A munka hőse bedobja a törcsit, avagy szakítás a multival

Nem indulok, még korán van. Korábban keltem. Meg tudom tenni, hozzá vagyok szokva valamelyest. Igaz, a nyolcadik szundira sikerült kiverni a kutyás álmot a szememből. Üldöztek, sikátorban álltam, lélegzetvisszafojtva. Korábban a régi ált sulim hátsó lépcsőjénél álltunk többen. Gyerekek mentek fel a lépcsőn kettesével, kézen fogva, ünneplőben. Mindegyik cigizett. Azt gondoltam: "Ez igen". Én is cigiztem, a csikket a szemetesbe dobtam, a szemét kigyulladt, de nem csak úgy füstölt, hanem pattogott, mint valami tűzijáték.

Nem hagynak az álmok.

De végre is felébredtem, fehér inget húztam, a hajam simára vasalva, az ebédem előre csomagolva a hűtőben. 33 hónapja minden reggel dolgozni megyek. Persze nem mindig így, ilyen rendezetten. Eleinte, vagyis az első egy évben folyton elkéstem. Nehezen szoktam hozzá a rendszerességhez, fél órán át gondolkoztam mit vegyek fel, a kávét kiöntöttem, lefőztem kávé vagy víz nélkül, a macskákat simogatva valahogy eltelt az idő. Ma is kiöntöm a kávét, de ma már időn belül fel tudom takarítani. Az agyam alkalmazkodott a rendszerhez, időkorlátok közé szorítva magát. Nem baj ez persze, csak csodálkozom.

Most mindennek vége, egy hónap múlva nem dolgozom a trösztnél, a szokások viszont maradnak. Felnőtt maradok, soha többé nem lehet visszacsinálni. Nem bánom ezt sem, csak baromi furcsa érzés. Közel három év, hová lett? Mit csináltam addig? És hogyan lett ebből a lányból ez a nő?

És hogy közben ez hogy sikerült, azt végképp nem értem :D S.A szakmai asszisztens kisasszony, búcsúzom, sok sikert az élethez :)

Régről

Érdekes, erre már egyáltalán nem emlékeztem:

"Vajon volt-e már a földön olyan büszke lélek, amely megvetette a reményt?"

Jelentés Grecónak

Fura képek

Hallgasd a zenét:

Elaludtam egy kis délutáni szunyókára és olyanokat láttam álmomban, hogy van közte, amit le sem merek írni. Történtek a dolgok, Papa egyszer csak biciklin jött felém, az arca sírós volt, az idő borús, szürke felhőkkel. Olyasmi, mint tegnap, csak inkább viharos. Egy olyan domboldal útpadkáján ültem, amin szerpentines út volt, házak és alatta egy nagy szürke tenger, amin vad hullámok fodrozódtak. Mondtam Papának, hogy üljön mellém, nézzük a tengert. Leült és akkor láttam, hogy a hullámok olyan magasra csapnak, hogy minket is elérnek. Nem féltem, de mondtam, hogy menjünk egy utcával feljebb. Megfordultam és láttam, hogy mögöttem egy hatalmas sárfal van, tudtam, azon kell felmásznom. Elkezdtem megkapaszkodni, csúszott a kezem, a körmöm alá ment a saras föld, de végül felértem, a tetején Papa segített, aki már valahogy feljutott. Visszanéztem és meglepődve láttam, hogy alig fél méteres mélységből másztam ilyen sokáig.

Egy másik kép volt, hogy egy terembe mentem be, ahol fiatalok ültek kanapékon, odarohantam az asztalhoz, hogy elvegyek egy szórólapot, de elébe vágtam valakinek udvariatlanul. Nem kértem elnézést, de éreztem, mennyire bunkó vagyok, azért mondtam, hogy sietek pedig nem is siettem, erre rácsaptak a kézfejemre. Odaléptem egy másik asztalhoz, ahol sört lehetett kapni, ott is betolakodtam valaki elé. Akkor már annyira szégyelltem magam, hogy kirohantam az épületből, de a sört azért kortyolgatva ittam. Ahogy kiértem és mentem pár lépést, egy tér volt előttem, amin félkörben vagy 50 menyasszony állt hófehér ruhában, valami tömeges esküvőnek gondoltam.

