Nem tudom, nem tudom nem elmondani az igazat. A valódit. De hallgatok.
Okádnom kell, ha az EBKM-re gondolok. Nem is egyszerű hányinger ez, tíz éve tartó émelygés, rá sem bírok nézni, a gondolatára is... Okádék...
Pori folytatja reménytelen küzdelmét az elhúzható ajtóval. Néha sikerül kiszabadulnia a szobából, de akkor jön a könyörtelen gazdanő, én, és rendreutasítom: Pori, ne bosszants! Szegény állat, ő csak teszi, amit az ösztöne diktál. Vég nélkül kaparja az ajtót, nem bánja, ha karma szakad is bele, csak kapar, kapar. Kérdések nélkül.
Én nem tudok így élni, nekem mindig kérdeznem kell, miért pont így, miért pont úgy. Ki használja ma egyáltalán a döntési fák módszerét? Miért kell nekem újra és újra visszaülnöm az epifánikus budira?
Álmodtam ezt a múlt héten, Bocival találgattuk, mit találgattuk, fejtettük, hogy mit jelent az álom. Epifánikus toalettem volt, azon kakiltam, egy faház teraszán, néztem az előttem elterülő, szürkés, aranyfoltos tengerpartot, hallgattam a hullámok susogását, olvastam a sárga könyvet és közben kakiltam. (Tudom, nem illik ilyet írni, hogy kaki). Egyszer ott ült mellettem egy férfi és kérdezte, hogy miért kakilok itt a teraszon. Tényleg, miért? - gondoltam. Körülnéztem, a tengerpart megtelt fürdőző, rohangáló gyerekekkel meg felnőttekkel. Elindultam, de rájöttem, hogy nekem még kakilnom kell. Leültem, majd újra és újra elindultam, de mindig rájöttem, hogy vissza kell ülnöm.
Ott van előttem a tengerpart, aranyló és szürke árnyalataival, gyönyörű nyugodtságában, és én nem tudok elindulni. A megemésztetlen dolgok, a kikakilatlan EBKM meg nyereségküszöb elemzések visszatartanak. Vajon meddig még? Nem boldogít semmi, az okádhatnékot nem enyhítik már a Jamie Oliver videók, meg a sous vide technika iránti sóvárgás sem. Ott akarok lenni, ahol kezdődik az életem. És közben rettenetesen félek, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg odaérek és nem lesz jó.
A félelem meghatároz. Elszívok még egy cigit, megmosom a hajam és bízom a pozitív gondolatokban. Talán, ha az EBKM nem lesz többé, már nem is fogok félni. Végre fejest ugorhatok.
Hol voltam a hétvégén?
Es a hó, es a hó. Amíg megiszom a kávét, még van egy kis egérutam a mai nap elől. Nem vagyok szabin. Spätdienst. Délután ötre megyek, kb. nyolcig dolgozom. Senki nem kérdezte, hogy akarom-e. Na de nem fogok megint panaszkodni, csak szimplán elmesélem, hogy mennek itt kint a dolgok.
Másfél hete dolgozom új munkahelyemen, ami első látásra sokkal szebbnek tűnt, mint a korábbi. Kedves munkatársak, kedves főnökök, és ha befejeztem az aznapi feladataimat, mehetek haza, a tíz percnyire lévő otthonunkba. Az első három nap betanulási idő, fele gázsiért. Nem gond, ez csak természetes. Az első napom simán telt, a második napon már kevésbé, fél háromkor befejeztük a párommal a munkát, akkor szólt a főnöknő, hogy kell egy kis segítség másoknak is. Aznap hatra értem haza. Másnap ugyanez. De hát én vagyok az új mädchen, gondolom nekem kell most szívni, rendben.
Kaptam egy nap szabit, hogy rápihenjek az elsejei hajtásra, a szilveszter így csendben telt, nincs is ezzel baj, erdőt jártunk Papival, l'art pour l'art-t néztünk, meg éjfélkor tűzijátékot, háromnegyed egykor alvás.
Az ezt követő napok viszonylag normálisan teltek, csak egy-két óra túlórával. Jól haladtam a szobákkal, már egész gyorsan dolgoztam. Pénteken viszont beütött valami. Reggel fraudzsozi vihogva közölte, hogy több szobát kapok, hogy megnézzék mit tudok. A másik frau, fraubrankica egész nap jött utánam, mindent újracsináltatott, így délután kettőre még a felénél sem tartottam. Ekkor kedvesen közölte, (tényleg kedvesen), hogy úgyis hatig ott leszek ma, utána maradjak még egy órácskát, meg kell tanulnom még valamit. Hogy mit, azt nem mondta meg. Este hatkor utolsó energiáimat összeszedve mentem az irodába. Abdecken service, ezt kellett megtanulnom, de továbbra sem kaptam magyarázatot, hogy mi az, és miért nekem kell tíz óra munka után megtanulni. Egy bolgár hölgy mondta, hogy menjek vele, ő sem tudja elmagyarázni, hogy mi ez, de majd megmutatja. Sikerült belőle kiszednem, hogy ez egy három órás munka, és hogy kifizetik, akkor jó, gondoltam, mehetünk is. A dolog nem bonyolult, tulajdonképpen annyit kell tenni, hogy este körbe kell járni az egész épületet és néhány kivételes vendégnek, egy lista alapján, elő kell készíteni a szobáját az esti lefekvésre. Micsoda kényelem. Lábtörlő a duskabin előtt, borotválkozó tükör fény bekapcsolva, paplan úgy beállítva, hogy a vendég csak befeküdjön az ágyba és egy mozdulattal magára ránthassa a takarót, tévéújság az adott napnál kinyitva, távirányítóval együtt az éjjeliszekrényre készítve, függönyök behúzva. Csodás lehet nálunk kivételes vendégnek lenni.
