Salottahagyma (mogyoróhagyma)
14 órája
Szokásos kedd
Ezerrel pörög az élet, a régi dolgokon rágódás okozta ráncok összefolynak a ma örömeinek szájszélen megbúvó mosolyával. Zsibbadt gerinc, zsibbadt agy, ami ma felhőtlen röhögés, holnap drámai, nosztalgikus érzelemhullám.
Tegnap Évi - a fogatlan mosogatótársnőm - buzgalmában kiöntött egy óriási adag schokit, teljes káoszt okozva ezzel a placcon. Mindenki rohangált, ő teljes stresszben próbálta menteni a menthetőt, mi meg csak mondtuk neki mindannyian, hogy ez mindenkivel előfordul, kein Stress, de Évi csak stresszelt, mi meg röhögtünk, hogy minden csupa kakaó. Annyira vicces volt, hogy még ma is egész nap ezen nevettünk, aztán jött Kevin - magas, vékony, keresztharapásos, rendkívül jószívű pincérsrác, aki olyan jóízűen tud nevetni, hogy azonnal elfelejted minden gondodat - szóval jött Kevin, hogy prezentálja a schokikatasztrófát, és megint nevettünk és senki nem gondolta, hogy mi fog történni, aztán meg mégis mi lett, hogy megint szétesett a schokitartó üveg, és minden csupa kakaófröccsenés lett, a padlót elárasztotta a sűrű massza. És ebből megint brutális röhögés lett, hogy mostantól minden nap ezt csináljuk úgy tűnik.
Ma nem lehetett zenét hallgatni, mert egy főfőfőOberlás hölgy volt nálunk leltárügyben, és ügyelni kellett a rendre. Michit ez annyira kiborította, hogy délután háromtól folyamatosan a kilencvenes évek legbuzisabb zenéit énekelte, nekem meg vokálozni kellett, mert én nem ismertem a dalszövegeket. A katarzis a wannabenél csúcsosodott, az are you for real résznél, annyira durván toltuk, hogy a lemon treevel kellett kipihenni.
Így telnek a napok, a hullafáradtságot maximálisan kompenzálja a benti hangulat.
Friendship never ends.
Hoffentlich.
:)
Ragyogó, fényes vasárnap reggel van. Porszi az ölemben. Munka előtti ejtőzés a napfényben. A vijjogó kismadarak macskabagolykölyköknek hangzanak. Tulipánom van, sárga tulipán piros cserépben, a szürke irattartó előtt. Észrevetted, mennyire illik az irattartó színe a függönyhöz? Ez nem véletlen!
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.
Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.
Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.
Ez a hétfő délelőtt
Szabad vagyok ma, a legjobbkor sütött ki a nap. Fél órája bukóra nyitva az ablak, és még nem fagytam jéggé, ez igen, ezt nevezem! Még nyújtom a percet, iszom a reggeli kávém, olvasgatok. Szeretem az ilyen napokat, hogy tulajdonképpen ha nem csinálnék semmit, akkor sem történne katasztrófa. De azért rengeteg a dolgom és erőt is érzek hozzá, meg lelkesedést - talán több is a lelkesedés mint az erő - de azért még húzom az időt.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.
Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)
Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.
Például itt a német, májusban nyelvvizsga, szakmai - két teljes szintet kell lépnem addig a tudásomban. Egyelőre nem félek, nagyon izgatott vagyok, hogy mennyit sikerül ebből teljesíteni munka mellett. Btw a munka még mindig csodás, egyre jobb. Én vagyok a kis Mausi, Stefan a 19 éves bátyám. És legfőbb tanítómesterem a konyhában. Ő a legjobb tanár, akivel eddigi életemben találkoztam. Végtelen türelemmel és nagy figyelemmel tanít. Néha tálalni, néha főzni, legtöbbször a németemet javítja. Ha rosszul mondok valamit, azonnal javítja, de nem elégszik meg ennyivel, ismételnem kell és időnként kikérdez. Türelmesen várja, hogy kinyögjek egy-egy halálosan egyszerű mondatot. Tulajdonképpen egy tizenkilenc éves suhanc, hip-hopot hallgat, ugrabugrál, komolytalan, mégis olyan természetes könnyedséggel árad belőle az intelligencia. A rosszindulatnak még semmilyen jelét nem láttam nála. Azt mondja, amit gondol. Nem sajnálja a dicséretet, tudja, hogy nem lesz tőle kevesebb. Sajnos akármennyire hülyén hangzik, sok embernél láttam, hogy úgy érezték, ha mást dicsérnek, akkor valamiképpen alulmaradnak a másikkal szemben, pedig ez ugye butaság... Ha Stefan nevet a németemen, tudom, hogy nem kinevet, csak mulattatja amit mondok. Szóval jó, hogy így összeakadtunk.
