DiY
Gyerek még sehol, van viszont lábtartó zsámolyom, amit én egyedül huzatoltam át. Erre teszem a dagadt kis lábikóm, hogy ne legyen mindig tele vízzel. Guszti minden munkafázisban besegített egy kicsit :)
Nem én döntök
Legalább is az érkezés időpontja felől. Több mint három hete készülődik Medi kifelé, töri az utat, küldi a jósló fájásokat, de csak nem határozza el magát végleg a kinti élet mellett. Jól elvan a pocakban. Pedig már nagyon szeretnénk látni. Megesz a kíváncsiság, hogy milyen lehet a kis arca, és hogy mit kezdünk majd ezzel az egész helyzettel, ha végre hárman leszünk. De Medi imád rejtőzködni. Ez a kép még áprilisban készült róla, az összes ultrahangon ezt csinálta amúgy, hogy meg-megmutatta az arcát, de lefényképezni már nem engedte, vagy eltakarta gyorsan a kis kezével, vagy belefúrta magát a méhlepénybe, vagy egyszerűen inkább elúszott, mi meg nézhettük a kis popsiját :)
Balra lent a kis térdecskéi, jobbra fent pedig az arca, amit eltakar a kezével.
Hát szóval imád bent uszikálni, rugdosni a mamit, csuklani, hólyagot passzírozni. Igaziból ügyes, mert azért két hét van még a hivatalos időpontig, de én már nehezen viselem, főleg most, hogy elérkezett a nyár és vele a 35 fok árnyékban. Az arcom reggelente felismerhetetlen, gyűrűt már hetek óta nem tudok amúgy sem húzni, a lábikóim pedig olyanok, mintha valami kis puhos párnácskák lennének a lábfejembe ültetve. Tele vagyok vízzel. Éjjel nem sokat alszom, egyrészt mert fél óránként pisilni kell, másrészt mert ha nem fordulok egyik oldalról a másikra, akkor mindenem fájni kezd, az elfordulás viszont nem megy csak úgy hipphopp, az bizony procedúra, feltápászkodni hasizomkímélő módon, aztán áthelyezni a popsnál a testsúlyt és utána ledőlni, aztán elrendezgetni a has előtt-alatt a takarót, hogy valami tartsa alulról de azért ne szorítson.
Szóval reggel szétcsúszva ébredek. Napközben próbálom bepótolni, de az a helyzet, hogy sajnos horkolok. Vagyis nem horkolok, ez így nem igaz, hanem horkantok. Elszundítok a kanapén és mikor jönne a mélyalvás, valahogy pont akkor történik valami az összeszorított légutakkal, és egy hatalmasat horkantok, amitől felébredek és szégyellem magam. Ezt négyszer-ötször eljátszom, aztán feladom és felkelek. Pedig "most pihend ki magad, amíg még lehet", mintha rajtam múlna :)
De nem panaszkodom ám, csak már várom a végét. Vagyis az elejét. De nem én döntök. A kis rejtőzködő választja meg az időt :)
Gravitáció
Megnéztük a Gravitációt Papival. Először azt akartam, keressünk mára valami vicces filmet, vagy valami romantikusat, aztán valahogy mégis emellett döntöttünk. Gondoltam, mindegy, úgysem tudjuk végignézni, mert mindjárt szülök. Hajnalban megint durván görcsöltem, közben félálomban gyötörtem magam, felébresszem-e Papit, hogy nem megy ám ma nyelvvizsgázni, inkább a kórházba, de aztán egy óra folyamatos fájdalom után belealudtam az akkor már enyhülő görcsökbe. Azt álmodtam, hogy Medi arca körvonalazódik a hasamon és aztán feláll a hasamban, meg énekelt is és nekem rá kellett szólni, hogy "hé, te még nem is tudsz ilyeneket csinálni, hiszen még meg sem születtél". Vajon ő is álmodik bent rólam olyasmikről, amiket én még nem tudhatok?
De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).
Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".
Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.
Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.
És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.
Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.
Súlytalanság van, és néma csend.
Űr.
Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.
Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.
És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?
Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.
De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.
De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).
Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".
Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.
Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.
És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.
Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.
