Nem, nem vagyok élhetetlen. „Csak azt érezte, ahogy viszontlátta őt ma délelőtt..”. Új találkozás az én Clarissámmal, az én drága Mrs. Dalloway-emmel. 15 éves koromban olvastam és akkor éreztem a súlyát, sok mindent nem értettem persze, amit most már tisztábban látok, már magam is megéltem, a valóságban is átéltem néhány jelenetét. A döntés, az elválás.. Megvan a magam Sally Seton-ja, a magam Peter Walsh-a…
Nem, nem vagyok élhetetlen. Jogtalan az önostorozás, amikor arra gondolok, gyerekes dolog, hogy nem akarom hajtani ezt a kereket. Hogy nem akarok reggel korán kelni – soha, de soha – maximum úgy látni a hajnalt, hogy ébren talál. Hogy nem akarok minden napnak ugyanabban az órájában és percében leszaladni a lépcsőn, ki az utcára, a megállóba, buszra szállni, ott tolongani, majd mozgólépcsőn le, metróra szállni, ott tolongani. Igen, hercegnő szeretnék lenni, aki akkor kel amikor csak akar és a jó Lucy ágyba hozza a reggelit és elhúzza nekem a függönyt…
Az aluljáróba érve már a táskámon a kezem, benne a könyv. Kinyitom, beleolvadok a szövegbe, szárnyára vesz, magával repít. Reggel még másképp friss az agyam, számban még ott a kávé íze. Csodálatosan át tudom élni ilyenkor a dolgokat, sokkal élénkebben mint este. És már a Klinikáknál összerándul a gyomrom, csak még egy-két oldalt, csak még egy kicsit hagyjatok elmerülve önmagamban. De jön a Nagyvárad tér, csak még pár sort, annyira szép, olyan jó érzés. Népliget. Gyors pillantás a mobilomra – elkéstem? Aztán 8 és fél óra, kitöltve értelmes – értelmetlen dolgokkal. Néhány excel tábla, kihívások, néha játék a számokkal, kollégák, egy két mosoly, olyan kollégás poénok és nevetések. Jön a délután, az agyam egyre zsibbadtabb. Délután négyre úgy érzem nem egészen vagyok önmagam. Délután ötre önmagam árnyékává válok. Nyoma sincs a reggeli varázsnak, mikor tudtam, hol a helyem az életben, mik a céljaim, merre tartok és mit kell hozzá tennem, hogy odaérjek.
Nem, nem vagyok élhetetlen, csak mert nem akarok minden nap háromnegyed hatkor összeroskadni otthon a kanapén, aztán este nyolcig csak jönni menni, mint valami zombi, fel s alá. Nem akarok szorongani, mert eltelnek órák anélkül, hogy valami értelmeset tudnék tenni – számomra értelmeset, olyat, amitől úgy érzem, több vagyok, több a világ. Nem akarok minden este azzal a gondolattal feküdni, hogy milyen kevés időm lesz aludni és kipihenni magam.
Nem, nem vagyok élhetetlen, a világ alkalmatlan. Alapvetően hülyén van kitalálva. „hogy alázatban, gyalázatban se változz, ugyanaz maradj és tedd tovább, vidd tovább, hurcold tovább..." Hogy az ember öröme korlátozott, hogy „csak a gyomor örömeinek él már – kávé, tea és a meleg vizes palack az ágyban”.
És a végén visszanézve ne láss semmit magad után.
Csak hogy: „Az élet futott el, barátom! Hogy perc se múlik nélküled? Halál előtti ez a csend
már: előszobázás. Ismered.”