A bolgár hölgy elmondta, hogy ő most visszamegy Bulgáriába egy hónapra és nem tudja, utána mi lesz, mert nincsenek papírjai. Remek, gondoltam, akkor ezek szerint ezt a munkát én most valószínűleg véglegesen kapom.
Másnap tízre kellett mennem, merthogy úgyis megint este nyolcig ott leszek. Temérdek szobát sóztak rám megint, de gondoltam, erős leszek és megcsinálom. Fraubrankica délután szólt, hogy csak 11 abdeckserv szobám van, ami kevés, ezért utána még csináljak meg három rendes szobát is, nehogy előbb menjek haza. Ugyanez vasárnap. Közben elkészült az e heti beosztás, amin végig délutános vagyok és csak az abdeckserv szerepelt. Kérdeztem, hogy ez most mi, és hogy fogok így pénzt keresni, ha csak napi három órát dolgozom. fraubrankica megértően ingatta szőke hajas fejét, "tudom, tudom, persze, megoldjuk". Magyarázatot továbbra sem kaptam, a kérdéseimre mindig kitérő választ kapok, mivel csak egy bevándorló vagyok, örüljek, hogy kaptam munkát, és lehetőleg csendben végezzem azt, kérdések nélkül.
Végül rájöttem, hogy nem gond, lesz most pár napom kipihenni a hétvégi borzalmakat, igaz, hogy eddig egyik nap sem a szerződésemben lévő hat órát dolgoztam le és az 5 Tage pro Woche is sántít így, hogy múlt hét péntektől egészen e hét péntekig be vagyok osztva munkára, de nem kérdezek, dolgozom.
Vasárnap este teljesen összetörve értem haza a három napos hajtástól. A testem fellázadt, 25 éves, erős, fiatal lány létemre úgy éreztem, a csontjaim és izmaim 90 évesek, a kisujjamat sem bírtam mozdítani. A kezem mint egy bokszolóé, a csontok mentén felrepedt és kipirosodott, az ujjaim kiszáradtak, a körömágyaim elváltak a körömtől, a körmeim lereszelődtek a gyilkos tempótól. Az egész testem is kiszáradt, a szám, az arcom lángolt a hidratáló krém alatt. Harmadik napja nem volt egy gondolatom sem este, csak lefürödtem és ágyba dőltem.
Most arra gondolok, hogy bírják ezt ép ésszel mások egész életükben csinálni. Az idősebb szerb és bolgár nők, nekik ez nem is nehéz, örülnek ennek a munkának és remélik, hogy sosem kell hazamenniük. Mi lehet ott, ahonnan jöttek, ha ez nekik jó?
Tegnap megvolt az első önálló abdecken service-s napom, délutánra mentem, azért két szobát meg kellett így is csinálnom, mert fraubrankica a 27 abdeck-es szobát is kevésnek ítélte. Miután azzal végeztem, elindultam az esti körútra. Voltak üres szobáim, meg olyanok is, amiben már laktak, de épp vacsoráztak, vagy koktélt iszogattak valahol a vendégek. Az egyik ilyen szobába belépve kezdtem a szokásos menetet az ágyazással, amikor mögöttem egyszer csak megszólalt valaki: "Sorry?!". Hátrafordulva láttam, hogy a wc ajtó résnyire, mögötte áll valaki. Szerencsére a wc ajtó mellett ott a fürdőszoba tükör, ami teljes életnagyságban mutatta a teljesen meztelen kínai nőt, akit épp a pisilésben vagy kakilásban zavartam meg, és nem gondolta, hogy tükröződik. Annyira megijedtem, hogy csak egy csudigung jött ki a számon (entschuldigung), és kiszaladtam a szobából. Micsoda kalandok!
Most itthon vagyok, még az ágyban fekszem de már felöltözve, hamarosan kimegyek a második kávéért. Nézem hóesést, és latolgatom, meddig tart ez még. Közben német tanfolyamot keresek, hogy Papával beiratkozhassunk minél előbb. Mert ez nem embernek való. És közben még mindig itt a korábbi dilemma, hogy én majd tovább lépek, de valaki mindig lesz ebben a hotelben, egy csomó nőt továbbra is így foglalkoztatnak majd. És úgy látszik az eddigi tapasztalatok alapján, hogy Bécsben ez általános, eddig csak Papa tapasztalt korrektséget a mostani munkahelyén, ott a munka tényleg nyolckor kezdődik és tényleg fél ötig tart, minden a szerződése szerint. Persze neki is megvolt a "kötelező" próbanapos köre, amikor tizenegy órán át dolgoztatták egy étteremben és utána még csak fel sem hívták, hogy nem őt választották. Állítólag ez itt szokásos gyakorlat, a cégek így spórolnak pár heti munkabért, minden napra behívnak egy-egy embert próbanapra, de előre tudják, hogy senkit sem vesznek fel közülük. Magam is voltam ilyen próbanapon, és borzalmasan átverve éreztem magam, amikor a csupamosoly főnököt felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy döntött, és azt válaszolta, hogy ő nekem nem tud se igent, se nemet mondani. Ez meg milyen válasz?
A meridienben Dorinával 35 órára voltunk bejelentve, és órabérre, ehelyett negyven órát dolgoztunk és a fizetést szobánként kaptuk. Reggel kaptunk maximum tíz szobát, ami az ígért kereset felét jelentette, és ha végeztünk is kettőkor, nem kaphattunk több szobát, de haza sem mehettünk, hanem ott kellett ülni fél négyig. Szilárd harminc órára volt bejelentve az előző munkahelyén és összesen kb 48 órát dolgozott hetente, egy szabadnappal egy héten, hétfőtől szombatig délelőtt és este is be kellett mennie.