Minden kép nagyon fura volt, de annyira csodálatos színviláguk és hangulatuk volt, hogy alig tértem magamhoz ébredés után.

Az álmok soha nem hagynak el, minden éjjel álmodom, és minden alkalommal, amikor alszom. Mindig intenzívek, de nem mindig ilyen furák. Többnyire igen, néha nem.

Esőnapi összefoglaló

A szokásos esőnapi felvidító budzsila :)

Reggel óta esik, folyamatosan, hosszú cseppekben. Tanuló szabin vagyok, de semmi nem fér a fejembe. A szürkeség mindentől elveszi a kedvem, még pisilni sem akarok kimenni, mert túl uncsi.

Találtam egy oldalt:
http://inezandvinoodh.com

Inez van Lamsweerde és Vinoodh Matadin több mint húsz éve fotóznak a legnagyobb magazinoknak, és én még csak nem is hallottam eddig róluk.
Ezt a csodálatos videót is ők hozták össze:
http://vimeo.com/38503816

Emlékeztető: róluk többet kell megtudnom!

Amúgy voltunk sok helyen bicajjal, pl a városligeti Kertem nevű helyen, ami egy klassz kis kerthelyiség bringásoknak és úgy amúgy mindenkinek. A tér két részre van osztva, az egyik oldalon dohányzó anyukák és kikapcsolódni vágyó szülők rengeteg rohangáló csemetével körülvéve, a másik oldalon meg a gyerektelenek. Kellemes zene szól, amit ha nem a gyerekes oldalra ülsz, hallhatsz is :)

Ilyen hely a Kertem:

Ezeken kívül nincs semmi, vagyis nem túl sok. Szombaton vizsgázom termék- és árpolitikából, amihez perpill semmi kedvem, és úgy érzem soha nem is lesz... De a vizsgaidőszak már csak ilyen - mindig minden jobban érdekel annál, mint amit tanulnod kellene és a vizsga napján azt gondolod, bárcsak egy nappal többet tanulhattam volna. Ha szombaton ezt mondom, akkor a mai napra fogok gondolni.

És van még valami, de arról még nem beszélhetek.
Nem várok babát. :) Másról van szó.

A tavasz örömei

Hát szóval vettem egy bringát, ami azt jelenti, hogy éjjel-nappal bringázunk, igaziból kényszeresen tekerek, mindenhová! Munkába, piacra, ide-oda. Ő az, a kis kék szerelmem:

 Népligeten keresztül megyünk dolgozni :)

Meg a Városligeten..

Ez meg itt az ecseri :)

what scares me

Azt hiszem ezt pipálhatom, ma befizettem a NAV-nak 152 ezret.

De nem is ez az ijesztő, hanem például ha felfal egy medve. Vagy hogy megint nem álltam még neki tanulni, a percek egyre csak repülnek, még "privátidőzöm", képeket nézegetek és osztok meg, még főzőcskézem, játszom Porszival. Szóval a percek egyre csak repülnek. Reggel fél kilenctől délután ötig viszont alig akarnak telni. Az agyam továbbra is egy teli szivacs, már nem szív fel semmit.

Lépésenként tudok csak haladni. Listám van a teendőkről - a gyorsakat előre, a fontosak mellett felkiáltójelek. A 4*5 cm-es füzetke úgy telik meg, hogy minden oldalon ugyanazok a teendők szerepelnek és mindig csak egyet-egyet húzhatok ki róla. Ma a Nav-os átutalást kihúzhatom. Pipát is teszek mellé. Marad még a tanulás, jelentkezés, neptun csekkolás.. Egyenként mindegyik fél-fél óra csak, de a teleírt papírlapok mintha kővé váltak volna.

Teendők. Irtózatos szó.

Na jó, a jelentkezést meg kell csinálni. 2 hete van a listán. A CD-k összerakása több mint egy hónapja...

Így telnek a napok. A percek néha peregnek, de leggyakrabban csak úgy eltűnnek a semmibe. Az idő semmivé foszlik.

Are you goin' to Scarborough Fair?

