Nosztalgia és Photoshop
Megláttam ezt a képet, és elfogott a nosztalgia. Mondtam Papának, hogy de földobnám a fészre, csak szar rajta a fejem, úgyhogy inkább nem. Erre ő megphotoshoppolta :D
Művészet
"- S az élet legmagasabb rendű formája a művészet, mert a művészet a legnagyobb, a legmagasabb rendű életszeretet.
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."
Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."
Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása
Én, a női sofőr
Vérbeli, hamisítatlan női sofőr. De ne ugorjunk ennyire előre...
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Ő az egyébként, meg én a büszke tulajdonos :)
Na és én a sofőr:
Kifizettük az autót, átírattuk, megkötöttük a biztit, megkaptuk a kulcsokat. Gondoltam hátra gurulok szépen a szalon mögé, ott megfordulok és szépen hazaviszem a kocsikát. A női sofőr az első kettesnél lefullad. Sebaj, hátragurultam, megpördültem (volna) az autóval, de pont nem sikerült egy ívben, mert egy rohadt nagy konténer utamat állta. Nem baj, korrigálok. Nézem a váltót, egyes-kettes-hármas-négyes-ötös a rükverc meg pont fordítva mint anyu suzukijánál, nem jobbra lent, hanem balra fent. De hol a kis gyűrű a váltóról - aha, ezen nincs. Akkor biztos ezt csak úgy rükvercbe kell tenni és kész. Kuplungolok, váltok, indulok - de előre. Aztán megint. Aztán még ötször, és elfogyott a hely. Kétségbeesve hívom az eladót, hogy nem is működik az autó, azonnal jöjjön vissza. Egy darabig ezen elvitatkozunk, magyarázgatja németül, hogy mit csináljak, én meg bizonygatom, hogy de én azt csinálom, és tudok vezetni, higgye el! Végül feladom, látszik, hogy nem fog visszajönni. Szemlesütve bemegyek segítséget kérni a szalonba. A férfi kijön és szó nélkül beteszi rükvercbe, mint kiderült az egész váltót úgy ahogy van, lefelé kell nyomni. Megköszöntem a segítséget, ő vágott valami pofát, gondolom azóta is ezt a sztorit meséli röhögve a munkatársainak.
Végre elindulunk, az első pirosnál lefulladok. Aztán indulás után közvetlenül megint. Nem baj, megvárjuk ugye a következő zöldet. A terv úgy szólt, hogy nekem hazafelé tökegyenesen kell menni, annyi malőrrel, hogy a másik sávban, az egyirányú utcák miatt tehát előbb kell egy kört tennem, hogy oda átkeveredjek, de onnantól már sima csiga. Ahol viszont balra kanyarodó utcának kellett volna következni, ott csak jobbra kanyarodó volt, így hip-hopp rákeveredtem egy olyan egyirányú útra, ahol csak biciklisáv volt, meg a Bécs végét jelző tábla az autópályára felhajtó úton. Na arra én rá nem megyek, gondoltam, úgyhogy vészvillógóval félreálltam őrjöngeni, meg összeszedni magam. Végül egy kis szabálytalankodással visszakavarodtam a helyes útra, és elindultam hazafelé. A Donaukanal-ig még vagy harmincszor lefulladtam, kábé ötvenezerszer ledudáltak és még ki is röhögött egy csapat diák. Aztán megvilágosodtam, hogy annyira közel van a kettes a négyeshez, hogy én folyton egyesből négyesbe váltok, és ezért kell szégyenszemre vészvillogózni minden egyes piros lámpánál induláskor. Amikor erre rájöttem végre ment minden simán, már csak azt kellett figyelmen kívül hagynom, hogy Medi időközben bekakált és a hátsó ülésen őrjöngött mihaszna anyja tehetetlenségén és a kenguru-benzines verdáján.
Nagyjából háromnegyed óra alatt hazaértünk és akkor már a stressztől végtelenségig kifáradva annyira ki akartam szállni a kocsiból, hogy úgy beparkoltam csont nélkül két kocsi közé, mint még soha, megjegyzem a parkolás művészete szintén nem az erősségem.
A lakásba fölérve aztán jól kibőgtem magam, lefektettem Medit, majd rendeltem egy jutalom pizzát meg egy búzasört és igyekeztem összeszedni magam romjaimból egy kis Szex és New York mellett.
Én vagyok tehát a női sofőrök non plus ultrája, és üzenem a férfiaknak, hogy nem ment el végleg a kedvem a vezetéstől, és addig nem nyugszom, míg antitálentum mazsolából az utak királyává nem válok :D (hahaha).
Egyet jobbra, egyet balra
Medi ma életében először átfordult hátról hasra. Persze nem voltam ott, csak Papi kiabált, hogy Medi megcsinálta, de aztán rögtön megismételte a kedveméért még kétszer, úgyhogy én úgy veszem, hogy láttam az első megfordulás(oka)t.
És mint vérbeli szülőanya, ezután egész délután lesben álltam a fényképezőgéppel, a mutatványt azonban nem sikerült lekapni. Mindig csak a "majdnem" és a "mindjárt" szintig jutottunk el, vagy ezer képet lőttem, Medi meg huncut vigyorokkal jelezte, mennyire élvezi a rivaldafényt :)
A jól bevált esti szertartásunk kábé egy hete felborult. Medi mostanság nyolc körül felébred és nem hajlandó visszaaludni. Csak néz rám a hintából, úgy néz, mintha jelre várna, mintha előre megbeszéltünk volna valamit, és most várná, hogy az következzen. Hogy én lépjek.