Na elkezdem a napot, vettem egy csomó iratrendezőt, mániás állapotba fogok kerülni, már látom :)
Susi megajándékozott a Freud könyvvel, talán közelebb kerülök végre az álmaim jelentéséhez. Ma hajnalban egy titkos ajtón mentem be, az ajtó után rögtön lécső jött, de olyan volt, mintha ki lett volna fordítva, a fokok valahogy befelé hajoltak, tehát lépni nem is lehetett csak csúszni, és tudtam, hogy ezen visszafelé már nem fogok tudni menni. Gondoltam, hogy most bajba kerülök, a lépcső alján mindkét ajtó zárva volt, de aztán megfordultam és egy kis résen átfértem egy másik folyosóra. Egy ajtón bementem ott valami konferenciaszerűség zajlott. Nagy négyszögletű asztal, különböző ételekkel. Tudtam, hogy engem ide nem hívtak meg, de reméltem, hogy nem bukom le, igyekeztem észrevétlenül megenni egy levest. Többre nem is igen emlékszem.
Anyu szerint nincs az ilyesminek jelentősége, vagyis túlságosan érdeklődöm, ezért az agyam már gyártja az ilyen álmokat, hogy táplálja az érdeklődésem. Ez lehetséges. Minden lehetséges. Azért mégis elolvasom én ezt a Freud könyvet, a legrosszabb ami történhet, hogy megőrülök. De hát a világ így is tele van őrültekkel, lehetnék én az egyik. Az őrült macskás nő. Persze ezt nem hiszem igaziból, szerintem is úgy van az, hogy ha utat találok az álmaim jelentéséhez, utat találok a tudatalattimhoz. Nem hiszem, hogy kontrollálhatom, de figyelhetek rá és ha jól figyelek, talán megérthetek valamit, amit addig nem értettem. Én ebben hiszek. De olvasok és majd meglátjuk.
Álmomban
macskát szültem.
A garázsunkban tolvajt fogtam, téglalopót, ráförmedtem, hogy "hé, mit csinál itt? nem hallja? micsinál?"
Felnézett és a csuklya körvonalai mögött a nagypapám arca hunyorgott kormosan. Leszidott, hogy egyedül dolgozik, nincs aki segítsen neki. Így hát segítettem, pakoltam én is a szurtos, sárcsöpögős téglákat. Aztán mire felnéztem, már nem volt ott.
El vagyok ragadtatva!
A garázsunkban tolvajt fogtam, téglalopót, ráförmedtem, hogy "hé, mit csinál itt? nem hallja? micsinál?"
Felnézett és a csuklya körvonalai mögött a nagypapám arca hunyorgott kormosan. Leszidott, hogy egyedül dolgozik, nincs aki segítsen neki. Így hát segítettem, pakoltam én is a szurtos, sárcsöpögős téglákat. Aztán mire felnéztem, már nem volt ott.
El vagyok ragadtatva!
"Őrület! - mondta Antoine."
Őrület.
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Mennyi minden történik. Az elmúlt két hétbe hónapok zsúfolódtak be. Hónapok munkája és erőfeszítései térülnek meg és már-már ijesztővé válik a megvalósult maradéktalan boldogság.
És minden percben jön valami új, valami nagyszerű, néha arra gondolok, "mi lesz ebből? milyen árat kell fizetnem ezért?"*
Újabban Jim Morrison fordít ki önmagamból, szerelmes vagyok, borzongok, forr a vérem, például amikor ezt hallgatom:
Before you slip into unconsciousness
I'd like to have another kiss
Another flashing chance at bliss
Another kiss, another kiss
Ez egyszerűen gyönyörű!
Ruhetag van ma, valami havas/esőcsöpögős szürkeség látható az ablakomból. Nem vagyok túlságosan felpörögve. Az elmúlt öt napon rágódom, akaratlanul mosolyra húzódik időnként a szám, most van időm feldolgozni a kapott impulzusokat. (Hogy utáltam ezt a szót mindig is, talán túl fellengzős a hangzása.) Péntektől egyedül voltam a konyhában mint kisegítő, a foghíjas Eva (liebe schatzi) hazautazott Szlovákiába a hétvégére. Puszival búcsúztunk, bis Mittwoch.
Általában Andrikának szólít, néha Andricka vagyok, ritkán még Veronika is :)
Stefan, a fiatalabbik chef (sous chef) megállás nélkül hülyéskedik, high five-ot nyújt a hátam mögött könyékig csirkesalátás kézzel, azt kiabálja "ich bin Pista, Hufnágel Pista", és az összes kedvenc filmjelenetemet eljátssza németül. Folyton köpköd, de mivel mondtam, hogy ez scheisse, ezért ha ott vagyok, félrevonul köpni. Szerintem ez nagyon kedves dolog :D
Michi picit idősebb, egész nap táncol és énekel, és ha nem követjük a ritmust, akkor előénekel, mint egy koncerten és a refréntől együtt kell énekelni. Biztos egy nap háromszor meghallgatjuk a teljes The Baseballs albumot, ez itt zum Beispiel a munkahelyi zene:
És minden számot fejből énekel. Ha forró edényt tesz valahová, szól, hogy meg ne égessem magam, ha nehéz a szemét, leviszi helyettem, ha túl sok a munkám, segít törölgetni. Pedig akár le is szarhatna. Észre sem kellene vennie, hogy ott vagyok. Mégis olyan minden mintha nem is munkahelyen lennénk, hanem valami táborban, vagy klubdélutánon. És működik a dolog, mindig rend van, mindenki teszi a dolgát, minden időben elkészül, szinte sosem úszik a konyha. Azt mondom, ez az, végre, pozitív megerősítés, hogy nem csak idióta, hatalommániás főnökök vannak és undok, áskálódó kollégák. Mert az utóbbi hónapokban ebből igazán elegem lett. Az étteremvezető fél óránként benéz, hogy mosolyogva megkérdezze, minden rendben van-e, jól érzem-e magam. Ha elfelejtem a főkötőt, vagy nem políroztam elég villát, mosolyogva szól, hogy csináljam meg.