Az igazság az, hogy az ember itt egyszerűen nincs alkupozícióban. Nemhogy jóban, de semmilyenben. Még tavaly véletlenül megismerkedtünk a bécsi konzullal, aki szerint havonta ötezer magyar érkezik Bécsbe. Ez óriási szám, most már tényleg az a helyzet, az ember örülhet, ha kap itt kint munkát. Hatalmas a verseny. Még tapasztalattal és viszonylag biztos nyelvtudással is másfél hónapba telt, mire ezt a szart megtaláltam.
A másik oldal viszont az, hogy ezer euró nem kevés pénz, pontosan kétszer annyi, mint amennyit otthon kerestem, irodai munkával. A költségek meg ugyanazok. Tanulság: kussolj és tedd el a pénzt!
Közben Porszi boldogan marcangolja szét az elé kerülő veszélyes papírzsebkendőket:
Másfél hete dolgozom új munkahelyemen, ami első látásra sokkal szebbnek tűnt, mint a korábbi. Kedves munkatársak, kedves főnökök, és ha befejeztem az aznapi feladataimat, mehetek haza, a tíz percnyire lévő otthonunkba. Az első három nap betanulási idő, fele gázsiért. Nem gond, ez csak természetes. Az első napom simán telt, a második napon már kevésbé, fél háromkor befejeztük a párommal a munkát, akkor szólt a főnöknő, hogy kell egy kis segítség másoknak is. Aznap hatra értem haza. Másnap ugyanez. De hát én vagyok az új mädchen, gondolom nekem kell most szívni, rendben.
Kaptam egy nap szabit, hogy rápihenjek az elsejei hajtásra, a szilveszter így csendben telt, nincs is ezzel baj, erdőt jártunk Papival, l'art pour l'art-t néztünk, meg éjfélkor tűzijátékot, háromnegyed egykor alvás.
Az ezt követő napok viszonylag normálisan teltek, csak egy-két óra túlórával. Jól haladtam a szobákkal, már egész gyorsan dolgoztam. Pénteken viszont beütött valami. Reggel fraudzsozi vihogva közölte, hogy több szobát kapok, hogy megnézzék mit tudok. A másik frau, fraubrankica egész nap jött utánam, mindent újracsináltatott, így délután kettőre még a felénél sem tartottam. Ekkor kedvesen közölte, (tényleg kedvesen), hogy úgyis hatig ott leszek ma, utána maradjak még egy órácskát, meg kell tanulnom még valamit. Hogy mit, azt nem mondta meg. Este hatkor utolsó energiáimat összeszedve mentem az irodába. Abdecken service, ezt kellett megtanulnom, de továbbra sem kaptam magyarázatot, hogy mi az, és miért nekem kell tíz óra munka után megtanulni. Egy bolgár hölgy mondta, hogy menjek vele, ő sem tudja elmagyarázni, hogy mi ez, de majd megmutatja. Sikerült belőle kiszednem, hogy ez egy három órás munka, és hogy kifizetik, akkor jó, gondoltam, mehetünk is. A dolog nem bonyolult, tulajdonképpen annyit kell tenni, hogy este körbe kell járni az egész épületet és néhány kivételes vendégnek, egy lista alapján, elő kell készíteni a szobáját az esti lefekvésre. Micsoda kényelem. Lábtörlő a duskabin előtt, borotválkozó tükör fény bekapcsolva, paplan úgy beállítva, hogy a vendég csak befeküdjön az ágyba és egy mozdulattal magára ránthassa a takarót, tévéújság az adott napnál kinyitva, távirányítóval együtt az éjjeliszekrényre készítve, függönyök behúzva. Csodás lehet nálunk kivételes vendégnek lenni.
A bolgár hölgy elmondta, hogy ő most visszamegy Bulgáriába egy hónapra és nem tudja, utána mi lesz, mert nincsenek papírjai. Remek, gondoltam, akkor ezek szerint ezt a munkát én most valószínűleg véglegesen kapom.
Másnap tízre kellett mennem, merthogy úgyis megint este nyolcig ott leszek. Temérdek szobát sóztak rám megint, de gondoltam, erős leszek és megcsinálom. Fraubrankica délután szólt, hogy csak 11 abdeckserv szobám van, ami kevés, ezért utána még csináljak meg három rendes szobát is, nehogy előbb menjek haza. Ugyanez vasárnap. Közben elkészült az e heti beosztás, amin végig délutános vagyok és csak az abdeckserv szerepelt. Kérdeztem, hogy ez most mi, és hogy fogok így pénzt keresni, ha csak napi három órát dolgozom. fraubrankica megértően ingatta szőke hajas fejét, "tudom, tudom, persze, megoldjuk". Magyarázatot továbbra sem kaptam, a kérdéseimre mindig kitérő választ kapok, mivel csak egy bevándorló vagyok, örüljek, hogy kaptam munkát, és lehetőleg csendben végezzem azt, kérdések nélkül.
Végül rájöttem, hogy nem gond, lesz most pár napom kipihenni a hétvégi borzalmakat, igaz, hogy eddig egyik nap sem a szerződésemben lévő hat órát dolgoztam le és az 5 Tage pro Woche is sántít így, hogy múlt hét péntektől egészen e hét péntekig be vagyok osztva munkára, de nem kérdezek, dolgozom.