Parsley, sage, rosemary, and thyme.
Remember me to one who lives there,

she once was a true love of mine.

Szülőfalum, Győr

Győrbe rohantam tegnap, leadni a szakdogám, mert bizony nekem is van már olyanom, aranybetűkkel szerepel a nevem a fekete bőrkötésen:

Nagyon fura volt Győrben, újra fősulis lánynak éreztem magam, aki szabad, nem rohan munkahelyre és úgy általában sehová. Lassú léptekkel közelítettem a napsütésben a suli felé, át a hídon, el a döneres mellett. Az igazgatási épületben már nincs könyvtár, átköltözött egy hatalmas új épületbe, ami csodálatos, annyira modern és hatalmas, hogy egy pillanatra úgy éreztem, mégis lennék újra fősulis. Persze a korábbi könyvtárosnéniket importálták az új helyre, ami elég viccesen hatott, de legalább nem éreztem magam idegennek.

Rengeteg dolog megváltozott Győrben, mégis minden ugyanaz maradt. Azt hittem, nem kedvelem Győrt, de most újra éreztem mindazt, amit jelent. A vidéki város nyugalmát, a sárga buszok hangulatát, azt hogy az egyetlen főutcán két percenként ismerőssel találkozom, hogy a házak szépek és rendezettek, hogy lépten nyomon folyóba botlik az ember és hogy rengeteg zöld terület van, amit nem lepett be még a kipufogógáz. Persze még mindig Budapest a szerelmem, de most megörültem tudván, hogy a városok nem várják el a monogámiát :) A város ezzel az új szökőkúttal is meglepett:

Hazafelé sétálva sokat gondolkodtam, hogy leüljek-e egy padra gyönyörködni, élvezni a napsütést, egyek-e egy fagyit, vagy beüljek valahová, aztán szembetaláltam magam a Tejivóval és oda muszáj volt bemenni. A kínálat elég semmilyen volt már, záráshoz közel, de azért kértem egy pörköltet, ami rágós volt és néhol égett, mégis annyira jó hangulatú volt az egész.. Azon gondolkoztam, ettem-e valaha is egy jót a Tejivóban és arra jutottam, hogy szerintem nem :) A tejivózás mégis annyira beleivódott a középiskolás és főiskolás éveimbe, hogy kihagyhatatlanná és nagyon kedvessé vált. A Tejivóban inni egy kakaót előadás előtt, vagy úszás után bevágni egy nagy adag rántottát, vagy csak beülni egy franciasalira Verával, ezek mind összehasonlíthatatlan Győri hangulatok - számomra legalábbis.

Ez is megvolt :)

Fa, fekete, kék, szép...

2 éve porosodott már nálam egy tesco-s üzenőtábla. Még az otthonról elköltözéskor vettem, akkoriban még korrepetáltam, és gondoltam nagyon kell nekem egy ilyen. Azóta hurcolom albérletről albérletre, aztán ide a lakásomba, de mindig csak néhány idézetet firkáltam rá, semmi lényegeset. A legutolsó: "Az én szerencsém mindig abból eredt, hogy valami szerencsétlenség ért." Hrabaltól származik, az utóbbi egy évben ez volt rajta, már annyira odakövesedett, hogy csak acetonnal lehetett letakarítani a műanyagról..

5 héttel ezelőtt olvasgattam az Otthonkommandót, Ditta kitalált egy lakberendező workshopot, laikusok számára. Nézegettem a témákat, azonnal fellelkesültem, és ész nélkül jelentkeztem. Kicsit aggódtam aztán, nem hamarkodtam-e el, lesz-e erre időm, pénzem, de úgy gondoltam, 10 év közgáz után csak megengedek magamnak egy olyan tanfolyamot, ami végre érdekel is :)

És baromira jól tettem!

Aggódtam azon is, hogy munka után hogyan lesz kedvem átutazni Óbudára és három órán keresztül interaktívkodni, de azt vettem észre, hogy az órák után nem fáradtabb, hanem sokkal élénkebb vagyok, mindennek van értelme, tele vagyok ötletekkel, inspirációval.