A srácokkal saját pacsink van, ezt igazán szeretem. Tegnap Stefan megtanított, hogyan gyakoroljam a szeletelést, hogy majd egyszer én is olyan gyorsan vágjak paprikát mint ő. Azt is megtanította, hogy ha szószt készítek, és belemerítem a kanalat, akkor a kanálon lévő szósz megfújásával tudom ellenőrizni, hogy tökéletes-e már a szósz állaga.
Álmodni sem lehetne tökéletesebb munkahelyet :)
És ettől minden megszépül, úgy érzem, mintha álomból ébrednék, mintha kétszeres lüktetéssel tért volna vissza az ereimbe a forró vér.
*A napfény íze
Fordult a szél
Megvan az új pápa, Bocinak a szakvizsgája, az új munkahelyem pedig annyira csodálatos, hogy el sem merem egyelőre hinni. A főnökkel puszilkodó, ölelkező, dárenbézre táncoló szakácsfiúk, fogatlan mosogatónéni, akinek a kedvessége minden képzeletet felülmúl. És úgy tűnik, annyira jó vagyok a konyhában, hogy nem hitték el, hogy eddig nem ott dolgoztam. Persze még csak mosogatok, de pénteken már egyedül leszek kisegítő, és hozzáférek a kajákhoz is.
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Új barátok, tavasz, gutes Geld.
A konyhában dolgozás egyébként a legvadabb álmaimban sem látott nehézségi szintet is megütötte, total kaputt vagyok. De a nehézségek ellenére elvarázsolt a konyha, minden percét imádtam.
Ha lesz még erőm a héten, írok még a fogatlan néniről.
Szétfolyhatna már a táj!
Félúton
Húsz és harminc között. Jól érzem magam. Iszom a wiener coffee-m, élevezem az ízét :)
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Megyek dolgozni, ma utoljára. Persze nem egész életemben utoljára, csak ezen a munkahelyen. Elmélkednem illene most, a mögöttem hagyott időről, vagy álmodozni az előttem állóról, de egy picit bágyadt vagyok ehhez. Nagypapámra gondolok. Tavaly ilyenkor került be a kórházba, mennyire más volt akkor minden, még reméltem, hogy ezt is túléli. Huszonnégy voltam, szombat volt, morcosan ébredtem. Összeírtam, hogy mi mindent akarok harminc éves koromig megvalósítani, amolyan bakancslistát, gondoltam, tökmindegy úgysem csinálok meg egy pontot sem. Ha akkor egy villanásra látom a mai önmagam, nem hiszek a szememnek. Egy év rövid idő, mégis mennyi minden változhat meg. Két szerettünket temettük el, a barátnőmnek kisbabája született (olyan hihetetlen, ha ma visszaülnénk az iskolapadba, szerintem ugyanott tudnánk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem ülünk már iskolapadba).
Kivéve, hogy én igen.
Németórára járok, heti négyszer három órát, az erőm legjava ott emésztődik fel.
Megnéztem a tavalyi bakancslistám, másfél dolog plusz egy teljesítve. A többi már lehet, hogy nem is érdekel. Megfordult a szél.
De minden nagyon jól van, ez biztos. Amíg azt érzem egy rántotta elkészítésekor is, hogy én vagyok az univerzum chefistennője, addig sínen vagyok úgy hiszem :)
Semmi másra nem vágyom, csak arra ami épp velem történik. 24 év után mostanra végre megtaláltam azt, amiben tökéletesen elmerülhetek, amivel áramlatba kerülök. Ott vagyok, ahol lennem kell, azzal, akit szeretek, aki társam mindenben, még a hülyeségben is. Szerintem ez több, mint elég.
Boldog vagyok, csak úgy egyszerűen :)
És izgatottan várom, egy év múlva vajon milyen lesz az életem. Gondolom még itt leszek Bécsben, az is valószínű, hogy ugyanebben a lakásban. Reményeim szerint ugyanazt a munkát fogom végezni, mint három nap múlva. Lehet, hogy meg fog állni az idő?
Idegen itthon, idegen otthon
Pfú, március. Nyolc nap és vége annak, hogy "hé, nemrég múltam húsz", hogy átadja helyét ennek: "hú, mindjárt harminc leszek". Igazából élvezem, szeretek idősödni. Csak fura, mert az ember valahogy tényleg nem hiszi el, hogy végül ugyanaz a sorsa mint mindenki másnak - megöregedni és meghalni. Mintha nem is velem történne, mintha én még mindig az a kislány lennék belül, aki tizenkét évesen azt írta a naplójába, hogy mikor lesz már tizenhat, hogy végre komolyan vegyék, és hihetetlen, hogy egy szempillantás alatt eltűnik az idő, hogy több telt el azóta, mint amennyit addig éltem.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
De nem is erről akartam írni, csak az jutott eszembe... :)
Aki tudja, tudja.