Súlytalanság van, és néma csend.
Űr.
Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.
Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.
És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?
Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.
De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.
A buzi eső
Jó reggelt!
Tegnap semmihez sem lehetett itt kezdeni, mert reggeltől estig esett az eső. Annyira mérges voltam, hiszen itt ünnepnap volt, Papi végre itthon, és mehetnénk a szabadba az utolsó napok egyikén, erre moccanni sem lehetett, csak néztem a kanapéról, ahogy egyszer jobbról balra, aztán balról jobbra fújja a szél a kövér esőcseppeket, aztán meg mint a Forest Gumpban, "néha úgy éreztük lentről esik felfelé". Ilyesmi volt itt tegnap:
Lett volna mit csinálni a lakásban, de annyira mérges voltam, hogy a méreg elfoglalta az egész napomat, nem maradt másra idő jóformán, csak arra gondoltam, hogy kimennék és az esőt megfognám, és jól bepancsolnék neki. Buzi eső.
Gondolom a hormonok már megint..
Ez az utolsó hónap nem valami mesés a mamiság szempontjából. Tegnap este ettem egy kis dinnyét, úgyhogy az éjjel vagy nyolcszor voltam pisilni. Amúgy sem tudok rendesen aludni, mert az óriás has már külön életet él, és ha fordulok egyet, mindig előbb lendíteni kell a kiinduló helyzetben, aztán meg a fordulópontot elérve vigyázni, hogy a túl nagy lendülettől ki ne essek az ágyból. Végre újra elalszom, hogy a szülésről álmodjak, ekkor Guszti rendszeresen ad egy jó bűzös csókot, hogy aludj jól, ettől persze felébredek. Így telnek az éjszakák. Csoda, hogy kialvatlan vagyok.
Pedig most kellene pihenni állítólag, "amíg még lehet". Imádom az ilyen tanácsokat, hát nyilván, nem kellene siettetni az időt, de már szörnyen unalmas ez a terhesség. Vagyis inkább már nem érdekel, most már az érdekel, hogy milyen lesz majd Medivel. "Majd visszasírod a terhességet" - mondják az anyukák. De most komolyan, ezt anno ki hitte el, amikor terhes volt? Ez is olyan, mint hogy utálsz suliba járni, bárcsak dolgozhatnál. Aztán amikor dolgozni kell, akkor azt érzed, bárcsak legalább egy napra visszamehetnél a suliba. De se az egyik se a másik oldalon nem játszik a realitás.
Jobb lenne ha jönne a kis Medi, akkora hasam, mint egy hordó, a lábaim tele vannak vízzel, és a bőröm kezdi elhagyni a maradék erejét. Meg az eszem is. Minden apró fájdalmacskára összerezzenek, "kezdődik?".
Nem félek, izgulok. Az ismeretlentől parázok. Mint egy vizsga előtt, amire felkészültél, de tudod, hogy mindig van "meglepetés" a feladatban, a vizsgán sosem az a példa, mint amit a tanárral begyakoroltatok, hanem ott van benne valami csavar.
Na mindegy, próbálok nem agyalni, illetve próbálok úgy tenni, mintha a szülés még nem is lenne aktuális, hanem csak sima hétköznapokat élnék.
Ilyenek ezek az utolsó napok (hetek?).
Na tessék, itt tartunk
Végre elkészülhetett a "lebegő" bögre kép, Medi fogja helyettem :) 35 hetesek voltunk vasárnap. Tegnap megvolt a szóbeli, amennyire lehetett összezavartak, de próbálok pozitív maradni és nem halálra idegesíteni magam a következő egy hónapban, amíg kiderül a tényleges eredmény. Meg még hátravan ugye a magnó, és ahhoz, hogy komolyan vegyem, úgy kell éreznem, hogy van értelme megcsinálni.