Vasárnap este teljesen összetörve értem haza a három napos hajtástól. A testem fellázadt, 25 éves, erős, fiatal lány létemre úgy éreztem, a csontjaim és izmaim 90 évesek, a kisujjamat sem bírtam mozdítani. A kezem mint egy bokszolóé, a csontok mentén felrepedt és kipirosodott, az ujjaim kiszáradtak, a körömágyaim elváltak a körömtől, a körmeim lereszelődtek a gyilkos tempótól. Az egész testem is kiszáradt, a szám, az arcom lángolt a hidratáló krém alatt. Harmadik napja nem volt egy gondolatom sem este, csak lefürödtem és ágyba dőltem.
Most arra gondolok, hogy bírják ezt ép ésszel mások egész életükben csinálni. Az idősebb szerb és bolgár nők, nekik ez nem is nehéz, örülnek ennek a munkának és remélik, hogy sosem kell hazamenniük. Mi lehet ott, ahonnan jöttek, ha ez nekik jó?
Tegnap megvolt az első önálló abdecken service-s napom, délutánra mentem, azért két szobát meg kellett így is csinálnom, mert fraubrankica a 27 abdeck-es szobát is kevésnek ítélte. Miután azzal végeztem, elindultam az esti körútra. Voltak üres szobáim, meg olyanok is, amiben már laktak, de épp vacsoráztak, vagy koktélt iszogattak valahol a vendégek. Az egyik ilyen szobába belépve kezdtem a szokásos menetet az ágyazással, amikor mögöttem egyszer csak megszólalt valaki: "Sorry?!". Hátrafordulva láttam, hogy a wc ajtó résnyire, mögötte áll valaki. Szerencsére a wc ajtó mellett ott a fürdőszoba tükör, ami teljes életnagyságban mutatta a teljesen meztelen kínai nőt, akit épp a pisilésben vagy kakilásban zavartam meg, és nem gondolta, hogy tükröződik. Annyira megijedtem, hogy csak egy csudigung jött ki a számon (entschuldigung), és kiszaladtam a szobából. Micsoda kalandok!
Most itthon vagyok, még az ágyban fekszem de már felöltözve, hamarosan kimegyek a második kávéért. Nézem hóesést, és latolgatom, meddig tart ez még. Közben német tanfolyamot keresek, hogy Papával beiratkozhassunk minél előbb. Mert ez nem embernek való. És közben még mindig itt a korábbi dilemma, hogy én majd tovább lépek, de valaki mindig lesz ebben a hotelben, egy csomó nőt továbbra is így foglalkoztatnak majd. És úgy látszik az eddigi tapasztalatok alapján, hogy Bécsben ez általános, eddig csak Papa tapasztalt korrektséget a mostani munkahelyén, ott a munka tényleg nyolckor kezdődik és tényleg fél ötig tart, minden a szerződése szerint. Persze neki is megvolt a "kötelező" próbanapos köre, amikor tizenegy órán át dolgoztatták egy étteremben és utána még csak fel sem hívták, hogy nem őt választották. Állítólag ez itt szokásos gyakorlat, a cégek így spórolnak pár heti munkabért, minden napra behívnak egy-egy embert próbanapra, de előre tudják, hogy senkit sem vesznek fel közülük. Magam is voltam ilyen próbanapon, és borzalmasan átverve éreztem magam, amikor a csupamosoly főnököt felhívtam, hogy megkérdezzem, hogy döntött, és azt válaszolta, hogy ő nekem nem tud se igent, se nemet mondani. Ez meg milyen válasz?
A meridienben Dorinával 35 órára voltunk bejelentve, és órabérre, ehelyett negyven órát dolgoztunk és a fizetést szobánként kaptuk. Reggel kaptunk maximum tíz szobát, ami az ígért kereset felét jelentette, és ha végeztünk is kettőkor, nem kaphattunk több szobát, de haza sem mehettünk, hanem ott kellett ülni fél négyig. Szilárd harminc órára volt bejelentve az előző munkahelyén és összesen kb 48 órát dolgozott hetente, egy szabadnappal egy héten, hétfőtől szombatig délelőtt és este is be kellett mennie.
Az igazság az, hogy az ember itt egyszerűen nincs alkupozícióban. Nemhogy jóban, de semmilyenben. Még tavaly véletlenül megismerkedtünk a bécsi konzullal, aki szerint havonta ötezer magyar érkezik Bécsbe. Ez óriási szám, most már tényleg az a helyzet, az ember örülhet, ha kap itt kint munkát. Hatalmas a verseny. Még tapasztalattal és viszonylag biztos nyelvtudással is másfél hónapba telt, mire ezt a szart megtaláltam.
A másik oldal viszont az, hogy ezer euró nem kevés pénz, pontosan kétszer annyi, mint amennyit otthon kerestem, irodai munkával. A költségek meg ugyanazok. Tanulság: kussolj és tedd el a pénzt!
Közben Porszi boldogan marcangolja szét az elé kerülő veszélyes papírzsebkendőket:
Régi év
Es muss sein. Es muss sein. Muss es sein?
Imádom az új évet, imádom a hétfőket. Új álmok, új kezdetek. Kár, hogy még a régi év van, és holnap dolgozom, ráadásul kedd lesz. Na de ugyan már! :) Motivációs könyvet olvasok, Susitól kaptam karácsonyra, így számomra már nincs lehetetlen! :)
Vicces, általában azért az ilyen megmondókönyvek két perc alatt íródnak, és a tartalmuk bárki által kitalálható lenne. Mégis felrázó, van benne valami. Ahogy olvasom, érzem, hogy na igen, azért sok hülyeséget követek el, és íme, ezek szerint annyira iskolapéldákat, hogy motivációs könyvben a helyük.
Az utóbbi években bezárkóztam. Elegem lett a hülyékből, meg a nyomikból, és úgy döntöttem, jobb nekem azzal a maréknyi normális emberrel barátkozni, mint vesződni a hülyékkel. Elfelejtettem, hogy a nullából mindig nulla lesz, a százból viszont már talán akadhat egy.
Most minden szétesett, a régi barátokat már rég másfelé sodorta az élet, (vagy talán inkább engem), az újonnan jötteket is, a még újabban jötteket pedig éppen most sodorja. A maroknyi csapat három-négy főre csökkent. Az igazán fontosak. És ebből is többen több száz kilométerre tőlem. Itt Bécsben már csak négyen maradtunk. Mert ugyan milyen normális bécsi fiatal szeretne auslanderekkel barátkozni? Hogy lenne úgy felhőtlen hangulatú a sörözés, ha közben szótár kell a beszélgetéshez? A decembert így a kanapéhoz szögezve töltöttük, esténként egymást szórakoztatva a szokásos hülyeséggel. Ennek is megvan a hangulata, persze, csak végül kifullad ez is.
Holnap új év, de a változások bennem már korábban kezdődtek. Érzem, le kell szállnom a magas lóról, és minden alkalmat megragadni az emberi kontaktusra. Biztos sok hülyével fogok majd találkozni, de ha csak egy új emberrel találkozom, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint én, akinek van humora például és kellemes, szerethető személyisége, akkor azt hiszem megéri.
Sok gondolatom támadt még újév kapcsán. Például, hogy jövőre megpróbálok kevesebbet pazarolni. Pénzt is, ételt is. Olyasmit nem fogadok meg, hogy rendet tartok magam körül, mert ahhoz még nem vagyok elég érett :) Azt viszont megfogadhatom, hogy odafigyelek a testemre. Nem kínzom a reggeli kávé után délutánig éheztetéssel, talán megpróbálkozom, egy kevés reggelivel. Nem kínzom álmatlan éjszakákkal, amit az esti mértéktelen evés okoz. Megajándékozom viszont a mozgással, erre nagyon vágyom.
És a hosszútávú célok! Erről most még nem írok részletesen, de a fejemben és a szívemben már megszületett a terv, a vágy. Miközben a munkahelyemen vagyok, sikálok, súrolok, közben erre gondolok. Ha szívatnak a a felettem állók, erre gondolok. Közben "mantrázom", alles muss tip-top sein, alles muss trocken sein. Es muss sein, es muss sein. Ezerszer elhangzik ez bennem, miközben görnyedezem, a testemet kényszerítem munkára. De minden meglesz, ennek is meg kell lennie, küzdelem árán, így még szebb. Es muss sein. Ezt mondogatom naphosszat.
Az új fogadalmam, hogy minden sikerül. Jövőre minden sikerül. Mert nincs lehetetlen. Aki elhiszi, hogy bármit megtehet, az bármit megtehet!
Boldog 2013-at! :)
Imádom az új évet, imádom a hétfőket. Új álmok, új kezdetek. Kár, hogy még a régi év van, és holnap dolgozom, ráadásul kedd lesz. Na de ugyan már! :) Motivációs könyvet olvasok, Susitól kaptam karácsonyra, így számomra már nincs lehetetlen! :)
Vicces, általában azért az ilyen megmondókönyvek két perc alatt íródnak, és a tartalmuk bárki által kitalálható lenne. Mégis felrázó, van benne valami. Ahogy olvasom, érzem, hogy na igen, azért sok hülyeséget követek el, és íme, ezek szerint annyira iskolapéldákat, hogy motivációs könyvben a helyük.
Az utóbbi években bezárkóztam. Elegem lett a hülyékből, meg a nyomikból, és úgy döntöttem, jobb nekem azzal a maréknyi normális emberrel barátkozni, mint vesződni a hülyékkel. Elfelejtettem, hogy a nullából mindig nulla lesz, a százból viszont már talán akadhat egy.
Most minden szétesett, a régi barátokat már rég másfelé sodorta az élet, (vagy talán inkább engem), az újonnan jötteket is, a még újabban jötteket pedig éppen most sodorja. A maroknyi csapat három-négy főre csökkent. Az igazán fontosak. És ebből is többen több száz kilométerre tőlem. Itt Bécsben már csak négyen maradtunk. Mert ugyan milyen normális bécsi fiatal szeretne auslanderekkel barátkozni? Hogy lenne úgy felhőtlen hangulatú a sörözés, ha közben szótár kell a beszélgetéshez? A decembert így a kanapéhoz szögezve töltöttük, esténként egymást szórakoztatva a szokásos hülyeséggel. Ennek is megvan a hangulata, persze, csak végül kifullad ez is.
Holnap új év, de a változások bennem már korábban kezdődtek. Érzem, le kell szállnom a magas lóról, és minden alkalmat megragadni az emberi kontaktusra. Biztos sok hülyével fogok majd találkozni, de ha csak egy új emberrel találkozom, aki ugyanúgy látja a dolgokat, mint én, akinek van humora például és kellemes, szerethető személyisége, akkor azt hiszem megéri.
Sok gondolatom támadt még újév kapcsán. Például, hogy jövőre megpróbálok kevesebbet pazarolni. Pénzt is, ételt is. Olyasmit nem fogadok meg, hogy rendet tartok magam körül, mert ahhoz még nem vagyok elég érett :) Azt viszont megfogadhatom, hogy odafigyelek a testemre. Nem kínzom a reggeli kávé után délutánig éheztetéssel, talán megpróbálkozom, egy kevés reggelivel. Nem kínzom álmatlan éjszakákkal, amit az esti mértéktelen evés okoz. Megajándékozom viszont a mozgással, erre nagyon vágyom.