Tegnap én igazán küzdöttem. Azért küzdöttem, hogy még fél hétkor elindulhassunk Pestre. Már éjjel azzal álmodtam, hogy megkapom a listám fraubrankicától, hogy időben kezdhessek. Néztem a listát, pár ilyen szoba, pár olyan, gyorsan kezdjük, belépek az elsőbe, és azt gondolom, valami nem stimmel. De hiszen ez nem is szoba, hanem valami közös fürdő. Koszos fehér csempe borítja a falakat, szinte hallani, ahogy a távolban egy csap csöpög. Gondoltam, inkább hagyjuk, ezt én nem csinálom meg, ekkor hirtelen meztelen férfiak seregei özönlöttek a fürdőbe, és éreztem, hogy én is meztelen vagyok, de csak egy zsebkendőnyi törülköző van nálam. Elkezdtem futni a férfiak között, hogy te jó ég, biztos rossz helyen vagyok, ez a férfi mosdó, megkeresem a nőit, de akármeddig futottam, akárhány ajtót mentem tovább, ott mind meztelen férfiak nyüzsögtek, és nem találtam kiutat.
Szóval volt egy kis frusztráció
Tegnap reggel valahogy felpiszkáltam magam, kávé alatt megírtam a "to do" listát, mindennel készen kell legyek időben, bármikor hívhatnak, hogy menjek be dolgozni, miközben csomagolnom kellett a pesti útra. Mindent kiszámoltam. A terv, B terv, költségvetés, vonatindulások, hány perc a hajmosás?... Készen is lettem, aztán még két órát izgultam, hogy hány szobát kapok, vajon brankica visszaél-e az információval. Tegnapelőtt szóltam neki, hogy el kell érnem a vonatot, ha meg akar szívatni, tudja mit tegyen. Nem így lett, brankica elővette a jobbik énjét és még segített is időben lelépni. Minden flottul ment, indulás előtt még szendvicseztünk Papival, a vonaton kényelmes helyünk volt, kellemesen elbeszélgettünk. Brucknál aztán minden összedőlt. A vonatunk késett pár percet és a csatlakozó vezetője úgy gondolta, megvárja míg a magyarok majdnem elérik a csatlakozást, aztán elhúz az orruk előtt. Nem volt szép tőle. Papa mondta, ha diktátor lenne, most fejek hullanának ezért. Az ÖBB szerencséjére nem diktátor.
Egy órát ültünk Bruckban, Jóbarátokat néztem, Papa őrjöngött. Gondoltam, ezt még derűs nyugalommal tudom figyelni. Letelt az egy óra, és indulhattunk tovább, meg is érkeztünk Győrbe, ahonnan már csak egyetlen vonat indult Pestre, az is átszállással Budaörsön technikai okok miatt. Mire Pestre értünk a metróközlekedés már leállt, sétálhattunk a déliből a batyiig. Végtelen időnek tűnt a vonatút, de amint leszálltunk, éreztem, újra milyen jó itt. Egy perc alatt elfeledtem minden rosszat. Feltolultak az emlékek.
Boldogan sétáltam a hidegben, én persze elhittem, amit a fészbúkon mindenki kiírt, hogy itt a tavasz, ami úgy tűnik pont a mi érkezésünkre tűnt el, szóval kiskabátban szeltem át a budai éjszakát. Beszippantottam egy nagy adag levegőt, magamba szívtam a várost. Milyen jó volt a Retek utcában lakni, és reggelente a moszkán át menni dolgozni. Imádom Budapestet, imádom a város nyüzsgését, az embereket, minden rohadt húgyfoltot az utcán imádok. Nem akarok hazajönni, még nem, de tudom, hogy később újra itt akarok élni. Néha jó lenne tényleg diktátornak lenni. Ki tette tönkre az országomat? Ki tette tönkre a városomat? Ki száműzött minket? Fejek fognak hullni - mondanám. Előre Budapest felvirágoztatásáért - mondanám. De nem mondhatom. Áruló vagyok, az emberek szemében, gyáva áruló. Miközben minden percben hiányzik az itthon érzése. Nem akarok idegen lenni, én csak meguntam már, hogy folyton falakba ütközöm, hogy minden ötletem, lelkesedésem igyekeznek megtörni, hogy soha nincs szó perspektíváról, csak a romlásról, a hanyatlásról. Itt akarok élni, de nem látok rá módot. Vállalkozni szeretnék, de itthon nem mernék belevágni, mikor minden vállalkozó ismerősöm szerint garantált a kudarc. A szüleink évtizedeken keresztül építették az életüket, a cégeiket, és most mind a végét járja, sehol a megérdemelt nyugodt évek, nem lehet megpihenni, sehol a dicsőséges vég. Végül nem marad semmi.
