"Ilyen van? Ilyen van?"

"Fiatal volt még, harmincegy éves. Nem tudta: minden van."

Ez a könyv - Bächer Iván: Klétka - ha nem lenne ilyen csodálatos, kidobnám és soha ki nem ejteném a címét. Szomorú. És annyira hatásos, amilyen könyv rég volt számomra. Bächer Iván nem hatásvadász, nem ír cirkalmas mondatokban, nem tár elénk végzetes szerelmi történetet, csupán a valóságot. Ettől olyan megrázó. Vera (Gold Jenőke felesége) rákos, az ő betegségéről és haláláról olvasva tanulhatunk rengeteget az életről. Amikor letettem a könyvet sírtam. Nem a halál ténye miatt, hanem azért mert éreztem, mennyi időt pazarlok el. Hogy ahelyett, hogy minden másodpercet kihasználnék, inkább mint egy előre megírt forgatókönyv szerint, szabályosan elrontom a saját életem. És mindig azt mondom, hogy csak átmenetileg. Ezt és azt még végig kell várni mielőtt...

Pedig élni nem így kell.

Annál is inkább mert minden csak egy pillanat. Az élet el fog futni, tudom. Egyszer csak ott állok öreg nagyiként, betegen, és azt látom, csak percek vannak hátra, az élet elfutott. Mint ahogy most is itt ülök a kanapén, egész nap dolgoztam, maradt pár órám élni. Mint ahogy itt ülök és látom, hogy egyszer csak 24 éves lettem, már felnőtt vagyok, már én járok minden reggel dolgozni, már én mosom a ruhát, én aggódom a számlák miatt mint régen anya. És egyáltalán nem érzem, hogy megéri élni. Úgy kellene élnem, hogy szüntelenül boldog vagyok.

"Egy pillanat az egész, minden csak egy pillanat - tudja ezt az ember, persze tudja. De mennyire más tudni valamit, mint meg is tapasztalni."

"Jól megtanulta, milyen az: kórházazni.

Mindenekelőtt: egész embert kívánó.

A kórházazó az kórházba jár.

Máshova is. De csak aztán.

A kórházazó életét meghatározza, keretezi, átfogja a napi kórházazás.

A kórházazás, legalábbis Magyarországon, nem gyerekjáték és nem is babra megy.

A kórházazás teljes embert kíván. Mondhatnánk, erős, egészséges embert.

- Ezt az ütközetet megnyertük - mondta minden lelkesedés nélkül Stern doktor, mikor kilépett a műtőből, ahol először operálták Verát.

Jól mondta a sebész: a kórházazás háború. Csaták vannak és fegyverszünetek, békekötések és orvtámadások, haditanácsok és fellebbezhetetlen ítéletek.

Győzelem is van. Csak nagyon ritkán, az a baj.

A kórházban fekvő megadja magát orvosainak, és mindenekelőtt: övéinek, ha vannak. Ritka az a beteg, aki maga veszi kezébe a maga ügyét, aki a kardinális döntéseket maga felett maga hozza meg.

Az a kórházazó dolga.

Az orvosnak, ápolónak van baja épp elég - ritkán jut idő, erő a máséval bajmolódni.

A kórházazónak mindig magának kell döntenie.

Mindenben magunkra vagyunk utalva, hagyva, minden fontosabb döntést nekünk kell meghozni.

Lehet, hogy egy orvos nagyszerű, lehet, hogy egy osztály példamutatón működik; de a következő stációnál már egyáltalán nem biztos, hogy ez lesz a helyzet. És egyáltalán nem biztos az sem, hogy automatikusan továbbkerül a beteg. És ha kerül, az éppen megfelelő helyre kerül. Ezt mind-mind a kórházazónak kell tudnia vezérelnie, kontrollálnia.

Kézi vezérelni kell az ügymenetet, semmit sem szabad elengedni, hagyni menni a maga útján; mert nincsen maga útja semminek. Mert nincsen rend, nincsen rendszer, és ha van, akkor nem működik.

A kórházazás lankadatlan figyelmet követel.

Ügyelni kell mindenre, mindenre magamagának kell az embernek ügyelni. Van-e klozetpapír, vatta, tampon, gyógyszer éppen. Nem csepegett-e az infúzió le. Megtelt-e az ágytál, a zacskó. Ügyelni kell rá, hogy soha ne üssön be baj pénteken. Az csúnya hiba, pénteken bajba kerülni. Az nagy baj. Még a hétfő sem az igazi, mert akkor rengetegen vannak. Kedden tanácsos kapni vérzést, görcsöt, rohamot.

Ismerni kell a betegszállítás honi fortélyait, tudni kell bánni a portástársadalommal, tisztába kell jönni a fontosabb ápolónők gyermekeinek gondjával, bajával. Fontos a jó helyismeret is; minden kórház teli van hátsó bejáratokkal, menekülő-útvonalakkal, titkos folyosókkal.

És a kórházazásra rá kell szánni az időt. Az egészet.

A kórházazó sorban állás, sorban ülés, sorban fekvés nélkül nem úszhatja meg. Még a protekciós kórházazó sem.

A beteg és a kórházazó ideje kizökken.

Nem tehet senki erről. Ilyen a rendszer. Időtlen.

Aki kórházban van, vagy kijön onnan egyszer, vagy nem. De a kórházazó minden nap kijön. De másként mozog odakinn, mint aki nem jár be naponta. Magában hordja a kórházat odakint is.

A hatévnyi kórházazás, no meg az, ami az egésznek a vége lett, meghatározta Jenő hátralevő életét is. Nem másként élt aztán, hanem másként élte az életet.

A kórházazásnak persze vannak jó oldalai is.

Nem kell többé spekulálni, mit kezdjen magával az ember. A kórházazónak nem kell mennie nyaralni, nem kell messzire menni, a kórházazónak egyre megy: tavasz van-e vagy nyár, ősz-e vagy tél.

A kórházazás alakítja, neveli az embert. Pontosságra, fegyelemre szoktat. És mivel tökéletesen csinálni bajos, gyorsan koptat mindenféle önteltséget is.

A bökkenő csupán az, hogy a kórházazás szomorú dolog. A kórházazó elszomorodik. Szomorúan végzi a dolgát, tesz be tisztát, visz haza szennyest, táraz be üdítőt, szomorúan kél útra, ül kocsiba, száll villamosra, köszönget a portásnak, aki már csak éppen int, takarítónak, ápolónőnek, orvosnak, aki fene se tudja, hol szolgál amúgy, de mindig olyankor megy el, amikor mi éppen érkezünk.

A kórházazó szomorúan megy, szomorúan csinál, szomorúan jön vissza végig az úton, a hatalmas platánok alatt...

És szomorúan megy az életbe vissza, szomorúan issza meg kórházszigetelő sörét, szomorúan veszi meg az életkenyerét, szomorúan érkezik haza, szomorúan főz, etet, étkezik, vétkezik, tesz-vesz, jön-megy, él, bánt, szeret."