Hát én léptem. Ma is felébredt, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve betettem a kiságyába, hogy na kérem, itt rend lesz (mondta a nagymama, és...). Néhány korábbi eset alapján előre paráztam, hogy micsoda műsor lesz ebből, de legnagyobb meglepetésemre egy kis hiszti után simán elaludt.
A nagylány a saját ágyában alszik.
Anyának hiányzik az illata. Anya a saját ágyában árválkodik :)
Érzem, ezt a különalvást most jól elkiabálom, túl szép, hogy igaz legyen.
Na de majd meglátjuk. Tudósítok róla! :)
Medi-féle cukiságok
Ahogy Medi növekszik, egyre több figyelmet igényel, ennél fogva egyre több türelmet is. Mivel ő a kisbaba, ezért rá nem lehet haragudni. Egyelőre semmi okot nem is ad rá, hogy az ember mérges legyen, vagyis ez hazugság, mégis vannak olyan dolgai, amik miatt ha nagyobb gyerek lenne, bizony már rászólnék. Szerencséjére folyamatosan cuki, úgyhogy minden csínytevését pusziáradat követi.
De milyen csínyt tud elkövetni egy alig öthónapos baba? Medi imád a hajamba csimpaszkodni és mindig eltalálja azt a pár hajszálat a fülem mögött, amiket ha meghúz, szikrát szór a szemem. Szeret belenyúlni a számba, és ott jól megkapaszkodni. Éles kis körmeivel mély barázdákat szánt a húsba. Ugyanez megy gyakorlatilag bármely bőrfelületen. Édes hurkáival pacsálja a vizet a kiskádban, úgyhogy ha nem vagyok elég gyors, elfogy a víz, mielőtt megfürdetném.
És most két napja rájött, hogy mennyire szeret sikítozni. Eddig is hallatta már a kis dínó-hangját, de most gyakorlatilag non-stop kiabál és sikítozik, szerintem a szomszédok már aggódhatnak, hogy gyilkoljuk a gyereket. Eközben Medi kövér mosolyokkal jelzi, milyen remekül megtalálta a hangját.
Mami estére már nagyon elfárad, mert elhasználja az összes türelmét addigra. Azt gondolná az ember, hogy a mérges rászólás helyetti pusziadás valami "pozitívnapos", buddhás, "vonzd be az életedbe a jót" cucc, de tulajdonképpen csak halasztom ezzel a dühkitörést, és este egy kis frozen yoghurt felett kell meditálnom, hogy ne balhézzak. (azt most hagyjuk, hogy a hasam még mindig úgy néz ki, mintha már Medi kistestvére is úton lenne...)
Persze mindez nem panasz, csak a mindennapjaink :) Medivel az élet folyamatos cukiságáradat, és igazából rendkívül szórakoztató.
A kiabálás mellett az új mutatványa a köpködés. Eleinte csak nyál nélkül mondta, hogy "bvüüü", aztán ráérzett, hogy a kívánatos cumisüveg használata közben a szájába kerülő nemkívánatos édeskömény teától a "pffff" prüszköléssel lehet stílusosan megszabadulni az egyszerű kicsorgatós módszer helyett. Pár nap alatt tökélyre fejlesztette a köpködési technikáját, most már önmaga és családja szórakoztatására bármikor csinál egy kis műsort:
Aranykalitka
Bécs kifújt, nálunk legalább is.
Hogy ez mit jelent? Lehet, hogy csak azt, hogy mi alapvetően elégedetlenkedő, panaszkodó, gyökértelen savanyújóskák vagyunk, akiknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.
Mikor otthon voltunk, szerettünk volna külföldön lenni. Most hogy itt vagyunk, szeretnénk hazamenni.
De mi változott? Mi történt?
Alapvetően semmi. Több, mint két éve élünk Bécsben. Ezalatt megtanultuk a nyelvet, ha nem is anyanyelvi, de legalább erős középszinten. Kiismerjük magunkat, boldogulunk az ügyintézéssel, berendezkedtünk. Itt van a lakásunk, a biztosításunk, a bankszámlánk. Itt született a kislányunk. Innen kapjuk a fizetést, a gyest, a családi pótlékot. Ez itt a létérdekeink központja, hogy hivatalosan fejezzem ki magam.
Akkor mi a baj? Mi kellhet még az embernek?
A kiköltözést követő kezdeti sokk után azonnal belevetettük magunkat a bécsi életbe. Szórakozni jártunk, várost nézni és barátkoztunk. Német tanfolyamon, munkahelyen, bulikban, interneten. Igyekeztünk osztrák barátokat szerezni, egyrészt a nyelvgyakorlás miatt, másrészt a kaland kedvéért. Jól alakultak a dolgok, sokáig reménykedtünk, hogy ezekből lesz valami maradandó kapcsolat, esetleg barátság. Az osztrákok nagyon kedvesek, előzékenyek, udvariasak. Örömmel megisznak az emberrel pár sört, elhívnak bulizni, vidám és lelkes társaság.
Aztán idővel rá kellett jönnünk, milyen felszínesek ezek az ismeretségek. Igen, lehet, hogy valami belénk kódolt kisebbrendűségi érzés mondatja ezt velünk, de minden kedvesség ellenére is valahogy mindig ott lógott a levegőben az az "idegen-érzés". Hogy nem vagyunk egyenlőek, mert mi vagyunk a szegény szomszédok, és a mi életünk az bizony csupa jaj meg juj.
Valószínűleg ez abszolút nem tudatos, de tátong köztünk valami szakadék. Egyszerűen másban nőttünk fel. Másrészt főleg kommunikációs szakadékról van szó. Akármilyen sokat tanulunk is, egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy a nyelv finom rezzenéseit egy idegen országban nem hogy használjuk, de legalább megértsük. Megtanultuk mi a hóhdojcsot, de ez nem Németország, hanem Ausztria, annak is a fővárosa, ahol a környező vidékről idetelepült osztrákok "hegyi ember" akcentusa évtizedek óta keveredik a bevándorlók (törökök, albánok, szerbek, macedónok, szlovákok, magyarok stb.) lebutított, merő jóindulattal is csak közepesnek ítélhető németjével. Szóval eleve sokszor nem értjük mit beszélnek, így a poénok se nekik se nekünk nem csattannak olyan nagyot. A poént magyarázni pedig...
Vannak témák, amikről már tudunk beszélgetni, van egy adott szókincsünk, azt bőszen használjuk, a többi esetben pedig kukán ülünk. Érthető, hogy nem mi vagyunk a legszórakoztatóbb társaság.
Pedig mi tudjuk, hogy jó fejek vagyunk, de minél inkább be akarjuk bizonyítani, annál kétségbeesettebbeknek tűnünk. És azok is vagyunk.
Lassan két és fél éve, hogy búcsút intettünk a hazánknak, az új lehetőségek reményében elhagytuk a családunkat és évtizedes barátságokat. Azt gondoltuk, az igaz barátság majd legyőz minden akadályt (haha), de ha nem lehet hozzánk felugrani egy sörre, vagy nem tudunk leugrani (érdekes mennyit ugráltunk mi annak idején), szóval ha nem tudunk leugrani a Factoryba elröhögcsélni a napi hülyeségeken, már nem olyan érdekes az egész. A régi emlékek egyre megkopnak, a helyüket pedig nem töltik be újak. Egyre laposabbak a beszélgetések, egyre ritkábbak a hívások. "Majd jövünk" mondják, "majd jövünk" mondjuk, de már akkor tudjuk, hogy ebből megint nem lesz semmi. Mert mindig a jelenlévők a fontosak, mi meg nem vagyunk jelen. Nincs ezen mit szépíteni, mára két-három ember maradt az egykor két lakást is megtöltő baráti társaságból.
Ez még mindig elég lenne, ha legalább velük meg lehetne inni egy sört, el lehetne szívni egy cigit, de nem lehet, maradt a skype.
Barátok nélkül pedig nem megy. Sivár a terep.
Akkor jöjjünk haza! (haha) - gondolta Adri, aztán a tovagurította a babakocsit Pest kátyús járdáin, úton az akadálymentesítetlen tömegközlekedés felé, ami elvitte a pótjegyes gyorsvonathoz. Vígan feldobta a peronról az egy méter magasan lévő vonatra a babakocsit, vagyis dobta volna, de babakocsi szállítására kialakított vagon ajtajában a három lépcsőfok mellé még keresztrudat is tettek nehezítésként (vagy kihívásként?). Így nem törődve az amúgy is rosszallóan néző utasok véleményével, vaskos káromkodások közepette felküzdötte a gyereket a büdös, ótvaros vonatra és hazadöcögött az ordító csöppséggel.
Otthon(?) - Bécsben - elolvasta az Indexen a friss híreket: mutyi, botrány, tüntetés, netadó.
Jó, akkor maradjunk itt. Végül is nagyon jó itt...
Gyesen vagyok, de gondoltam, tanulok, vagy valami, hogy javítsam az esélyeimet a gyes utáni visszatérésre. Elsétáltam a helyi "támogató alap"-hoz, és mondtam, hogy szeretnék elvégezni egy tanfolyamot. A "Beraterin" kikérdezett, és tájékoztatott, hogy mivel gyesen lévő anyuka vagyok, jár nekem 2700 € támogatás, ha ez több mint a tanfolyam ára, akkor a különbözetet használjam fel arra, hogy a németemen javítsak.
Bár az itteni árakhoz képest nem valami sok a gyes összege, de azért bőségesen el lehet belőle éldegélni, emellett bár nem vagyok osztrák állampolgár, simán jár nekem az esély és egy halom pénz a továbbtanulásra és ingyen megtanítanak németül is, hogy minél nagyobb hasznára legyek majd az osztrák államnak, dacára, hogy én a frissen szerzett tudásommal lehet, hogy azonnal hazaszökök. Nincs röghöz kötés, nekik ez így is simán megéri. Szerintük ez jár, nemzetiségtől függetlenül. Ha jobban meggondolom, szerintem is. Csak azt nem tudom, hogy a hazám szerint miért nem.
Szóval hülye lennék hazamenni. Ennek - mint ahogy mindennek - nyilván ára van.
Itt ülök az aranykalitkámban egy halom pénzzel és lehetőséggel, a tökéletes szociális hálót élvezve, ami akkor sem vetne ki magából, ha a legelvetemültebb ráutazós külföldi lennék, és közben arról álmodozom, hogy leugrok a Factoryba ezt elmesélni valakinek. Csak az innen három órányira van. Négy, mert Pesten mindig dugó van.
Puff neki.
Hogy ez mit jelent? Lehet, hogy csak azt, hogy mi alapvetően elégedetlenkedő, panaszkodó, gyökértelen savanyújóskák vagyunk, akiknek egyszerűen nem lehet a kedvére tenni.
Mikor otthon voltunk, szerettünk volna külföldön lenni. Most hogy itt vagyunk, szeretnénk hazamenni.
De mi változott? Mi történt?
Alapvetően semmi. Több, mint két éve élünk Bécsben. Ezalatt megtanultuk a nyelvet, ha nem is anyanyelvi, de legalább erős középszinten. Kiismerjük magunkat, boldogulunk az ügyintézéssel, berendezkedtünk. Itt van a lakásunk, a biztosításunk, a bankszámlánk. Itt született a kislányunk. Innen kapjuk a fizetést, a gyest, a családi pótlékot. Ez itt a létérdekeink központja, hogy hivatalosan fejezzem ki magam.
Akkor mi a baj? Mi kellhet még az embernek?
A kiköltözést követő kezdeti sokk után azonnal belevetettük magunkat a bécsi életbe. Szórakozni jártunk, várost nézni és barátkoztunk. Német tanfolyamon, munkahelyen, bulikban, interneten. Igyekeztünk osztrák barátokat szerezni, egyrészt a nyelvgyakorlás miatt, másrészt a kaland kedvéért. Jól alakultak a dolgok, sokáig reménykedtünk, hogy ezekből lesz valami maradandó kapcsolat, esetleg barátság. Az osztrákok nagyon kedvesek, előzékenyek, udvariasak. Örömmel megisznak az emberrel pár sört, elhívnak bulizni, vidám és lelkes társaság.
Aztán idővel rá kellett jönnünk, milyen felszínesek ezek az ismeretségek. Igen, lehet, hogy valami belénk kódolt kisebbrendűségi érzés mondatja ezt velünk, de minden kedvesség ellenére is valahogy mindig ott lógott a levegőben az az "idegen-érzés". Hogy nem vagyunk egyenlőek, mert mi vagyunk a szegény szomszédok, és a mi életünk az bizony csupa jaj meg juj.
Valószínűleg ez abszolút nem tudatos, de tátong köztünk valami szakadék. Egyszerűen másban nőttünk fel. Másrészt főleg kommunikációs szakadékról van szó. Akármilyen sokat tanulunk is, egy emberélet is kevés lenne ahhoz, hogy a nyelv finom rezzenéseit egy idegen országban nem hogy használjuk, de legalább megértsük. Megtanultuk mi a hóhdojcsot, de ez nem Németország, hanem Ausztria, annak is a fővárosa, ahol a környező vidékről idetelepült osztrákok "hegyi ember" akcentusa évtizedek óta keveredik a bevándorlók (törökök, albánok, szerbek, macedónok, szlovákok, magyarok stb.) lebutított, merő jóindulattal is csak közepesnek ítélhető németjével. Szóval eleve sokszor nem értjük mit beszélnek, így a poénok se nekik se nekünk nem csattannak olyan nagyot. A poént magyarázni pedig...
Vannak témák, amikről már tudunk beszélgetni, van egy adott szókincsünk, azt bőszen használjuk, a többi esetben pedig kukán ülünk. Érthető, hogy nem mi vagyunk a legszórakoztatóbb társaság.
Pedig mi tudjuk, hogy jó fejek vagyunk, de minél inkább be akarjuk bizonyítani, annál kétségbeesettebbeknek tűnünk. És azok is vagyunk.
Lassan két és fél éve, hogy búcsút intettünk a hazánknak, az új lehetőségek reményében elhagytuk a családunkat és évtizedes barátságokat. Azt gondoltuk, az igaz barátság majd legyőz minden akadályt (haha), de ha nem lehet hozzánk felugrani egy sörre, vagy nem tudunk leugrani (érdekes mennyit ugráltunk mi annak idején), szóval ha nem tudunk leugrani a Factoryba elröhögcsélni a napi hülyeségeken, már nem olyan érdekes az egész. A régi emlékek egyre megkopnak, a helyüket pedig nem töltik be újak. Egyre laposabbak a beszélgetések, egyre ritkábbak a hívások. "Majd jövünk" mondják, "majd jövünk" mondjuk, de már akkor tudjuk, hogy ebből megint nem lesz semmi. Mert mindig a jelenlévők a fontosak, mi meg nem vagyunk jelen. Nincs ezen mit szépíteni, mára két-három ember maradt az egykor két lakást is megtöltő baráti társaságból.
Ez még mindig elég lenne, ha legalább velük meg lehetne inni egy sört, el lehetne szívni egy cigit, de nem lehet, maradt a skype.
Barátok nélkül pedig nem megy. Sivár a terep.
Akkor jöjjünk haza! (haha) - gondolta Adri, aztán a tovagurította a babakocsit Pest kátyús járdáin, úton az akadálymentesítetlen tömegközlekedés felé, ami elvitte a pótjegyes gyorsvonathoz. Vígan feldobta a peronról az egy méter magasan lévő vonatra a babakocsit, vagyis dobta volna, de babakocsi szállítására kialakított vagon ajtajában a három lépcsőfok mellé még keresztrudat is tettek nehezítésként (vagy kihívásként?). Így nem törődve az amúgy is rosszallóan néző utasok véleményével, vaskos káromkodások közepette felküzdötte a gyereket a büdös, ótvaros vonatra és hazadöcögött az ordító csöppséggel.
Otthon(?) - Bécsben - elolvasta az Indexen a friss híreket: mutyi, botrány, tüntetés, netadó.
Jó, akkor maradjunk itt. Végül is nagyon jó itt...
Gyesen vagyok, de gondoltam, tanulok, vagy valami, hogy javítsam az esélyeimet a gyes utáni visszatérésre. Elsétáltam a helyi "támogató alap"-hoz, és mondtam, hogy szeretnék elvégezni egy tanfolyamot. A "Beraterin" kikérdezett, és tájékoztatott, hogy mivel gyesen lévő anyuka vagyok, jár nekem 2700 € támogatás, ha ez több mint a tanfolyam ára, akkor a különbözetet használjam fel arra, hogy a németemen javítsak.
Bár az itteni árakhoz képest nem valami sok a gyes összege, de azért bőségesen el lehet belőle éldegélni, emellett bár nem vagyok osztrák állampolgár, simán jár nekem az esély és egy halom pénz a továbbtanulásra és ingyen megtanítanak németül is, hogy minél nagyobb hasznára legyek majd az osztrák államnak, dacára, hogy én a frissen szerzett tudásommal lehet, hogy azonnal hazaszökök. Nincs röghöz kötés, nekik ez így is simán megéri. Szerintük ez jár, nemzetiségtől függetlenül. Ha jobban meggondolom, szerintem is. Csak azt nem tudom, hogy a hazám szerint miért nem.
Szóval hülye lennék hazamenni. Ennek - mint ahogy mindennek - nyilván ára van.
Itt ülök az aranykalitkámban egy halom pénzzel és lehetőséggel, a tökéletes szociális hálót élvezve, ami akkor sem vetne ki magából, ha a legelvetemültebb ráutazós külföldi lennék, és közben arról álmodozom, hogy leugrok a Factoryba ezt elmesélni valakinek. Csak az innen három órányira van. Négy, mert Pesten mindig dugó van.
Puff neki.
Pöszméte
Felkértek engem is, hogy osszam meg a kedvenc versem. Megosztom, de a felkérést nem adom tovább, mert már mindenki megosztotta a kedvenc versét, bár az a gyanúm, hogy sokan gyorsan felcsapták a tizenkettedikes szöveggyűjteményt, hogy kimásoljanak belőle találomra valamit :D
Nem ítélkezem, én sem vagyok kivétel, mert nem olvasok verseket és egy verset sem tudnék idézni, a címükre sem nagyon emlékszem, nemhogy kedvencem legyen. Dacára, hogy nem vagyok egy irodalmi antitalentum.. De a versekhez idő kell, meg mélység, és manapság valahogy nem vagyunk ehhez hozzászokva. Mindent azonnal akarunk, az értelmet is, a szépséget, a tudást, a szórakozást ugyanúgy. A verseken gondolkozni kell, rágódni rajta, újra és újra belemélyedni, arra meg nincs idő. Nem tudom, szégyen-e, vagy csak a korunk egy jellemzője, nem tudom, hogy most csak én égetem magam itt a nagy vallomással, miközben körülöttem mindenki tucatszám falja a verseket vagy mégis van abban igazság, hogy már nem olvasunk verset.
Persze van egy értő közönség, néhány ismerősöm, aki nem az irodalomkönyvből idézett, de ők meg annyival műveltebbek nálam e téren, hogy amit ők kitettek, azt fel sem fogtam. Általában nem értem a kortárs költészetet. Nem is ismerem a kortárs költőket, csak néhányat személyesen, de őket sem azért mert költők, hanem megismertem őket így vagy úgy, és mellesleg tudom róluk, hogy verseket írnak.
Nekem itthon nincs is verseskötetem, talán egy Petőfi, meg egy Szabó Lőrinc, de egyikbe sem sűrűn szagoltam bele, most azt mondom, kár. Kár, hogy nem olvasok verseket. Megfogadhatnám, hogy majd holnaptól, de nem vagyok benne biztos, hogy nem sikkadna-e el ugyanúgy, mint az újévi fogadalmaim.
Van azért egy költő, akinek minden verse a kedvencem, talán gyermetegség, de ő a Varró Dani, a legkedvesebb kedvencem meg a Szösz néne, hát íme:
Nem ítélkezem, én sem vagyok kivétel, mert nem olvasok verseket és egy verset sem tudnék idézni, a címükre sem nagyon emlékszem, nemhogy kedvencem legyen. Dacára, hogy nem vagyok egy irodalmi antitalentum.. De a versekhez idő kell, meg mélység, és manapság valahogy nem vagyunk ehhez hozzászokva. Mindent azonnal akarunk, az értelmet is, a szépséget, a tudást, a szórakozást ugyanúgy. A verseken gondolkozni kell, rágódni rajta, újra és újra belemélyedni, arra meg nincs idő. Nem tudom, szégyen-e, vagy csak a korunk egy jellemzője, nem tudom, hogy most csak én égetem magam itt a nagy vallomással, miközben körülöttem mindenki tucatszám falja a verseket vagy mégis van abban igazság, hogy már nem olvasunk verset.
Persze van egy értő közönség, néhány ismerősöm, aki nem az irodalomkönyvből idézett, de ők meg annyival műveltebbek nálam e téren, hogy amit ők kitettek, azt fel sem fogtam. Általában nem értem a kortárs költészetet. Nem is ismerem a kortárs költőket, csak néhányat személyesen, de őket sem azért mert költők, hanem megismertem őket így vagy úgy, és mellesleg tudom róluk, hogy verseket írnak.
Nekem itthon nincs is verseskötetem, talán egy Petőfi, meg egy Szabó Lőrinc, de egyikbe sem sűrűn szagoltam bele, most azt mondom, kár. Kár, hogy nem olvasok verseket. Megfogadhatnám, hogy majd holnaptól, de nem vagyok benne biztos, hogy nem sikkadna-e el ugyanúgy, mint az újévi fogadalmaim.
Van azért egy költő, akinek minden verse a kedvencem, talán gyermetegség, de ő a Varró Dani, a legkedvesebb kedvencem meg a Szösz néne, hát íme:
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.
Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére,
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?
Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi se búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.
Futnak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoznak máris: „Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?”
Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
dudorászik a teraszon Szösz néne:
„Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne.”
:)
Hétköznapi pillanatok
Nézünk egymásra Medivel, ő pukizni készül, én fürkészem a grimaszoló arcocskáját. Szopizás után mindig nyugalom van. Ha nem alszik bele, akkor ezt az egymásra nézős játékot játsszuk. Nézelődik, erőlködik, tátogat, néha kijön egy nagy kiáltás, olyankor elégedetten vigyorog rám, hogy "na tessék, sikerült".
Legtöbbször viszont elalszik a szopizás végére. A szemét már jóval előbb lehunyja, átszellemülten veszi magához a tejecskét, meditál vagy ilyesmi, ilyenkor még újra és újra átélheti, amit a hasamban, hogy egyek vagyunk.
Szóval egy darabig elégedetten falatozgat, közben nyögdécsel is időnként, simogatom a kókuszdió fejét, olyankor felnéz. A mutatóujjamat az öklébe teszem, akkor markába szorítja erősen. Mindig nyirkos a kis tenyere, talán mert legtöbbször ökölbe szorítva tartja, az ujjai között estére mindig összegyűlik a szösz. Fürdetéskor külön ceremónia az ujjszösz kiszedése.
Dusty Kid - America
Legtöbbször viszont elalszik a szopizás végére. A szemét már jóval előbb lehunyja, átszellemülten veszi magához a tejecskét, meditál vagy ilyesmi, ilyenkor még újra és újra átélheti, amit a hasamban, hogy egyek vagyunk.
Szóval egy darabig elégedetten falatozgat, közben nyögdécsel is időnként, simogatom a kókuszdió fejét, olyankor felnéz. A mutatóujjamat az öklébe teszem, akkor markába szorítja erősen. Mindig nyirkos a kis tenyere, talán mert legtöbbször ökölbe szorítva tartja, az ujjai között estére mindig összegyűlik a szösz. Fürdetéskor külön ceremónia az ujjszösz kiszedése.
Dusty Kid - America
Miért jó a gyerek?
Medi hat hetes múlt. Kb ennyi ideje volt a pocakomban, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Akkoriban épp készültem felmondani, betelt a pohár, mert széthajtottam magam és kirúgták a kedvenc munkatársamat. Már egy hete fájt a hasam, folyton rosszul voltam, gondoltam "na, király, már csak egy jó kis gyomorfekély hiányzott". El is mentem a háziorvoshoz, aki rögtön kérdezte a tünetek alapján, hogy ugye nem vagyok terhes. Mondtam, hogy száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem, tuti fogamzásgátlóm van. Vért vett, mondta, hogy valószínűleg gyomorgyulladás, az lehet a stressztől, majd vissza kell jönnöm az eredményekért, addig felír valami pirulát. A biztonság kedvéért vettem két tesztet hazafelé, mert gyanús volt, hogy így rákérdezett a terhességre.
Csináltam már életemben pár terhességi tesztet, de azok ugye mindig negatívak lettek, így most is azzal a biztos tudattal indultam azon a reggelen pisilni, hogy a második tesztet feleslegesen vettem meg, megcsinálom ezt, aztán megiszom a kávém, folytatom a napot, meg az életemet. De nem így lett, egy másodperc alatt minden megváltozott. Gyorsan utánanéztem a neten, tévedhet-e a teszt, azt írták, hogy egy esetben, ha cisztája van az embernek. Nem volt sok időm keresgélni, mert időpontom volt masszázsra, azonnal arra gondoltam, vajon baja lesz-e a gyereknek (ha van) a masszázstól. Elindultam végül, lesz ami lesz. Az utca túloldalán fiatal lány cigizve sétált az őszi napsütésben. Most én is de elszívnék egyet, gondoltam, de már nem mertem rágyújtani. (Nem emlékszem az utolsó cigimre, nem jegyeztem meg, nem tudtam, hogy az lesz az utolsó.) Átfutott az agyamon mindenféle dolog, amiről most talán le kell mondanom.
És hát igen, sok lemondás következett, meg a rosszullétek, meg mindenféle kellemetlenség. Boci kérte, hogy legyen "miért jó a gyerek" rovat, mert annyi borzalomról írtam/meséltem már, hogy az embernek inkább csak elmegy a kedve az egésztől.
Nos Boci, erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Nem azért, mert a gyerek nem jó, hanem mert ez sokkal megfoghatatlanabb, mint a "miért nem jó a gyerek". Egyszerűen nincs rá ésszerű magyarázat. Olyan, mint amikor az ember szerelmes és a fellegekben jár. Mint az első hete a szerelemnek, miután rájössz, hogy a másik is viszontszeret, és akkor folyton csak együtt akartok lenni, már az is gyönyörűséggel tölt el, ha csak ránézel, ha érzed az illatát, a közelségét. Ha rágondolsz, öntudatlanul is elmosolyodsz.
Egyszerűen nem lehet betelni a gyerekkel :) Ha felemelem, mindig mélyen beszippantom az illatát és biztos, hogy tíz-húsz nyakpuszinál nem ússza meg kevesebbel, pedig elhiheted, elég sokat emelgetem, és az nagyon sok puszi egy nap :) Gondolom Medi ugyanolyan baba, mint a többi, de nekem annyira gyönyörűnek tűnik, hogy meg kell tébolyulni, elképzelni sem tudok szebbet. Akármilyen fáradt is vagyok, ha felébreszt az éjjeli szopizásra, boldogan megyek az ágyához és örülök, hogy újra láthatom, hogy összebújhatunk az ágyikóban. Amikor mellettem fekszik, olyan mintha valami mennyei harmónia uralkodna el a világon. Minden a legkellemesebb, mintha a legpuhább, legfinomabb takaróval takarnának be, miközben a legédesebb illat leng körül és a fülednek legkedvesebb dallamot hallod. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nyálasan hangzik, de ez valóban ennyire émelyítő boldogság. Az ember minden elképzelését felülmúlja.
És érzem, hogy kevés, túl kevés, amit erről elmondtam, amit erről elmondhatok, képtelen vagyok szavakba önteni, mert szavakkal ki nem fejezhető. Érezni kell.
Igen, rengeteg a hülyeség, meg a kellemetlenség. Minden határon túlmenő fáradtság, fájdalmak, plöttyedt test, óriási felelősség. De ezek egy átlagos életben amúgy is előfordulnak, a testet menthetetlenül elsorvasztja az idő, az élet nem múlik el fájdalmak és nehézségek nélkül, ezzel ellentétben ezt a fajta boldogságot csak a gyermeked mellett érezheted.
És az érzés minden nappal egyre erősebb. Először csak barátkoztam a gondolattal, az első napokban, hetekben még nem éreztem magam anyának, de azóta egyre inkább. És még csak hat hét telt el, belegondolni is szédítő, hogy még mi vár rám :)
Ezért jó a gyerek. :)
Csináltam már életemben pár terhességi tesztet, de azok ugye mindig negatívak lettek, így most is azzal a biztos tudattal indultam azon a reggelen pisilni, hogy a második tesztet feleslegesen vettem meg, megcsinálom ezt, aztán megiszom a kávém, folytatom a napot, meg az életemet. De nem így lett, egy másodperc alatt minden megváltozott. Gyorsan utánanéztem a neten, tévedhet-e a teszt, azt írták, hogy egy esetben, ha cisztája van az embernek. Nem volt sok időm keresgélni, mert időpontom volt masszázsra, azonnal arra gondoltam, vajon baja lesz-e a gyereknek (ha van) a masszázstól. Elindultam végül, lesz ami lesz. Az utca túloldalán fiatal lány cigizve sétált az őszi napsütésben. Most én is de elszívnék egyet, gondoltam, de már nem mertem rágyújtani. (Nem emlékszem az utolsó cigimre, nem jegyeztem meg, nem tudtam, hogy az lesz az utolsó.) Átfutott az agyamon mindenféle dolog, amiről most talán le kell mondanom.
És hát igen, sok lemondás következett, meg a rosszullétek, meg mindenféle kellemetlenség. Boci kérte, hogy legyen "miért jó a gyerek" rovat, mert annyi borzalomról írtam/meséltem már, hogy az embernek inkább csak elmegy a kedve az egésztől.
Nos Boci, erre a kérdésre nem lehet válaszolni. Nem azért, mert a gyerek nem jó, hanem mert ez sokkal megfoghatatlanabb, mint a "miért nem jó a gyerek". Egyszerűen nincs rá ésszerű magyarázat. Olyan, mint amikor az ember szerelmes és a fellegekben jár. Mint az első hete a szerelemnek, miután rájössz, hogy a másik is viszontszeret, és akkor folyton csak együtt akartok lenni, már az is gyönyörűséggel tölt el, ha csak ránézel, ha érzed az illatát, a közelségét. Ha rágondolsz, öntudatlanul is elmosolyodsz.
Egyszerűen nem lehet betelni a gyerekkel :) Ha felemelem, mindig mélyen beszippantom az illatát és biztos, hogy tíz-húsz nyakpuszinál nem ússza meg kevesebbel, pedig elhiheted, elég sokat emelgetem, és az nagyon sok puszi egy nap :) Gondolom Medi ugyanolyan baba, mint a többi, de nekem annyira gyönyörűnek tűnik, hogy meg kell tébolyulni, elképzelni sem tudok szebbet. Akármilyen fáradt is vagyok, ha felébreszt az éjjeli szopizásra, boldogan megyek az ágyához és örülök, hogy újra láthatom, hogy összebújhatunk az ágyikóban. Amikor mellettem fekszik, olyan mintha valami mennyei harmónia uralkodna el a világon. Minden a legkellemesebb, mintha a legpuhább, legfinomabb takaróval takarnának be, miközben a legédesebb illat leng körül és a fülednek legkedvesebb dallamot hallod. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nyálasan hangzik, de ez valóban ennyire émelyítő boldogság. Az ember minden elképzelését felülmúlja.
És érzem, hogy kevés, túl kevés, amit erről elmondtam, amit erről elmondhatok, képtelen vagyok szavakba önteni, mert szavakkal ki nem fejezhető. Érezni kell.
Igen, rengeteg a hülyeség, meg a kellemetlenség. Minden határon túlmenő fáradtság, fájdalmak, plöttyedt test, óriási felelősség. De ezek egy átlagos életben amúgy is előfordulnak, a testet menthetetlenül elsorvasztja az idő, az élet nem múlik el fájdalmak és nehézségek nélkül, ezzel ellentétben ezt a fajta boldogságot csak a gyermeked mellett érezheted.
És az érzés minden nappal egyre erősebb. Először csak barátkoztam a gondolattal, az első napokban, hetekben még nem éreztem magam anyának, de azóta egyre inkább. És még csak hat hét telt el, belegondolni is szédítő, hogy még mi vár rám :)
Ezért jó a gyerek. :)
Együttállás
Kezdem azt hinni, hogy ahhoz valami pokolian szerencsés bolygó együttállás szükséges, hogy én végre egyszer kialudjam magam. Na, hadd panaszkodjam már egy kicsit.
Az anyaság meg nagyrészt szervezőképesség kérdése. Az, hogy egyszerre aludjon el Medi és Guszti, az a szerencse kérdése (vagy a csillagállásé). Az, hogy abban a kivételes esetben, amikor ez megtörténik ne legyek épp veszettül éhes, vagy ne érezzem úgy, hogy a lakásban eluralkodott ocsmány rendetlenség már elviselhetetlenné vált és tennem kell valamit - na az múlik rajtam.
Reggelre kelünk - így vagy úgy. Azt el kell lassan fogadnom, hogy Guszti a reggeli visszaalvást nem fogja hagyni, ő felébredt, aki nem aludta ki magát az éjszaka, az magára vessen, minek viháncol éjnek évadján. Guszti leleményessége határtalan, ha azt kell kitalálnia, minek a szétcincálásával győzzön meg az előbbiekről. Így hát kelünk, én legalább is. Van egy időintervallum, amiben Medi már megkajált, még békésen elnézelődik egy ideig, mielőtt rájönne, hogy a mami meglógott kávét főzni és épp nem őt ringatja. Addig enni adok az állatoknak, megfőzöm a kávét, és elkezdek felöltözni, fogat mosni stb. A fésülködésre Guszti rájön, hogy megyünk valahová, türelmetlenül csahol, hogy igyekezzek. Hamarosan Medi is rákezd, mert észrevette, hogy nem vagyok a közelben (értsd: tőle 10 centire).
Oh, wait. Medi felébredt, félbeszakítom az írást, mert sír, gondolom éhes és dühös, hogy miért nem egyből cicivel a szájában ébredt. :D
Snitt.
Medi épp boldogan lakmározott a jobb mellemből, amikor valami melegséget éreztem a combomon. Ő egy kicsit nyugtalankodni kezdett, én kíváncsian kezdtem keresgélni a melegség okát. Valami nedves. Én nem tudom, hogy csinálta, de kipisilt a pelenkából, úgy, hogy a pelenka tökéletesen rajta volt végig. Na mindegy. A biztonság kedvéért felbüfizett egy kis tejet a lepedőre. Tisztába tettem, átöltöztettem, aztán gyorsan vissza szopizni, mielőtt éktelen dühbe gurult volna. A pisi és hányás foltokat diszkréten letakartam a pléddel. Esélytelen, hogy én ezt ma kimossam, mert a mosógépben Guszti alvóhelye, amit az utóbbi időben Porszi alomnak használ. Amúgy is, holnapra ugyanígy fog kinézni..
Szóval a reggeli "rutinnál" tartottam, ott, hogy Medi is türelmetlenkedni kezd. Felöltöztetem és valahogy megoldom, hogy egy időben legyek készen, a gyerek megszoptatva, tisztába téve, felöltöztetve legyen, Gusztin hám, póráz, rajtam táska, benne könyv, telefon, pénztárca, babaholmik, kakizacskó. Bármelyik hiánya esetén katasztrófahelyzet lép életbe. Tegnap annyira káosz volt, hogy itthon maradt a pulcsim, a lestrapált kis testem persze azonnal megfázott.. Na de indulunk, Guszti húz, a 800 méter alatt a kutyafuti felé végig nevelnem kell, de "mellém" parancsszó - úgy tűnik - megtanulhatatlan. A futin imádkozom, hogy Guszti a közelemben kakiljon, mert akkor el kell mennem felszedni, és a babát magára kell hagynom, ami még nagyon ijesztő. Háromnegyed óra után hazaindulunk, addigra Medi kezd ébredezni, úgyhogy hazaérve etetnem kell. Az kb egy órát vesz igénybe étvágytól függően. Ekkor még nem ettem egy falatot sem.
Guszti a futi után jobb esetben alszik, rosszabb esetben rág.
Medi a kaja után néha alszik, legtöbbször nem. Mindig kitalál nekem valamit. Amúgy anyuka legyen a talpán, aki a csecsemő kommunikációját dekódolja. Nekem általában halvány lila fingom sincs, mit akar Medi, pedig már hat hete "együtt vagyunk". Legtöbbször kipróbálok mindenfélét, tisztába teszem, etetem, ringatom és az egyikről kiderül utólag, hogy na akkor ez volt a baja.
Amúgy már lát engem, jól meg is néz, ha elég közel van az arcom. Ez elég szórakoztató, pedig nem tűnik nagy dolognak.
Mennem kell, Medi nyafog, Gusztinak pisilni kell - újabb futi kör.
Én meg várok az együttállásra, addig marad a kialvatlanság :)