A szívem eközben megszakad, ahogy megpillantom a Parlamentet, a budai várat, a hidakat, a villamos megállót, itt bárhová nézek, a honvágy olyan erős lüktetéssel tör fel, hogy féltem az ereimet, szét ne szakadjanak. Aki tudja milyen érzés ez, tudja.
Nem vagyok áruló. Ez az egy életem van, és nem telhet el úgy, hogy csak törlesztésre jut idő, hónapról hónapra éljek, és a környezetemmel csak arról beszélgessek, mennyire rossz éppen minden.
Én máshol keresem a boldogulást, de jönnék egy szóra, hoznám a máshol megkeresett pénzemet is, és mindet odaadnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ha tudnám, hogy nem öltönyösök zsebében landol...
Mindent odaadnék az ígéretért, hogy egyszer lesz értelme hazajönni.
Pest, városom, otthonom. Leírhatatlanul hiányzol.
mániás állapotban
Kívül roppanós, belül puha és krémes, már csak akkor lehetne jobb, ha négyszer ennyi kakaóval készült volna, vagy egymilliószor ennyivel. Vagy végtelenszer.
tésztácska
kakaós csiga univerzum
Majdnem finom lett :)
Amúgy hamarosan szülinapom lesz ám már megint, ha valaki idén esetleg nagyobb ajándékban gondolkozik, annak megköszönném ezt a tavaszi/nyári dior ruhát:
Köszönöm előre is! :)
Sétálj
- Pörköltet főztem, mert tudom, hogy szereted!
- Én is szeretlek!
Semmi értelem nem maradt mára bennem. Cigizek, sörözök, ketchupban nyomom el a csikket.
Van időd szétnézni, csak sétálj!
Második nap. Második nap az ötből, amikor dolgozom, sűrű a hét, sok a vendég. Még a felén sem vagyok túl. Hétkor kelek, valószínűleg van egy őrangyalom, akinek csak az a dolga, hogy az ilyen reggeleken biztonságban eljuttasson a tűzhelyig és vigyázzon, hogy rendben lefőzzem a kotyogósban a kávét. Aztán hirtelen felébred az agyam. A fogmosásnyi, sminkelésnyi időben pont az a nyári dal szól, nosztalgiázom a kávé mellett. Please don't go, please don't go, I love you so, I love you soooo. Tíz perc a munkahelyig, sétálva. Mindig a Josefstädteren. A gyerekek iskolatáskásan ballagnak erre-arra. A csinos osztrákok sietnek a csinos irodáikba. Én is igyekszem csinos lenni, legalább arra a tíz percre, amíg beérek a hotelbe, mert nőnek kell lenni, nőnek kell maradni! Aztán felveszem az egyenruhát és valaki egészen más leszek. Kezdődik. Kezdődik a nyolc-kilenc órán át tartó holtidő, amikor dolgozom. Morgen, morgen, guten morgen! Izgulok, hogy találjak még jó szennyeskocsit. Felpakolok mindenféléből annyit, hogy délig kitartson. Izgulok, hogy elég lesz-e. Ha nem elég, munka közben kell visszajönni és az időkiesés. Liftezés, erste stock office, megkapom a listám, hány abreise, hány bleibe zimmer heute? Megnézem a dienstplant, van-e változás, jövök-e holnap is dolgozni. Aztán liftezés, az ötödikre wagenért, izgulok, hogy ma reggel is ellopták-e a korán érkezők a kocsimról a cuccokat. A kocsi üres, liftezés, második, szappanok, tusfürdők, gumicukrok és miegymás beszerzése, majd izgulok, hogy elég lesz-e. Liftezés, megyek a szintemre, izgulok, hogy mindenhol időben kicsekkoljanak a vendégek, és megnézhessem, van-e ma borravaló, mielőtt a minibaros Lorenzo mindet elcsaklizza. Közben számolgatok, 8 abreise, nyolcszor fél óra, meg 9 bleibe, az kilencszer tíz perc, plusz az ebéd, plusz az ágynemű utánpótlás, plusz 20 perc ami mindig elmegy valamire. Napi húsz perc az életemből nyomtalanul tűnik el, fogalmam sincs hová lesz. Leérek, első szoba választás, kopogok - valami kislányos, idegen hangon mondom, hogy housekeeping, az ingnél felfelé viszem a hangsúlyt, nem is értem, nem is belőlem jön ez a hang. Izgulok, hogy van-e bent valaki. Nincs. Belépek, izgulok, hogy van-e borravaló. Nincs. Izgulok, hogy van-e valami a hűtőben. Néha van.
Aztán fél órán keresztül gépies mozdulatok, a lepedő tökéletesen feszül, húzom, betűröm, húzom, betűröm...
Közben az agyam magától működik, legtöbbször énekelgetek, vagy fütyülök, vagy csak a fejemben belül szólnak valami dalok. Ha sok a munka, akkor mostanában azt, hogy "szaladgál erre arra, szegénynek nincs perc nyugalma, ugráltatják nyakra főre, hampipőke". Általában egy-egy sort éneklek végtelenítve.