Borzalmas szülés parák törnek rám amúgy hullámokban, most egészen kellemes, de pénteken nagyon féltem, hogy távol a kórházamtól, távol a férjtől meg a cuccaimtól, Győrben egyszercsak beindul a szülés. Szétrázott a volán busz és Medi ettől valami fura alakzatot vett föl a hasamban, és megnyomott néhány ideget, amitől nekem teljesen szülésszerű fájdalmaim voltak, vagy lehettek még jósló fájások is, nekem végül is mindegy, de a lényeg, hogy mozdulatlanul feküdtem inkább, hátha bent marad a gyerek, és végül bent is maradt. És megbeszéltük, hogy a magnóig most már bent is marad, utána tőlem jöhet, ha szeretne :)
Az is lehet, hogy csak honvágyam volt, és erre paráztam rá annyira. Négy napot kellett külön töltenem anyuéknál, és akármennyire is jó otthon, a családom nekem már itt van. Ehhez a mamisághoz úgy tűnik, jár a családösszetartó "mamaszita hormon", és a fél napnál hosszabb távollétet ez már nem tolerálja. A külön éjszakázást meg pláne. A négy napos külön hétvége lehet, hogy maradandó károsodást okozott az agyamban.. :)
Tegnap este érkeztem haza, Guszti vonyított az örömtől, annyira ugrált, hogy jól meg is karmolt a nagy lelkesedés közben. A távollét őt is megviselte, mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt heteket, most meg hirtelen eltűntem. Amúgy is kamaszodik, de most még inkább belebújt a kisördög. Szegény Vekerdyt is kivégezte például:
Én meg valahogy így nézek ki, szépen kismalacosodik az arcom, amiből azért arra következtetek, hogy hamarosan megérkezik a kis Prinzessin :)
Az unatkozó háziasszony, aki én vagyok
Még az utolsó munkanapjaim egyikén olyan mosolygósan szánakozó fejjel kérdezte a 42 éves szingli kolléganőm, hogy "Mit fogsz csinálni otthon? Egész nap aludni fogsz? Olyan unalmas lesz neked" - mondta. Azt hittem, viccel. Vagy gúnyolódik. Pedig ő teljesen komolyan gondolta. Én meg az ellenkezőjét. Nem is emlékszem, mikor unatkoztam én utoljára.
Másfél hete vagyok itthon, és minél több dolgot végzek el, annál több lesz a teendőm. Mindig is cikinek tartottam a háziasszony státuszt, és gondolatban még mindig kézzel lábbal tiltakozom az ellen, hogy én is az vagyok, pedig de. Eddig is tök nyilvánvaló volt, most meg főleg, hogy egy nő, ha dolgozik, alkalmatlan a házimunka tökélyre fejlesztésére. Egyszerűen olyan ez, mármint a házimunka, hogy sosincs vége, mindig találsz valamit, ami poros, mindig találsz egy szekrényt, amit még át lehet rendezni, vagy egy fiókot, aminek a tartalmát még tovább lehet szelektálni. Vagyis olyan ez, mint a fizika - addig selejtezgeted a cuccokat, míg el nem jutsz az elemi részecskéig :)
És most még azt is be kell vallanom, hogy mennyire élvezem én a háziasszony szerepet. És hogy a bennem lévő ódzkodás oka kizárólag a "jaj mit fognak szólni mások" típusú élményekből ered. Mert a szupernő mindenhol szupernő. Jó munkája van, csillog villog a lakása, istennő a konyhában és prosti az ágyban. És a háziasszonykodással máris kiesik egy játszani való szerep, a törtető karrieristáé. Végül is eleve hátrányból indulok, mert nekem a főzés a mindenem, arra meg ugye bárki mondhatja, hogy hát azt ugye alapból illik kérem mesterfokon űzni, emellett még maradi idő "valami rendes" hivatásra is.
Szerepek. Hipnózis. Fenébe velük.
Én vagyok a háziasszony. Finom ebéddel várom a férjem.
Nem mintha eddig nem azzal vártam volna, de végre van időm. Van időm a tökéletes alapanyagok összeválogatására. Van időm megtalálni, hogy hol lehet a dolgokat a legjobb áron beszerezni.