És a hosszútávú célok! Erről most még nem írok részletesen, de a fejemben és a szívemben már megszületett a terv, a vágy. Miközben a munkahelyemen vagyok, sikálok, súrolok, közben erre gondolok. Ha szívatnak a a felettem állók, erre gondolok. Közben "mantrázom", alles muss tip-top sein, alles muss trocken sein. Es muss sein, es muss sein. Ezerszer elhangzik ez bennem, miközben görnyedezem, a testemet kényszerítem munkára. De minden meglesz, ennek is meg kell lennie, küzdelem árán, így még szebb. Es muss sein. Ezt mondogatom naphosszat.
Az új fogadalmam, hogy minden sikerül. Jövőre minden sikerül. Mert nincs lehetetlen. Aki elhiszi, hogy bármit megtehet, az bármit megtehet!
Boldog 2013-at! :)
Zárul az év
Megvan végre, megvan a Job. Kedves csapat, jó fizu, mindez két utcányira innen. Vége a rinyálásnak, huhúú :) A legolcsóbb bécsi pezsgővel és házi pizzával ünnepeltünk.
És mivel hála minden szenteknek végre véget ér ez a kínkeserves év, és megint páratlan év lesz (ha lesz), rá kellett kapcsolnom a tavaly szilveszteri fogadalmaimmal, hogy ne legyen bűntudatom. Az étkezési szokásaimmal kapcsolatos fogadalmakra gondolok itt legfőképp, idén megkóstoltam a garnélát, a fekete kagylót, a lazacot és a pontyot, és ma Dorinbé és Szilárd jóvoltából megkoronáztam az idei évet a csigával!
Ezt teljesen önállóan fogyasztottam el, annyira nagykirály vagyok :) Jöhet a karácsonyi nagytakarítás, és este ünneplés, karácsonyi vacsival, tosájlikőrrel, és Reszkessetek betörők nézéssel!
Az új kedvencem Daniel Waples, aki nem csak iszonyúan tehetséges, de még szép is:
És mivel hála minden szenteknek végre véget ér ez a kínkeserves év, és megint páratlan év lesz (ha lesz), rá kellett kapcsolnom a tavaly szilveszteri fogadalmaimmal, hogy ne legyen bűntudatom. Az étkezési szokásaimmal kapcsolatos fogadalmakra gondolok itt legfőképp, idén megkóstoltam a garnélát, a fekete kagylót, a lazacot és a pontyot, és ma Dorinbé és Szilárd jóvoltából megkoronáztam az idei évet a csigával!
Az új kedvencem Daniel Waples, aki nem csak iszonyúan tehetséges, de még szép is:
Minden egyben
Sütöttem egy újabb adag croissant, a dolog tökéletesítése végett, most ezt a receptet használtam: Francia Croissant. Készítettem kovászt. Egész délután készült a tészta, sok pihentetéssel, hogy habkönnyű legyen. Íme a végeredmény, láthatóan szebb mint az előző:
Ezt visszük magunkkal kirándulni az erdőbe. Ilyen ez a reggel:
Csütörtökön voltam a Powerserv irodánál, kint a Praternél. Az egyes villamos visz el odáig, azt viszont nem tudtam, hogy nem a központban tesz ki, hanem a pratersterni erdő közepén. Fél órás séta volt a jutalmam. Ezeket fotóztam a fagyos reggelen:
Metrószerencsétlenséggel álmodtam, egy nyitott liftben meghúzódva néztem, ahogy repülnek az égő metródarabok. A lift ajtaja egyszer csak bezárult, a lift elindult lefelé. Pár emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és egy Tirion szerű törpe lépett be. Mondtam, hogy kisiklott a metró, de csak nevetett, és mondta, hogy nyomjam meg a hármas gombot. Megnyomtam, közben összevissza beszéltem az izgatottságtól, és aztán láttam, hogy nem a hármas gomb világít, hanem a kettes. Megnyomtam a hármast, de ötös lett belőle. A hármast csak harmadszorra találtam el, elindult a lift.
Ezt visszük magunkkal kirándulni az erdőbe. Ilyen ez a reggel:
Csütörtökön voltam a Powerserv irodánál, kint a Praternél. Az egyes villamos visz el odáig, azt viszont nem tudtam, hogy nem a központban tesz ki, hanem a pratersterni erdő közepén. Fél órás séta volt a jutalmam. Ezeket fotóztam a fagyos reggelen:
Praterstern
Még a markológép játékok is leálltak a kitermeléssel.
Minden mozdulatlan
Metrószerencsétlenséggel álmodtam, egy nyitott liftben meghúzódva néztem, ahogy repülnek az égő metródarabok. A lift ajtaja egyszer csak bezárult, a lift elindult lefelé. Pár emelettel lejjebb kinyílt az ajtó, és egy Tirion szerű törpe lépett be. Mondtam, hogy kisiklott a metró, de csak nevetett, és mondta, hogy nyomjam meg a hármas gombot. Megnyomtam, közben összevissza beszéltem az izgatottságtól, és aztán láttam, hogy nem a hármas gomb világít, hanem a kettes. Megnyomtam a hármast, de ötös lett belőle. A hármast csak harmadszorra találtam el, elindult a lift.
Régi szelek
Péntek, megint péntek. Megint hétvége. Egy újabb hét telt el, holnap nyugodtan ébredhetek, nem lesz különösebb dolgom, hisz itt úgyis megáll az élet. Egy jót főzni, egy jót enni.
Balogh Robertet olvasok megint, a Hollandi mártást. Az Elveszett annak idején a kedvencem volt, egy mondatát mottóul is választottam. Egy ismerősöm ismerőse aztán mondta, ismeri személyesen, egy borzalmas ripacs, rémes hólyag. Azóta - évek óta - nem olvastam tőle semmit. Már megvolt akkor is a Hollandi mártás, mert megvettem, de úgy látszik a határozott emberek még mindig egy perc alatt elbizonytalanítanak bármilyen kérdésben. Elbizonytalanítottak. Mert egyre erősödöm, ahogy Boci mondta, ezt gyakorolni kell, hosszú évek munkája lesz. Egyrészt megtalálom magam, hogy mit is gondolok, másrészt gyakorlom, hogy ezt el is tudjam másokkal fogadtatni. Nehéz menet.
De újra Balogh Robertet olvasok. Már az első pár oldalnál éreztem, hogy igen, ez egy hólyag. Abból, ahogy egy lányról ír, vagyis a lányokról általában. Aztán rájöttem, hogy ez csak egy átlagos férfi, aki nem szégyelli leírni a gondolatait. Gondolom a legtöbb férfi általában így gondolkozik, ahogy ő, és csak néha - a kivételes hölgyek számára - veszik elő a jobbik arcukat, ami van. De mindez csak találgatás.
Ami a lényeg, hogy ez egy jó könyv. Tudom, mert visz magával. Amit élvezet olvasni, az jó könyv, ennyi az egyszerű igazság. És ettől még lehet hólyag is.
Azt álmodtam, hogy kirándulni akartam a húgommal. A vasútállomáson voltunk páran, és ott jöttem rá, hogy a húgom még a suliban van. Odamentem érte, épp súlylökést kellett csinálnia a homokban. Mondtam, hogy siessen, mert három percünk van, hogy elérjük a vonatot. Aztán egyszer csak már úgy döntöttünk, hogy majd a következővel elmegyünk. De az óra máris azt mutatta, hogy újra csak pár percünk van elkészülni. Mindenki nyüzsgött, valaki bográcsot szerelt az udvaron. Bementem a lakásba, és mire visszatértem volna oda, az udvarra, addigra ott valaki más udvara volt és a ház amiből kijöttem másvalaki háza volt. Egy bajuszos férfié, ősz volt a bajusza. Elnézést kértem.
Látszólag semminek semmi értelme. De nem mentünk kirándulni, csak készülődtünk óráról órára, újra és újra. És végül minden eltűnt, az idő is, a csomagok is.
Balogh Robertet olvasok megint, a Hollandi mártást. Az Elveszett annak idején a kedvencem volt, egy mondatát mottóul is választottam. Egy ismerősöm ismerőse aztán mondta, ismeri személyesen, egy borzalmas ripacs, rémes hólyag. Azóta - évek óta - nem olvastam tőle semmit. Már megvolt akkor is a Hollandi mártás, mert megvettem, de úgy látszik a határozott emberek még mindig egy perc alatt elbizonytalanítanak bármilyen kérdésben. Elbizonytalanítottak. Mert egyre erősödöm, ahogy Boci mondta, ezt gyakorolni kell, hosszú évek munkája lesz. Egyrészt megtalálom magam, hogy mit is gondolok, másrészt gyakorlom, hogy ezt el is tudjam másokkal fogadtatni. Nehéz menet.
De újra Balogh Robertet olvasok. Már az első pár oldalnál éreztem, hogy igen, ez egy hólyag. Abból, ahogy egy lányról ír, vagyis a lányokról általában. Aztán rájöttem, hogy ez csak egy átlagos férfi, aki nem szégyelli leírni a gondolatait. Gondolom a legtöbb férfi általában így gondolkozik, ahogy ő, és csak néha - a kivételes hölgyek számára - veszik elő a jobbik arcukat, ami van. De mindez csak találgatás.
Ami a lényeg, hogy ez egy jó könyv. Tudom, mert visz magával. Amit élvezet olvasni, az jó könyv, ennyi az egyszerű igazság. És ettől még lehet hólyag is.
Azt álmodtam, hogy kirándulni akartam a húgommal. A vasútállomáson voltunk páran, és ott jöttem rá, hogy a húgom még a suliban van. Odamentem érte, épp súlylökést kellett csinálnia a homokban. Mondtam, hogy siessen, mert három percünk van, hogy elérjük a vonatot. Aztán egyszer csak már úgy döntöttünk, hogy majd a következővel elmegyünk. De az óra máris azt mutatta, hogy újra csak pár percünk van elkészülni. Mindenki nyüzsgött, valaki bográcsot szerelt az udvaron. Bementem a lakásba, és mire visszatértem volna oda, az udvarra, addigra ott valaki más udvara volt és a ház amiből kijöttem másvalaki háza volt. Egy bajuszos férfié, ősz volt a bajusza. Elnézést kértem.
Látszólag semminek semmi értelme. De nem mentünk kirándulni, csak készülődtünk óráról órára, újra és újra. És végül minden eltűnt, az idő is, a csomagok is.
vagyis
tudom, hogy vége lesz majd, de hadd mondjam el, iszonyatosan nehéz. "A napba nézek, és fázik a szemem".
Nehéz tetterővel kelni, a napsütésbe mosolyogni, megfüröszteni benne az arcom, lépdelni, egyik lábat a másik után. Küzdeni magammal. Úgy érzem, az egész világgal kell megküzdenem. Hiszen önmagam vagyok az egész világ, a világom. Egyedül vagyok, senki nem lehet ugyanott, ahol én. Várok. Hány éve tart már ez az átmenet?
Nehéz tetterővel kelni, a napsütésbe mosolyogni, megfüröszteni benne az arcom, lépdelni, egyik lábat a másik után. Küzdeni magammal. Úgy érzem, az egész világgal kell megküzdenem. Hiszen önmagam vagyok az egész világ, a világom. Egyedül vagyok, senki nem lehet ugyanott, ahol én. Várok. Hány éve tart már ez az átmenet?
Folytatása következett
Obwohl uns Ihre Bewerbung gut gefallen hat, müssen wir Ihnen doch mitteilen, dass...
Elküldesz napi 4-5 e-mailt, felhívsz naponta egy-két munkáltatót, elmész heti egy próbanapra. Eredmény: egy csomó energiád megy el, felesleges köröket futsz, csupán rengeteg "tapasztalat" a nyereményed és havi egy válasz e-mail a következőkkel: Noha önéletrajza elnyerte tetszésünket, mégis... a folytatást tudjátok.
Hát ez van még mindig, levelezések, munkaügyi hivatalos sorban állások, és soha ki nem fizetett próbanapok. Közben meg küzdeni kell a mindent jobban tudó "barátokkal" is. Btw. néhány rossz barát nem barát többé.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy konyhai melót bizony csak tapasztalattal lehet szerezni, úgyhogy a Kochschule-ig jegelnem kell a dolgot. Addig meg csinálom, amit dob a gép. Ma minden bátorságomat összeszedve bementem a legközelebbi Bipa-ba, hogy jelentkezzek eladónak. Tökéletes nyelvtudást kérnek, úgyhogy gondoltam bemegyek, leégetem magam, és kijövök, gyakorlásnak jó lesz :)
Az üzletvezető nő sehogy sem akarta megérteni, miért akarok én - csupa gazdasági iskolát végzett fiatal lány - egy Bipában dolgozni. Jó lehet úgy élni, hogy ez érthetetlennek tűnik. Elmagyaráztam neki, hogy otthon most kicsit ciki a helyzet és én itt szeretnék élni, még akkor is, ha Bipa-ban kell dolgoznom. Ezen túlléptünk. Ő teljesen normális módon úgy irányította a beszélgetést, hogy a munka minden rossz oldaláról még időben tájékoztasson, én meg csak bólogattam, alles klar, alles in ordnung. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy ez nekem még így is messzemenőkig jobb munka, mint amit a jelenlegi helyzetemmel kifoghatok itt vagy bárhol.
De a lényeg, hogy a gyér nyelvtudásom ellenére kaptam egy esélyt, hétfőn megyek próbanapra.
Nem adom fel, mert feladni nem szabad. Én tudom, mit akarok és szerencsére a legtöbb embernek a környezetemben ez elég ahhoz, hogy mellettem álljon. Szerencsére nem tartozom magyarázattal senkinek, de vannak barátaim, akiknek szívesen kitárom a szívem. Szűkül a kör, de talán így van jól.
Elküldesz napi 4-5 e-mailt, felhívsz naponta egy-két munkáltatót, elmész heti egy próbanapra. Eredmény: egy csomó energiád megy el, felesleges köröket futsz, csupán rengeteg "tapasztalat" a nyereményed és havi egy válasz e-mail a következőkkel: Noha önéletrajza elnyerte tetszésünket, mégis... a folytatást tudjátok.
Hát ez van még mindig, levelezések, munkaügyi hivatalos sorban állások, és soha ki nem fizetett próbanapok. Közben meg küzdeni kell a mindent jobban tudó "barátokkal" is. Btw. néhány rossz barát nem barát többé.
Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy konyhai melót bizony csak tapasztalattal lehet szerezni, úgyhogy a Kochschule-ig jegelnem kell a dolgot. Addig meg csinálom, amit dob a gép. Ma minden bátorságomat összeszedve bementem a legközelebbi Bipa-ba, hogy jelentkezzek eladónak. Tökéletes nyelvtudást kérnek, úgyhogy gondoltam bemegyek, leégetem magam, és kijövök, gyakorlásnak jó lesz :)
Az üzletvezető nő sehogy sem akarta megérteni, miért akarok én - csupa gazdasági iskolát végzett fiatal lány - egy Bipában dolgozni. Jó lehet úgy élni, hogy ez érthetetlennek tűnik. Elmagyaráztam neki, hogy otthon most kicsit ciki a helyzet és én itt szeretnék élni, még akkor is, ha Bipa-ban kell dolgoznom. Ezen túlléptünk. Ő teljesen normális módon úgy irányította a beszélgetést, hogy a munka minden rossz oldaláról még időben tájékoztasson, én meg csak bólogattam, alles klar, alles in ordnung. Szerintem el sem tudta képzelni, hogy ez nekem még így is messzemenőkig jobb munka, mint amit a jelenlegi helyzetemmel kifoghatok itt vagy bárhol.
De a lényeg, hogy a gyér nyelvtudásom ellenére kaptam egy esélyt, hétfőn megyek próbanapra.
Nem adom fel, mert feladni nem szabad. Én tudom, mit akarok és szerencsére a legtöbb embernek a környezetemben ez elég ahhoz, hogy mellettem álljon. Szerencsére nem tartozom magyarázattal senkinek, de vannak barátaim, akiknek szívesen kitárom a szívem. Szűkül a kör, de talán így van jól.
Szerintem meg
Sokkal többet tudhatnánk meg a világról, ha az emberek többsége nem szégyellné elmondani az igazat.