Sokadik szoba, úristen bele kell húznom, ha nem akarok estig itt lenni. Dél, egy kis fellélegzés, bár az osztrák konyhaművészet nem sokat segít. Minden ecetes. Savanyú, ecetes, köményes ételek végtelen sora szerepel az osztrákok étlapján. Nyomok egy automatás kávét, befalom az ételt, közben mosolygok a többiek német viccelődésén, amit többnyire nem értek, néha igen. Ebéd után kimegyünk cigizni. Zamira, az idősebb, valaha szebb napokat látott talán bolgár nő, Aydin, aki török, szabadidejében kendőt visel, és valószínűleg beleverték már rég, hogy az asszonynak motyogni kell. És Viki, a magyar lány, néhány magyar szónyi fellélegzés naponta. Beszélgetnek, mindig ugyanarról. Hány szoba van, ki hányat csinált meg, milyen köcsögök a hausdame-k. Aztán kérdeznek valamit, érzem, hogy na erre most én is mesélnék, de utamat állja a nyelvtan.
Szilárd jól mondta ezt, hogy a fejünkben egy hatalmas gondolatáradat van, és olyan mintha a temérdek gondolatot egy icipici kis csövön kellene kipréselnünk, ami a német. Tőmondatokban beszélek.
Délután, sorban mennek az órák, egyre fáradtabb vagyok, még nyolc szoba, még hét szoba... Utolsó előtti szoba. Nem csinálom, feladom, hazamegyek, megmondom, hogy dolgom van, ez már mégiscsak túlzás, mindjárt végeztem volna, erre még ideadnak plusz szobákat. Pénz, pénz, pénz. Csillogó ruhák, kocsi, saját vállalkozás, lakás, bútorok. Édesanyámra gondolok, és összeszedem magam. Megcsinálom, gyerünk, pénz, ha ezt megcsinálom, az még 5 euró mára. Ha azt megcsinálom, akkor az összesen, ennyi meg annyi euró.
Utolsó szoba, utolsó simítások, csak még ezt meg azt, még egy kis portörlés és kész. Liftezés, felviszem a wagent, összepakolom a talált holmikat és stratégiázok, hogyan rejtsem el a szajrét, amíg leérek. Pedig igazából senkit nem érdekel, de legalább van valami izgalom a dologban. Liftezés, erste stock office, felírom magam a listára, leadom a papírom. Már csak a szemetet kell kivinni, már csak a szennyest kell richtig sortieren! Szembe jön Lorenzo, kedves, mosolyog, mint mindig, hát persze, mert minibar-osként, csak a hűtőfeltöltés a gondja. Kérdezi, hogy komoesztasz, mondanom kell, hogy mujbijen, és akkor örül, hogy grásziász. Kérdez valamit, én felkapom a fejem, bitte? megismétli - örökösen ismételnie kell - hast du viel heute? csak bólogatok, igen, kurva sokat dolgoztam, leszakad a hátam, jézusom mit láttam ma abban a szobában, gondolja az agyam, a kis csövön meg jön, egy ühüm, az nemzetközi. Aztán bis morgen, megyek öltözni.
Most itt vagyok, két és fél órája ülök a gép előtt, pár csetelés, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, zenét hallgatok. Az edények kilencven százaléka mosogatásra vár, de csak most, fél nyolckor érzem, hogy visszatér belém az élet, ennyi idő kell, hogy a munka után újra önmagammá váljak. Főzök, az egyetlen tevékenység, ami maradéktalanul boldoggá tesz.
- Szereti az olasz konyhát?
- Igen, nagyon.
- Kár, mexikóit főztem.
- Én is szeretlek!
Semmi értelem nem maradt mára bennem. Cigizek, sörözök, ketchupban nyomom el a csikket.
Van időd szétnézni, csak sétálj!
Második nap. Második nap az ötből, amikor dolgozom, sűrű a hét, sok a vendég. Még a felén sem vagyok túl. Hétkor kelek, valószínűleg van egy őrangyalom, akinek csak az a dolga, hogy az ilyen reggeleken biztonságban eljuttasson a tűzhelyig és vigyázzon, hogy rendben lefőzzem a kotyogósban a kávét. Aztán hirtelen felébred az agyam. A fogmosásnyi, sminkelésnyi időben pont az a nyári dal szól, nosztalgiázom a kávé mellett. Please don't go, please don't go, I love you so, I love you soooo. Tíz perc a munkahelyig, sétálva. Mindig a Josefstädteren. A gyerekek iskolatáskásan ballagnak erre-arra. A csinos osztrákok sietnek a csinos irodáikba. Én is igyekszem csinos lenni, legalább arra a tíz percre, amíg beérek a hotelbe, mert nőnek kell lenni, nőnek kell maradni! Aztán felveszem az egyenruhát és valaki egészen más leszek. Kezdődik. Kezdődik a nyolc-kilenc órán át tartó holtidő, amikor dolgozom. Morgen, morgen, guten morgen! Izgulok, hogy találjak még jó szennyeskocsit. Felpakolok mindenféléből annyit, hogy délig kitartson. Izgulok, hogy elég lesz-e. Ha nem elég, munka közben kell visszajönni és az időkiesés. Liftezés, erste stock office, megkapom a listám, hány abreise, hány bleibe zimmer heute? Megnézem a dienstplant, van-e változás, jövök-e holnap is dolgozni. Aztán liftezés, az ötödikre wagenért, izgulok, hogy ma reggel is ellopták-e a korán érkezők a kocsimról a cuccokat. A kocsi üres, liftezés, második, szappanok, tusfürdők, gumicukrok és miegymás beszerzése, majd izgulok, hogy elég lesz-e. Liftezés, megyek a szintemre, izgulok, hogy mindenhol időben kicsekkoljanak a vendégek, és megnézhessem, van-e ma borravaló, mielőtt a minibaros Lorenzo mindet elcsaklizza. Közben számolgatok, 8 abreise, nyolcszor fél óra, meg 9 bleibe, az kilencszer tíz perc, plusz az ebéd, plusz az ágynemű utánpótlás, plusz 20 perc ami mindig elmegy valamire. Napi húsz perc az életemből nyomtalanul tűnik el, fogalmam sincs hová lesz. Leérek, első szoba választás, kopogok - valami kislányos, idegen hangon mondom, hogy housekeeping, az ingnél felfelé viszem a hangsúlyt, nem is értem, nem is belőlem jön ez a hang. Izgulok, hogy van-e bent valaki. Nincs. Belépek, izgulok, hogy van-e borravaló. Nincs. Izgulok, hogy van-e valami a hűtőben. Néha van.
