Korán lefeküdtem, nem is bírtam volna ébren maradni, csak sírni volt erőm. Amikor Papa jött lefeküdni - valamikor éjjel - egy pillanatra megébredtem és éreztem, hogy már nem fáj. Csodálatos érzés, a folyamatos tompa mégis erős fájdalom után érezni, hogy - mit is? Hogy nem érzek semmit. A semmit is lehet érezni.
Reggel picit elaludtunk, csak pár percet, a szundit kinyomtam, valaki az irodából keresett 7:38-kor, telefoncsörgésre ébredtem. A konyhába érve már a redőnyön át láttam, milyen szépen süt a nap - végre! Arra gondoltam, milyen csodálatos lesz, mindjárt főzök egy kávét, tejet melegítek, és végre nem a szürkeségbe, hanem a napsütötte Budapestre fogok kilépni.
Azt is jól kitaláltam, hogy ma szoknyában megyek dolgozni, mostanában nem volt ilyen, túl hideg volt és kedvem sem volt nagyon öltözködni és csinosítgatni magam. De most kitaláltam, hogy ruhát veszek fel, fekete harisnyával.
Aztán itt fordult át rémálomba a reggel. A harisnya megint eltűnt, megint, mint mindig. Mindent átkutattam, tényleg az egész lakást, az összes szekrényt, fiókot, egyesével hajigáltam a ruhákat, benéztem az ágy alá, megnéztem a székek alatt, végigtúrtam a szennyest... Közben hangosan kiabáltam "Fekete harisnya, te rohadt, kibaszott szemét, talán a föld nyelt el? Nem hiszem, akkor meg hol az istenbe' vagy már megint?!", a düh egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A fekete harisnyákkal nincs szerencsém, mindig eltüntetem őket, és mindig a legrosszabbkor, épp indulás előtt, épp amikor amúgy is mindjárt lekésem a vonatot, épp amikor semmi más ötletem sincs hogy mit vegyek fel, vagy amikor már kitaláltam egy nagyon jó összeállítást és az csak a fekete harisnyával jó. "Aki tudja, tudja milyen ez."
Rájöttem, hogy el fogok késni és inkább jobb lesz, ha beletörődök a dologba. Elkezdtem felrángatni magamra valami nadrágot, a közben nekiláttam volna a kávénak, de a kávéfőzőbe nem tettem kávét, így csak egy adag forró vizet főztem. Na ekkor elszabadult a pokol...
A metrón állva kellett olvasnom, éreztem, gyűlölöm az összes embert aki abban a pillanatban velem együtt utazik. Sőt az összes többit is.
Az irodai dolgokat nem ecsetelem, a lényeg, hogy rémes napom volt, már hetek óta rémes napjaim vannak, nagy a stressz, mindenki kimerült és mindenki panaszkodik.
Így egész nap azon gondolkoztam, miért ekkora fos az életem. És végtelenül sajnáltam magam. Aztán délutánra valamivel jobb lett, megjött a kedvem a főzéshez is, valamivel vidámabban értem haza.
Porszi (a cica) minden délután, amikor megérkezem lerohan a galéria lépcsőjén, hogy üdvözöljön. Ma nem. Mondom, Porszi, Te aztán igazán lusta vagy. Aztán egy-két óra múlva furcsa lett, megnéztem, igen beteg formája van. A tálban ott a reggel kirakott cicakaja, tehát egész nap nem evett. Ok, gyors telefon az állatorvosnak, aki nem nyugtatott meg, kért, hogy a lehető leggyorsabban vigyem be. Mivel autóm nincs, és háromnegyed kilenckor esélytelen kijutnom Újpestre busszal, ezért mondtam, hogy legkorábban holnap reggel, valahogy megoldom. Közben a neten Papával végignéztük, van-e elérhető közelségben állatorvos, vagy van-e olyan, aki házhoz jön. Hát van; 30 ezer forintért éjszakai ügyelet, vagy házhoz jönnek 13000 forintért, de akkor még csak ránéztek a macskára. Ezek ugyebár akkor nem jöhetnek szóba.
Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a "life is shit" érzés, a bőgést valahogy visszafogtam.
Főzni kezdtem, meg mosogatni. Eszembe jutott anyu, hogy most én vagyok ő, aki este 10kor munka után főz és mosogat, mert muszáj. Mosogatás közben úgy éreztem, hogy nem hagyhatom abba, muszáj csinálnom, különben azonnal megbomlik az elmém, szétesik az életem.
Ez az amiért ezt a napot elmeséltem, a következtetés miatt. Az érzés, hogy a világon semminek nem vagyok ura, rémisztő. Rájöttem, hogy az utóbbi években bármennyire is igyekeztem elkerülni, valahol én is a tipikus "körülmények rabja" lettem. Folyton halogatok dolgokat, elcseszek rengeteg mindent, mert mindig van kifogásom. Mindig van valami, most nem érek rá, most túl fáradt vagyok, most rossz kedvem van... Akkor esett le, hogy valószínűleg ennél sosem leszek kevésbé fáradt - legalább is a közeljövőben nem. Tehát ha mindig felmentem magam, sosem jutok előbbre. Rájöttem, hogy ez hülyeség és már megint csak önmagamat szabotáltam. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem.
Anyura gondoltam megint, hogy olyan fiatalon hogyan bírt velünk. Hogyan bírt 14 - vagy hány - évig a vállalatnál pénzügyi előadó lenni. Azt hiszem, ott is rengeteg seggfej vehette körül, de nem mondhatta, hogy anyátok picsáját én leléptem. Mert felelős volt értünk. Az élet nehéz és az embernek össze kell szednie magát. Nem a túlélés miatt, hanem hogy minden küzdelem ellenére boldog tudjon maradni. Nekem is össze kell szednem magam.
Aztán végeztem a mosogatással meg a rakodással, és gondoltam elrakom a ruháimat. Kihúztam a legalsó fiókot.
Ott volt a harisnya.
