már nyár, s nem volt még ősz sem. A burgoknál a sörsátras mulatságon még mindenki rövidujjúban itta a sört, de már mustot árultak a sarokban.
Tudod, az a fajta idő, amikor folyton föl-le kell venned a pulóvert.
Szombaton kirándulni voltunk Papival, eredetileg egy egészen északra lévő hegycsúcsot céloztunk meg, de közben elcsalinkáztunk és jó volt így. Először megálltunk a Duna parton, ahol a nudisták szerint még egyértelműen nyár volt. Dobáltam kacsakövet, ittunk radlert, hideg vízbe mártottuk a lábikónkat és néztük, ahogy az idegen kutyák régi jó barátként harapdálják egymás nyakát. Nyári örömök.
Aztán továbbindultunk, de valahogy bekeveredtünk Klosterneuburgba, és megláttuk a kupolákat, amit feltétlenül meg kellett néznünk. Itt is épp sörsátras mulatság volt, de mi egy olyan udvart is találtunk, ahol osztrák népviseletbe öltözött fiatalok bizony elektronikus zenére lötyögtek.
Végül azért felkaptattunk az egyik hegyre, hogy legyen meg a koronája a napnak. Akárhol legyen is az ember, mindig érdemes megkeresni a hozzá eső legmagasabb pontot, mert nincs szebb mint azt meghódítani és onnan nézni szét.
Induló kép
Papa az induló képemet parodizálja
Duna part Klosterneuburg előtt
Papa feltöltődik a kolostor kertjében lévő energia ponton.
A két kupola amit messziről láttunk.
Népviseletben a dj
Na egyrészt erről van itt szó, amikor hegytetőről beszélek.
Másrészt erről. Hegytetőn lévő réten hemperegni pompás mulatság.
Játszmák
Megint bebizonyosodott, hogy az élet addig állít újra és újra egy kényelmetlen szituáció elé, amíg meg nem oldod tisztességesen (vagy valahogyan).
Mint például a munkahelyi konfrontálódás.
Mert nem szeretek én vitatkozni, legyen inkább béke. De néha muszáj. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek addig nyomulnak előre, míg meg nem állítják őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a természetük. Ha én nem szabok határt, akkor mini lépésekben a végtelenségig tolják ki a meglévőt, amin belül az ő szabadságuk/életterük nő, az enyém meg csak csökken. És (gondolom rosszul) én eddig mindig azt gondoltam, hogy jaj most miért nekem kell szólni, hogy ez zavar, miért nem tudják az emberek maguktól, hogy eddig és ne tovább. Várok, tűrök, gondolkozom, hogy mégis hogyan lehetne a helyzetet úgy megoldani, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Hogy hogyan lehetne békességben jelezni, hogy ez már nem fér bele. Aztán addig nő a probléma, míg végül már nagyon mérges vagyok, a másik pedig nem érti, hogy ha eddig jöhetett, ugyan miért ne mehetne tovább?
Tegnap borzalmas napom volt. Annyira összevesztem a mosogató nénivel, hogy azt mondta soha többé nem kell beszélnünk. Nem volt igaza, és nevetséges volt az egész vita, de azt hiszem, ha a mindennapokban jeleztem volna neki, hogy meddig mehet el, akkor tegnap nem kerekedett volna a dologból ilyen óriási üvöltözés.
Mindketten fuldokoltunk a dühtől.
Hat hónapon keresztül tűrtem, mondván, hogy jaj szegény néni, de hát ő már idős, jól van, majd én okos leszek és nem csinálok minden kis apróságból problémát, és azt hittem, hogy ez jó taktika, de most látom, milyen nagy hibát követek el, valahányszor elmulasztom, hogy kis dolgokban kiálljak magamért. Mert az emberek ezt nem úgy értelmezik, mint gesztust. Úgy értelmezik, hogy "hm, ez is belefér, lássuk, mi még!".
Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hogy a legközelebbi helyzetet azonnal észreveszem-e és gond nélkül ki tudok-e állni magamért. De most majd ezt gyakorlom.
Mint például a munkahelyi konfrontálódás.
Mert nem szeretek én vitatkozni, legyen inkább béke. De néha muszáj. Meg kellett tanulnom, hogy az emberek addig nyomulnak előre, míg meg nem állítják őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert ez a természetük. Ha én nem szabok határt, akkor mini lépésekben a végtelenségig tolják ki a meglévőt, amin belül az ő szabadságuk/életterük nő, az enyém meg csak csökken. És (gondolom rosszul) én eddig mindig azt gondoltam, hogy jaj most miért nekem kell szólni, hogy ez zavar, miért nem tudják az emberek maguktól, hogy eddig és ne tovább. Várok, tűrök, gondolkozom, hogy mégis hogyan lehetne a helyzetet úgy megoldani, hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Hogy hogyan lehetne békességben jelezni, hogy ez már nem fér bele. Aztán addig nő a probléma, míg végül már nagyon mérges vagyok, a másik pedig nem érti, hogy ha eddig jöhetett, ugyan miért ne mehetne tovább?
Tegnap borzalmas napom volt. Annyira összevesztem a mosogató nénivel, hogy azt mondta soha többé nem kell beszélnünk. Nem volt igaza, és nevetséges volt az egész vita, de azt hiszem, ha a mindennapokban jeleztem volna neki, hogy meddig mehet el, akkor tegnap nem kerekedett volna a dologból ilyen óriási üvöltözés.
Mindketten fuldokoltunk a dühtől.
Hat hónapon keresztül tűrtem, mondván, hogy jaj szegény néni, de hát ő már idős, jól van, majd én okos leszek és nem csinálok minden kis apróságból problémát, és azt hittem, hogy ez jó taktika, de most látom, milyen nagy hibát követek el, valahányszor elmulasztom, hogy kis dolgokban kiálljak magamért. Mert az emberek ezt nem úgy értelmezik, mint gesztust. Úgy értelmezik, hogy "hm, ez is belefér, lássuk, mi még!".
Nem tudom, mi a megoldás. Nem tudom, hogy a legközelebbi helyzetet azonnal észreveszem-e és gond nélkül ki tudok-e állni magamért. De most majd ezt gyakorlom.