Aztán fél órán keresztül gépies mozdulatok, a lepedő tökéletesen feszül, húzom, betűröm, húzom, betűröm...
Közben az agyam magától működik, legtöbbször énekelgetek, vagy fütyülök, vagy csak a fejemben belül szólnak valami dalok. Ha sok a munka, akkor mostanában azt, hogy "szaladgál erre arra, szegénynek nincs perc nyugalma, ugráltatják nyakra főre, hampipőke". Általában egy-egy sort éneklek végtelenítve.
Sokadik szoba, úristen bele kell húznom, ha nem akarok estig itt lenni. Dél, egy kis fellélegzés, bár az osztrák konyhaművészet nem sokat segít. Minden ecetes. Savanyú, ecetes, köményes ételek végtelen sora szerepel az osztrákok étlapján. Nyomok egy automatás kávét, befalom az ételt, közben mosolygok a többiek német viccelődésén, amit többnyire nem értek, néha igen. Ebéd után kimegyünk cigizni. Zamira, az idősebb, valaha szebb napokat látott talán bolgár nő, Aydin, aki török, szabadidejében kendőt visel, és valószínűleg beleverték már rég, hogy az asszonynak motyogni kell. És Viki, a magyar lány, néhány magyar szónyi fellélegzés naponta. Beszélgetnek, mindig ugyanarról. Hány szoba van, ki hányat csinált meg, milyen köcsögök a hausdame-k. Aztán kérdeznek valamit, érzem, hogy na erre most én is mesélnék, de utamat állja a nyelvtan.
Szilárd jól mondta ezt, hogy a fejünkben egy hatalmas gondolatáradat van, és olyan mintha a temérdek gondolatot egy icipici kis csövön kellene kipréselnünk, ami a német. Tőmondatokban beszélek.
Délután, sorban mennek az órák, egyre fáradtabb vagyok, még nyolc szoba, még hét szoba... Utolsó előtti szoba. Nem csinálom, feladom, hazamegyek, megmondom, hogy dolgom van, ez már mégiscsak túlzás, mindjárt végeztem volna, erre még ideadnak plusz szobákat. Pénz, pénz, pénz. Csillogó ruhák, kocsi, saját vállalkozás, lakás, bútorok. Édesanyámra gondolok, és összeszedem magam. Megcsinálom, gyerünk, pénz, ha ezt megcsinálom, az még 5 euró mára. Ha azt megcsinálom, akkor az összesen, ennyi meg annyi euró.
Utolsó szoba, utolsó simítások, csak még ezt meg azt, még egy kis portörlés és kész. Liftezés, felviszem a wagent, összepakolom a talált holmikat és stratégiázok, hogyan rejtsem el a szajrét, amíg leérek. Pedig igazából senkit nem érdekel, de legalább van valami izgalom a dologban. Liftezés, erste stock office, felírom magam a listára, leadom a papírom. Már csak a szemetet kell kivinni, már csak a szennyest kell richtig sortieren! Szembe jön Lorenzo, kedves, mosolyog, mint mindig, hát persze, mert minibar-osként, csak a hűtőfeltöltés a gondja. Kérdezi, hogy komoesztasz, mondanom kell, hogy mujbijen, és akkor örül, hogy grásziász. Kérdez valamit, én felkapom a fejem, bitte? megismétli - örökösen ismételnie kell - hast du viel heute? csak bólogatok, igen, kurva sokat dolgoztam, leszakad a hátam, jézusom mit láttam ma abban a szobában, gondolja az agyam, a kis csövön meg jön, egy ühüm, az nemzetközi. Aztán bis morgen, megyek öltözni.