Teltek a hetek, ezen a héten volt az utolsó óránk. Főleg a színekről és azok használatáról volt szó. És akkor beugrott - még ott az órán - a csúnya fa üzenőtábla. Valahogy összeállt a fejemben a kép, hogy miért nem illik a lakásba, sehova igazából, egyik helyre sem, ahol eddig laktam. Mert borzalmasan unalmas és csak egy üzlet negyedik polcának hangulatát tükrözi, semmiképp sem a a saját stílusomat.

Aztán eszembe jutott, hogy én ezt a táblát azzal a céllal vettem meg, hogy lefestem, régen az első albimnak a falát is telerajzoltam mindenféle képekkel, igazából mindent festettem, amit a kezem ért, még csigaházakat is, de a fa tábla valahogy kimaradt. Aztán teltek a hónapok, költöztem egyik helyről a másikra, új munkahelyem lett - ahol szürkék a falak és a bútorok - és valahogy elfelejtettem én is azt, hogy honnan, miért is indultam.

Előfordul az ilyesmi persze, de most úgy örülök, olyan felszabadító tudni, hogy nincs még minden veszve, hogy önmagam megtalálásához nem pszichiáter kell, hanem csak egy ecsetet kell fognom két-háromféle festékkel és minden értelmet nyer.

És mindegy, hogy egy jó könyv olvasása, egy rajz vagy egy finom étel elkészítése, amiben megtaláljuk magunkat, az élet ott van mindenben ami új, ami valamiből olyanná lett, ami azelőtt nem volt, és csak mi tehettük olyanná.

És íme a régi tábla:

Meg a festékek:

És tádámm:

Felkerült az új idézet is:

:)

Vasárnapi móka

Vasárnap reggel - megittuk az első kávét, tudom, hogy mindjárt feltesszük a másodikat főni, még pizsiben, nevetgélve. Képeket mutogatunk egymásnak Dorinával. A fiúk az elefántos puffal fociznak a lakásban, amitől félek. De alapvetően rendben van minden. Nyugi van.

Induljunkmárel.

Mit együnk? Megint mekit? Megittad a kávét? Voltál kakilni? Kabátban jössz? Fúj a szél. Induljunk. Jó de hová? Hát csak sétáljunk aztán majd meglátjuk.

...

A kínai büfének egyetlen vendégei voltunk, a kínai srác két asztallal arrébb ült le ebédelni, a mobilján zenét kapcsolt, valami nyálas chilloutot, zongorával meg szaxival, olyan hangzása volt, mintha a srác gondolatainak aláfestő zenéje lett volna, miközben azon ábrándozik, hogy egyszer majd jobb élete lesz. Gagyi volt.

Az utcán láttunk egy nénit, ahogy egy szál barkát tart az ég felé és úgy sétál. Biztos barkaszentelésen volt - mondtam a többieknek. Az mi? - kérdezték.

A barkaszenteléskor a nénik barkát visznek a templomba - vagy ott kapnak egyet - amit a pap megszentel és onnantól szent lesz. Mintha úgy emlékeznék, hogy azt nem szabad a kukába dobni, mert szent, hanem csak elégetni szabad. De hogy ezt a városi nénik hogy csinálják, azt nem tudom, a falusi néniknek könnyű, azok bedobják a sparheltba vagy a kályhába.

A fiúk kitalálták, hogy erre megoldásként alapítsunk egy barkakrematóriumot. Az egész egy hatalmas gyárépületben lenne, ahol a nénik a régi barkát a futószalagra helyezik, amit az elszállít a nagy szent barka égető kemencéhez és ott égnének a szent barkák. Így megmentenénk szegény hithű néniket a pokol tüzétől. Aki akar hozhat dunsztosüveget, amibe felfoghat egy kis szent füstöt és hazaviheti, hogy az se vesszen kárba. Nagyon jó vállalkozásnak hangzik, dacára, hogy egy évben csak egy hétre tudnánk megnyitni. De szerintem ki tudunk még találni pár melléktevékenységet, amivel a többi időben elfoglalnánk magunkat.

Nyitott szemmel minden más

Katt: Másnap. Sikerült időben kelni, hála a magától állítódó telefonnak, én nem keltem fel éjjel kettőkor háromra állítani, most mégis jó, és nem érzem az elveszett időt.

Szélesre tártam a szobám ablakát, tódul be a friss, tavaszi levegő. Porszi ki-kiszökik az erkélyre, figyelni a galambokat, amik annyira nem törődnek vele, hogy egészen a közelébe merészkednek.

Tódul be a friss, tavaszi levegő - gyerekkorom álma, hogy egyszer így ülhessek itt. Tavaszi levegő, földszag, reggeli napsütés: éltető erőm, fő energiaforrásom. Nem szabadna bezárva töltenem a reggeleket. Bármit, csak azt ne. Váltanom kell.

Papi elment Soroksárra, én úgy döntöttem tegnap, hogy most nem megyek vele, itthon maradok egy picit egyedül. Szerintem nagyon régóta nem voltam egyedül, talán több hete, vagy több hónapja is megvan. De ha őszinte akarok lenni, sosem voltam igazán egyedül. Talán szándékosan, talán féltem tőle, vagy csak egyszerűen így alakult.

Tegnap az elhatározáskor erős voltam és magabiztos, vártam Papit, hogy szóljak róla, hogy nem megyek. Jött, szóltam is, sikerült. Eltelt két óra és a kétségbeesés belopta magát a szívembe. Mit fogok én itthon egyedül csinálni? Az agyam átváltott gonoszba és hisztérikusba, a szám meg csak annyit bírt kinyögni, csak még egy kicsit maradj. Aztán elment.

Az este rám zúduló időt nem tudtam már felhasználni. Csak ültem a gép előtt és elképesztő videókat néztem a thisiscolossal.com-on, az valamennyire lefoglalt, de közben az agyam folyamatosan támadott, én meg itt voltam egyedül, kénytelen voltam rá odafigyelni. Három órán át tartott az ostrom, végül tízkor nem bírtam tovább, kapcsoltam egy family guyt elalvósnak és kidőltem inkább.

Ma reggel viszont egészen más. Innen már olyan a tegnap este, mint valami rossz álom. Nem rágódom rajta, de azért gondolok rá. Mert tudom, hogy szükségem van egyedüllétre. Szükségem van önmagamra, hiszen egyedül jöttünk a világra és úgy is kell elmennünk innen.

"A mindent ismerés kívánsága hasogatja a mellünk, egyedül vagyunk, egyedül, együtt is, együtt még egyedülebb, mint egyenként.Magunkra utalva lobogunk a lét sötétjében, mint a fáklyák. Ki lágyabban ég, ki keményebben, ki több fényt ad, ki kevesebbet; égünk. Termékenyen égni szép, terméketlenül létezni csúf.

Szétfeszít bennünket a magány, hogy egyedül születünk, egyedül halunk meg, egyedül kell hát élnünk. És kellenek hozzá társak persze, fő- és mellékszereplők, kellenek barátok, ellenségek, közömbös szemlélők, de végigcsinálni, azt egyedül kell, koponyám csöndjében ülök, magam vagyok…

Meg kell tanulnom örülni magányomnak."*

Mesterséges ez így persze, de muszáj. Ha nincs egy percnyi csend, hogy meghalljam önmagam, elvesztem, már nem tudom, ki vagyok. Akit nem ismerek, azt nem is szerethetem. Nap mint nap küzdök, felépítem önmagam mint egy várat, hogy mit lássanak mások először, amikor belépnek, az emberek. Mások. És én közben elveszítem önmagam, a leglényegem.

De most csend van, csend van körülöttem, és éktelen zaj bennem, de hagyom hadd szóljon, hadd forrjon, termeljen ki önmagából valami többet. Közben figyelem magam, barátkozom önmagammal, együtt szemlélődünk, hogy mégis mi sül ki ebből az egyedüllétből, vagyok-e olyan erős, hogy elfogadjam, amit látok.

Remélem.

A friss levegő tódul be, tudom, hogy hamarosan belevetem magam a zsongásba, fejest ugrok bele, füvet és fát akarok látni, embereket, ahogy jönnek-mennek, teszik az életet, miközben én csak ülök és semmilyen formában nem próbálok hatással lenni a környezetemre, csak nézem azt.

*Kovács Ákos - Napló feletteseimnek