Vagy öt éve, mióta önállóan vezetek háztartást, azt tervezem, hogy nálam minden bio lesz és környezetbarát. Öt éve nem tettem ez ügyben egy lépést sem. Kivéve ma. Ma végre megvettem a mosódiót, mosószódát. Alaposan utánajártam a neten, hogy mit hogyan kell ezekből használni, és igaziból kb pár óra alatt kitanultam a dolgot, és rájöttem, hogy mekkora kár, hogy ezt csak most kezdem el. De az ember mindig tart az ismeretlentől és inkább egyszerűbb volt levenni a merkur polcáról a kész mosóport meg az öblítőt, környezetvédelem ide vagy oda. De jobb későn, mint soha, különben is a babaholmikat nem lehet csak úgy ukmukfukk öblítőzni.
Nem untatok senkit a részletekkel, de a lényeg, hogy az egy kiló mosódió, amit vettem, kb. 200 mosásra elegendő és így még a puhító ecettel és illatosító citrom illóolajjal együtt is fele annyiba kerül a mosás, mint egyébként. És még a lelkiismeretem is megnyugodhat, a világ megmenekült, három vegyszeres flakonnal kevesebb lesz a lakásban.
Sőt idővel még kevesebb, mert a mosószóda mindenre jó, mosogatószernek, felmosónak is például.
Amíg meg nem érkezik Medi, addig igyekszem az új szokásokat megszilárdítani. Állítólag 21 napig kell töretlenül csinálni valamit, hogy szokássá váljon.
Az ökomamiságon kívül, most a reggeli kakisétát szilárdítjuk meg Gusztival. Amíg ő reggelizik én megfőzöm a kávét és aztán lent iszom meg, amíg ő rohangál az udvaron, és kakil. Addig kell ezt minden reggel kivétel nélkül így csinálnunk, amíg részévé válik a komfortzónánknak és már az lenne kényelmetlen, ha nem így csinálnánk. Eddig utálatos dolog ébredés után azonnal kimenni a hidegbe, de majd tizenkilenc nap múlva megmondom, hogy ez változott-e. :)
Másfél hete vagyok itthon, és minél több dolgot végzek el, annál több lesz a teendőm. Mindig is cikinek tartottam a háziasszony státuszt, és gondolatban még mindig kézzel lábbal tiltakozom az ellen, hogy én is az vagyok, pedig de. Eddig is tök nyilvánvaló volt, most meg főleg, hogy egy nő, ha dolgozik, alkalmatlan a házimunka tökélyre fejlesztésére. Egyszerűen olyan ez, mármint a házimunka, hogy sosincs vége, mindig találsz valamit, ami poros, mindig találsz egy szekrényt, amit még át lehet rendezni, vagy egy fiókot, aminek a tartalmát még tovább lehet szelektálni. Vagyis olyan ez, mint a fizika - addig selejtezgeted a cuccokat, míg el nem jutsz az elemi részecskéig :)
És most még azt is be kell vallanom, hogy mennyire élvezem én a háziasszony szerepet. És hogy a bennem lévő ódzkodás oka kizárólag a "jaj mit fognak szólni mások" típusú élményekből ered. Mert a szupernő mindenhol szupernő. Jó munkája van, csillog villog a lakása, istennő a konyhában és prosti az ágyban. És a háziasszonykodással máris kiesik egy játszani való szerep, a törtető karrieristáé. Végül is eleve hátrányból indulok, mert nekem a főzés a mindenem, arra meg ugye bárki mondhatja, hogy hát azt ugye alapból illik kérem mesterfokon űzni, emellett még maradi idő "valami rendes" hivatásra is.
Szerepek. Hipnózis. Fenébe velük.
Én vagyok a háziasszony. Finom ebéddel várom a férjem.
Nem mintha eddig nem azzal vártam volna, de végre van időm. Van időm a tökéletes alapanyagok összeválogatására. Van időm megtalálni, hogy hol lehet a dolgokat a legjobb áron beszerezni.
Vagy öt éve, mióta önállóan vezetek háztartást, azt tervezem, hogy nálam minden bio lesz és környezetbarát. Öt éve nem tettem ez ügyben egy lépést sem. Kivéve ma. Ma végre megvettem a mosódiót, mosószódát. Alaposan utánajártam a neten, hogy mit hogyan kell ezekből használni, és igaziból kb pár óra alatt kitanultam a dolgot, és rájöttem, hogy mekkora kár, hogy ezt csak most kezdem el. De az ember mindig tart az ismeretlentől és inkább egyszerűbb volt levenni a merkur polcáról a kész mosóport meg az öblítőt, környezetvédelem ide vagy oda. De jobb későn, mint soha, különben is a babaholmikat nem lehet csak úgy ukmukfukk öblítőzni.
Nem untatok senkit a részletekkel, de a lényeg, hogy az egy kiló mosódió, amit vettem, kb. 200 mosásra elegendő és így még a puhító ecettel és illatosító citrom illóolajjal együtt is fele annyiba kerül a mosás, mint egyébként. És még a lelkiismeretem is megnyugodhat, a világ megmenekült, három vegyszeres flakonnal kevesebb lesz a lakásban.
Sőt idővel még kevesebb, mert a mosószóda mindenre jó, mosogatószernek, felmosónak is például.
Amíg meg nem érkezik Medi, addig igyekszem az új szokásokat megszilárdítani. Állítólag 21 napig kell töretlenül csinálni valamit, hogy szokássá váljon.
Az ökomamiságon kívül, most a reggeli kakisétát szilárdítjuk meg Gusztival. Amíg ő reggelizik én megfőzöm a kávét és aztán lent iszom meg, amíg ő rohangál az udvaron, és kakil. Addig kell ezt minden reggel kivétel nélkül így csinálnunk, amíg részévé válik a komfortzónánknak és már az lenne kényelmetlen, ha nem így csinálnánk. Eddig utálatos dolog ébredés után azonnal kimenni a hidegbe, de majd tizenkilenc nap múlva megmondom, hogy ez változott-e. :)
lazy sunday
Itthon vagyok, végre itthon, most egy darabig soha többé nem kell dolgoznom. Telnek múlnak a percek, a napok, nem mondom, hogy semmin nem aggódom, de úgy összességében megnyugodtam. Van már babaágy, pelenkázó, ma megyünk ágynemű beszerző körútra Gusztival.
Szombaton sajnos temetésen voltam, elég messze, Szentgotthárd mellett, két óra vonatozás, aztán két és fél óra autóút csak oda, szertartás, beszélgetés a rokonokkal aztán vissza Bécsbe, háztól házig öt és fél óra. A lábaim valószínűtlenre dagadtak, az utolsó pár méteren már majdnem sírtam, úgy fájt, de aztán összeszedtem magam.
Így maradt a tegnap, hogy Papával tartsunk egy kis hétvégét. Megígértem magamnak, hogy én az égvilágon semmit sem vagyok hajlandó csinálni, amit nagyjából be is tartottam, bár egy kis ruhaszelektálás és főzés még így is belecsúszott, de a nyughatatlan lelkemnek ennyire szüksége is volt.
Ez a hetedik hónap, állítólag ilyenkor jön a "fészekrakási láz", amit én rendesen meg is érzek, állandóan csak azon agyalok, hogy mit hogyan rendezzek el még a baba érkezése előtt, kipakolok, bepakolok, csinosítgatom az otthont. Kisöpröm az életemből az évek alatt felhalmozott rendetlenségeket és mindent szépen elrendezek, hogy legyen majd mit szétzilálni a kis Medivel :)
Vettem például egy szuper tárolót az ékszereimnek, az ikeában árulják Godmorgon néven és nem tudom eredetileg milyen funkciót lát el, de én remekül belerendezgettem a bizsut:
Szombaton sajnos temetésen voltam, elég messze, Szentgotthárd mellett, két óra vonatozás, aztán két és fél óra autóút csak oda, szertartás, beszélgetés a rokonokkal aztán vissza Bécsbe, háztól házig öt és fél óra. A lábaim valószínűtlenre dagadtak, az utolsó pár méteren már majdnem sírtam, úgy fájt, de aztán összeszedtem magam.
Így maradt a tegnap, hogy Papával tartsunk egy kis hétvégét. Megígértem magamnak, hogy én az égvilágon semmit sem vagyok hajlandó csinálni, amit nagyjából be is tartottam, bár egy kis ruhaszelektálás és főzés még így is belecsúszott, de a nyughatatlan lelkemnek ennyire szüksége is volt.
Ez a hetedik hónap, állítólag ilyenkor jön a "fészekrakási láz", amit én rendesen meg is érzek, állandóan csak azon agyalok, hogy mit hogyan rendezzek el még a baba érkezése előtt, kipakolok, bepakolok, csinosítgatom az otthont. Kisöpröm az életemből az évek alatt felhalmozott rendetlenségeket és mindent szépen elrendezek, hogy legyen majd mit szétzilálni a kis Medivel :)
Vettem például egy szuper tárolót az ékszereimnek, az ikeában árulják Godmorgon néven és nem tudom eredetileg milyen funkciót lát el, de én remekül belerendezgettem a bizsut:
 |
| http://www.ikea.com/hu/hu/catalog/products/40164947/ |
Most őszintén
Tegnap volt egy kis mélypont, de szerencsére hepe után mindig hupa jön. Az éjjel egyik álomból hajszoltam magam a másikba; lekésett repülő, le nem adott prezentáció, és véreztem. Álmomban megjött, és kétségbeesve kérdeztem anyutól, hogy akkor most mi lesz? Azt mondta, hogy akkor rákos vagyok, de engem nem érdekelt, én a babára gondoltam. Szétesve ébredtem.
Kicsit kiborított a fáradtság, meg biztos a hormonok is. Semmire sincs idő, pláne nem ragyogni. Elromlott a telefonom, közeleg a nyelvvizsga, beteg a macska, a kutya pedig csak akkor viselkedik normálisan, ha valaki folyton foglalkozik vele. Dacára három hónapos korának, hágja a lábam, ami azt jelenti, hogy szerinte ő a nagykirály, én meg húzzam meg magam. Hát most hogy magyarázzam el neki, hogy én vagyok a nagykirály, ha nekem is vannak kétségeim.
A szívem két helyre pumpálja a vért, ami kétszer annyi energiát vesz el, tehát alapból nekem fele annyi jut. Nem tudok gondolkozni, pedig azt hittem mindig, ha terhes leszek, az majd a csendes szemlélődés, boldog befelé fordulás időszaka lesz, csupa rózsaszín köddel körülvéve. De egyáltalán nem ilyen és ez néha kétségbe ejt. Mert még nincs itt a baba, akire ránézhetnék ilyenkor, és az erőt adna. Most még csak egy nagy has van, nehéz légzés, kellemetlen vizsgálatok, székrekedés.
Meg az "áldott állapot" szerep. A környezetemben sokan úgy gondolják, hogy nem helyes azt mondani, hogy "terhesség", mert hogy ez egy csodálatos időszak, nem teher. Szerintem meg teher. Persze örülök a kis Medinek és szívből akarom, hogy az életünk része legyen. De inkubátor a testem, és bele vagyok zárva egy szerepbe. Abba a szerepbe, hogy nekem folyton csak mosolyogni meg ragyogni szabad, meg úgy általában csak a kisbabáról és bababútorokról illik beszélni. És ettől úgy érzem, ennyi volt az élet, nekem már mindig csak ez lesz, örökké a gyerek lesz a világom középpontja.
Soha többé nem leszek egyedül. Soha többé nem leszek lány, valami végérvényesen megszűnt, és ez olyasmi, amire nem lehet felkészülni. Igen, kapok helyette mást, teljesen új élményeket, egy másik lényt, aki szeret és akit szeretek, és akivel örökké összefonódik a sorsunk. De szerintem a gyásznak is helye van, meg kell gyászolni, meg kell siratni, ami elmúlt; a lányságomat. Mert ez felelősség is, oltári nagy, egy ideje már nem lehetek felelőtlen, nem legyinthetek, hiszen nem csak magamért vagyok felelős, hanem egy másik emberért is.
Amikor a filmekben, meg a reklámokban, meg úgy általában a világban kismamákat látunk, ez a végtelenül komplex érzéscsomag soha nincs kidomborítva, mindig csak a boldogságtól lebegő pocakos nők, akik mintha egész életükben csak az anyaságra készültek volna, csodálatos átszellemültségben várják a babájukat. Ez engem rendkívül frusztrál, mert nem tartom valódinak. Mintha hazudtak volna nekem erről az egészről. Mintha én lennék a világon az egyetlen, borzalmas anya, aki nem várja eléggé a gyerekét. Aki minduntalan elkalandozik a ragyogás közben. Aki nem is igazán ragyog, csak úgy ímmel-ámmal.
Pedig én tényleg örülök, én tényleg várom a kislányunkat. Néha ragyogok is, érzem. Örülök a mozgásának, ha a hasamban egyik oldalról a másikra úszik. Tervezgetek, álmodozom, hogy milyen lesz a közös életünk. Szívből szeretem.
De magamat is szeretem, és el kell búcsúznom attól, aki eddig voltam, akit szerettem, a lány valómtól, érdemel annyit, hogy pár könnycseppet elmorzsoljak. Csak így lehetek anyuka, csak így lehetek egészen új ember, ha a régit megsirattam és elengedtem.
Talán már korábban kellett volna, de így alakult. Most érett meg.
Kicsit kiborított a fáradtság, meg biztos a hormonok is. Semmire sincs idő, pláne nem ragyogni. Elromlott a telefonom, közeleg a nyelvvizsga, beteg a macska, a kutya pedig csak akkor viselkedik normálisan, ha valaki folyton foglalkozik vele. Dacára három hónapos korának, hágja a lábam, ami azt jelenti, hogy szerinte ő a nagykirály, én meg húzzam meg magam. Hát most hogy magyarázzam el neki, hogy én vagyok a nagykirály, ha nekem is vannak kétségeim.
A szívem két helyre pumpálja a vért, ami kétszer annyi energiát vesz el, tehát alapból nekem fele annyi jut. Nem tudok gondolkozni, pedig azt hittem mindig, ha terhes leszek, az majd a csendes szemlélődés, boldog befelé fordulás időszaka lesz, csupa rózsaszín köddel körülvéve. De egyáltalán nem ilyen és ez néha kétségbe ejt. Mert még nincs itt a baba, akire ránézhetnék ilyenkor, és az erőt adna. Most még csak egy nagy has van, nehéz légzés, kellemetlen vizsgálatok, székrekedés.
Meg az "áldott állapot" szerep. A környezetemben sokan úgy gondolják, hogy nem helyes azt mondani, hogy "terhesség", mert hogy ez egy csodálatos időszak, nem teher. Szerintem meg teher. Persze örülök a kis Medinek és szívből akarom, hogy az életünk része legyen. De inkubátor a testem, és bele vagyok zárva egy szerepbe. Abba a szerepbe, hogy nekem folyton csak mosolyogni meg ragyogni szabad, meg úgy általában csak a kisbabáról és bababútorokról illik beszélni. És ettől úgy érzem, ennyi volt az élet, nekem már mindig csak ez lesz, örökké a gyerek lesz a világom középpontja.
Soha többé nem leszek egyedül. Soha többé nem leszek lány, valami végérvényesen megszűnt, és ez olyasmi, amire nem lehet felkészülni. Igen, kapok helyette mást, teljesen új élményeket, egy másik lényt, aki szeret és akit szeretek, és akivel örökké összefonódik a sorsunk. De szerintem a gyásznak is helye van, meg kell gyászolni, meg kell siratni, ami elmúlt; a lányságomat. Mert ez felelősség is, oltári nagy, egy ideje már nem lehetek felelőtlen, nem legyinthetek, hiszen nem csak magamért vagyok felelős, hanem egy másik emberért is.
Amikor a filmekben, meg a reklámokban, meg úgy általában a világban kismamákat látunk, ez a végtelenül komplex érzéscsomag soha nincs kidomborítva, mindig csak a boldogságtól lebegő pocakos nők, akik mintha egész életükben csak az anyaságra készültek volna, csodálatos átszellemültségben várják a babájukat. Ez engem rendkívül frusztrál, mert nem tartom valódinak. Mintha hazudtak volna nekem erről az egészről. Mintha én lennék a világon az egyetlen, borzalmas anya, aki nem várja eléggé a gyerekét. Aki minduntalan elkalandozik a ragyogás közben. Aki nem is igazán ragyog, csak úgy ímmel-ámmal.
Pedig én tényleg örülök, én tényleg várom a kislányunkat. Néha ragyogok is, érzem. Örülök a mozgásának, ha a hasamban egyik oldalról a másikra úszik. Tervezgetek, álmodozom, hogy milyen lesz a közös életünk. Szívből szeretem.
De magamat is szeretem, és el kell búcsúznom attól, aki eddig voltam, akit szerettem, a lány valómtól, érdemel annyit, hogy pár könnycseppet elmorzsoljak. Csak így lehetek anyuka, csak így lehetek egészen új ember, ha a régit megsirattam és elengedtem.
Talán már korábban kellett volna, de így alakult. Most érett meg.
A falka
Szülők vagyunk, négy hónappal a kis hercegnő születése előtt.
Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.
Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.
Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.
Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.
Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.
Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.
És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.
Vagyis mi vagyunk 'A falka'.
A kis Guszti színre lépésével ijesztő sötétségbe zuhantunk, olyan világba, ahol semmilyen eddigi élettapasztalatunknak nem vesszük hasznát, a dolgokról alkotott véleményünkről minduntalan kiderül, hogy mindenhol érvényesek, kivéve a falkában.
Az emberi élet törvényei szerint Guszti a barátunk, együtt élünk, ezért megtanítjuk neki, mik ennek a feltételei. Ez eddig a falkában is rendben van. A kommunikációban azonban félresiklik valami.
Én folyton csak ölelgetném Gusztit és ha vacsorához ülök, szívesen megkínálnám az ételemből, hiszen szeretem őt és szeretném, ha kapna egy-két jó falatot. Ez viszont a szemében máris jelzésértékű, azt jelenti, nem kell tisztelnie az én területemet, ahol eszem, az ugyanis a területem. Ha ő zavarhat étkezés közben, akkor felettem áll a rangsorban.
Van ugyanis rangsor. Mi kellene, hogy legyünk a rangsor elején, vagyis Papa mert ő férfi, és csak azután Guszti. És itt nincs helye kedvességnek és szeretgetésnek, mert a kutya nagyon komolyan veszi a rangsort. Nincs mellérendelt viszony, vagy mi irányítunk vagy ő. És ha ő a főnök, jaj nekünk.
Guszti szeret ugatni. Szinte bármi okot adhat neki egy jó kis ugatásra. Például, hogy jön a cica. Vagy hogy megy a cica. Porszi egy darabig tűri, aztán amikor Guszti átlépi a Porszi szerint meghúzott határvonalat, akkor a cica egy jó nagy pofont lekever a kis lüke ebnek. Ez persze megint jó ok az ugatásra. Mi azonnal fegyelmeznénk a kutyát, egy hete szorgalmasan kiabálunk ilyenkor, hogy "Nem szabad! Guszti! Hagyd abba!", de ma utánaolvastunk és kiderült, hogy ez abszolút nem megoldás, sőt, még ront a helyzeten, mert a kutyinak a kiabálás egyenlő az emberi ugatással és mint olyan, csak megerősíti őt abban, hogy "igen, ezt kell csinálni, cimbora". Ezek szerint mi eddig csak biztattuk Gusztit, ahelyett, hogy lebeszéltük volna az ugatásról.
Nagyon nehéz átszoktatni magunkat falka üzemmódra. Semmi sem úgy van, ahogy megszoktuk, ingoványos talajon járunk és folyton hibázunk. Jó tréning ez viszont a babavárás idejére, gondolom szülőnek lenni is majd valami ilyesmi lesz. Újra kell tanulni az életet, új stratégiák kellenek, hogy átvészeljük azt, ami jön. Hiszen kiesünk a kosárból, már nem mi leszünk a "legkisebbek", akiket tenyerén hordoz a föld, akiknek még tanítják a dolgok menetét, hanem szintet lépünk és nekünk kell majd tanítani.
És a felkészülésre esély sincs, olyasmi vár, amit előre nem ismerhet ember. Olyan ez, mint ahogy Kundera is írta. Az egész élet egy óriási főpróba, de az előadásra sosem kerül sor.