Most itt vagyok, két és fél órája ülök a gép előtt, pár csetelés, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, zenét hallgatok. Az edények kilencven százaléka mosogatásra vár, de csak most, fél nyolckor érzem, hogy visszatér belém az élet, ennyi idő kell, hogy a munka után újra önmagammá váljak. Főzök, az egyetlen tevékenység, ami maradéktalanul boldoggá tesz.
- Szereti az olasz konyhát?
- Igen, nagyon.
- Kár, mexikóit főztem.
Vadonban
Használt fogkrém áron alul, családi okok miatt sürgősen eladó!!
Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Ez megy, meg a szokásos hülyeségek..
Tegnap megnéztük Papival az into the wild-ot. Jó volt emlékezni, ismerős hangulat, elfeledett szavak. Elfogott a nosztalgia. Ezt a filmet néztem, mikor elköltöztem otthonról. Ezt a filmet néztem, mikor csomagoltam, hogy na most Pestre költözöm. Bécsbe már lelki támasz nélkül költöztem, csak úgy egyszerűen.
A három évvel ezelőtti önmagamra nézek, és örülök, hogy már más vagyok. Szeretem a három évvel ezelőtti önmagam, de annyi félelmet és kétségbeesést ma már el sem tudok képzelni. Vagy mégis, csak másmilyet. Fene se tudja.
"A tenger csak hullámcsapásokkal ajándékoz meg, és néha erősnek érezheted magad benne. (...) Tudom, hogy az életben nem az a fontos, hogy erős legyél, hanem hogy annak érezhesd magad, hogy legalább egyszer megmérettessél, hogy legalább egyszer a legősibb emberi körülmények körül találd magad. Hogy egyedül szállj szembe a vak és süket kővel. Amikor senki más nem segít, csak az eszed és a puszta kezed."
Emlékszem, ezt akartam érezni, amikor először ültem a győri albérlet ágyára. A ruháim egy ismeretlen szekrényben, azelőtt 21 évig ugyanabban a szekrényben voltak. Úgy éreztem magam, mint táborozáskor, csak ott volt velem a visszavonhatatlanság élménye is. Megtettem egy lépést, elrugaszkodtam és már soha nem léphetek vissza az akkori lábnyomomba, hogy inkább mégse.
Nem is akarnék. Mindig csak előre szabad nézni. Az álmaimban persze még utazom, éjjel az allianznál jártam. Nem a múltban, azt álmodtam, hogy visszamentem oda, jött a kassaszilvi, kérdezte, hogy tudom-e mennyibe kerül a nemtudommilyen költség, mondtam hogy persze, közben arra gondoltam, jézusom mindent elfelejtettem. Aztán készülődtem, hogy hazamegyek, felöltöztem, közben azon gondolkoztam, hogyan mondjam meg, hogy nem maradok. Ez ismerős érzés volt. Gondoltam, távozás előtt bemegyek a főnökhöz, de volt bent nála valaki. Nem örült nekem igazán, ez rosszul esett. És akkor hirtelen nagyon erős fájdalmat éreztem a bal combomban, odakaptam, éreztem hogy valami hupli van a nadrág alatt. Annyira fájt, hogy összecsuklottam. Emil mondta, hogy ne itt csináljam ezt, mert ott a felesége. Ezt egyáltalán nem értettem, de kimentem. Már a folyosón letoltam a nadrágom, de nem mertem odanézni a combomra, csak sírtam. Közben eljutottam a mosdóig, magamra zártam az ajtót, erre mellettem megjelent egy nő, és láttam, hogy hiába van ajtó, fal az nincs a budin. Együtt megnéztük a combon, egy nagy szétkenődött pók volt ott. Megint a pók. Mi fáj ennyire?
Azt hiszem, bármennyire is boldog vagyok most, mindig hiányozni fog az, ami volt. Emberek és hangulatok nem pótolhatók, ezt is megtanultam. Hiányzik minden, ami otthon volt. Ha hazamennék, persze az hiányozna, ahogyan itt élek. Az új szobám már egyre szebb és otthonosabb. Innen is elmegyek majd egyszer és végleg. Mindig mindent magam mögött hagyok. Vadonról vadonra járok, hogy találjak valami értelmet az életben. Hogy megmérettessek. De még meddig? Mikor állapodhatok én meg? Mikor érzem majd, hogy készen vagyok?
bross egy lakás áráért
Bross. Brosche. Persze ezt is a németek találták ki. Legalább is a német wikipédia szerint. Megjelenése a 15-16. századra tehető, mai formája a 17. században jött divatba - a wiki szerint egy bizonyos Frau von Sévigné-nek köszönhetően. Az internet szerint (márpedig az internet csodálatos) Mme Sévigné tiszteletre méltó hölgy volt, mindenki kedvelte, aki csak ismerte. Itt van róla némi infó.
De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:
De amiért ez az egész fontos, hogy azután kutattam ki is volt Josef Hoffmann, és a munkái között csodálatos brosstűket találtam. Itt van például egy gomb 55.200 €-ért:
Meg még egy csodálatos:
De ő tervezte ezt a fotelt is, nagyjából száz éve, ami azért elég hihetetlen:
(Josef Hoffmann; 1870 - 1956)
És a zene:
