Akkor legyen inkább az olcsóbb!

Egy órányi Kléta olvasás után végre bejutottam öt percre Szelényi doktornőhöz, aki kedvesen kiírt mára és tegnapra hányás-hasmenés borzalom kipihenésére. Figyelmeztetett, hogy tartózkodjak a tejtermékek fogyasztásától, mert akkor továbbra is hasmenésem lesz. Ezek után nem tájékoztattam, hogy a 24 órás koplalás után én bizony egy jó adag tejes kávéval indítottam a napot ma reggel, és hazaérvén egy újabb adagot készülök elfogyasztani.

Kifelé menet megkérdeztem, hogy nyitva hagyjam-e az ajtót, erre a doktornő eltorzult arccal, kikerekedett szemekkel szólt vissza: "Jézusom, csak azt ne!". Persze nem a sorra kerülő betegek elől akarta elzárni magát, hanem a betóduló hidegtől. A Szondi utcai háziorvosi rendelőben ugyanis nincs fűtés. Minek is, még túlságosan kimelegednének a betegek.

Hazafelé megállapítottam, hogy Pest hóesésben szörnyű látvány, mert koszos, saras, és az utcákat ellepik a nyugdíjasok, akik ilyenkor a csúszós járdán még lassabban botorkálnak.

A kisboltban vettem egy kis párizsit, mondtam a pultban álló sapkás hölgynek (talán a pult mögött sincs fűtés?), hogy a pickből legyen kedves 15 dekát, mondta hogy az 2250, de van marhapárizsi 1550-ért, mondtam, jó akkor legyen inkább az olcsóbb és 10 deka. Rémes ez az egész, azt hiszem, sosem fogom megszokni a "szegénységet". Persze tudom, ez még nem is a legalja, de én, aki falusi kislány korában nyaranta 20 méter megtételével a minden elképzelhető jót tartalmazó kertben találtam magam és reggelire akár 3 paradicsomot is megehettem az (egyenesen a pipi fenekéből 5 perce érkező) sült/főtt tojások mellé, szóval hogy én nehezen viselem a kemény pesti telet, meg a 10 deka párizsit egy zsemlével és íztelen műparadicsommal. Vettem egy nagy brokkolit, majd attól hátha úgy érzem, ettem valami egészségeset.

Na de tényleg rémes ez, két és fél éve szakadtam el anyuéktól és dacára a legnehezebb első időknek, amikor sokszor egy zacskó tesco virsli volt az egy hétre való ételem, azt hiszem tényleg sosem fogok ehhez hozzászokni. Anyuék nem voltak sosem azok a tipikus "újgazdagok", de arra mindig odafigyeltek, hogy a hűtőnk telis tele legyen finomságokkal. Ha most ott lennék náluk, kinyitnám a hűtőt, biztos lenne benne 3-4 féle felvágott, sok tej, vaj, mindenféle szendvicsre való krémek, virsli, kolbászok és többféle sajt! Hihetetlen, de az elköltözésem utáni idők egyik legnagyobb csalódása az volt, amikor a boltban rájöttem, hogy a sajt luxusnak számít.

Ha a saját hűtőmbe nézek, az csak silány másolata a régi, békebeli családi hűtőnek.

És én még csak nem is panaszkodhatok, mert egyrészt nem minimálbérből élek, másrészt 47 ezerből Magyarországon amúgy is csudijól meg lehet élni. Mondta Matolcsy "47 ezer forintból ma nagyon jól meg lehet élni" György, közgazdász, publicista, politikus. Magyarország nemzetgazdasági minisztere.

vasárnap reggelek

Nincs a fejemben semmi megváltó gondolat, csak ülök a gép előtt és próbálom magam összekaparni. Vasárnap reggel van, holnap újra indul a kerék...
Azt hittem mára jobb lesz.

Csak várom, hogy felszabaduljak végre, de nem tudok. Jó, tudom, ratyi a kalkbrennerre végiggondolni az életem, de ez a szám pont olyan vasárnap reggeles. Amikor végkimerülés előtt még bulizol egy hatalmasat és vasárnap reggel elégedetten pörgeted vissza az előző este emlékeit, amik olyan erősek, hogy elsöpörtek minden azelőttit - a gondok már el sem férnek az agyadban. Clear vagy, süt a nap, megcsillan a havas földön a fénye.

Nem vagyok clear. Ez hiányzik. Sóvárgok utána.

inkább tanulnék...

az önmegismerés nem a megbocsátással, hanem az önmagunknak való meg nem bocsátással kezdődik. ez az ami arra ösztönöz, hogy változtassunk, hogy tegyünk valamit, hogy ássunk a dolgok mélyére. nem önmagunk megismerése fájdalmas, nem is a bennünk élő démonokkal való szembenézés, hanem a cselekvéstől való félelem. félünk, hogy nem sikerül, félünk hogy túl sok derül ki, és főleg félünk, hogy nem érünk a végére. ha mindezen túl vagyunk, ha szembenéztünk önmagunkkal és a feszültség cselekvést szült, na, akkor jöhet a megbocsátás.

és: minden ember csak a saját létezésében lehet biztos, hiszen lehet, hogy minden ami körülvesz csak a saját agyunk kitalációja. Ha így van, másokba is csak azt látjuk bele, amit mi magunk érzünk, sőt mások is csak azok amik mi magunk vagyunk. így tehát ami kollektív tudat az valójában egy ember milliónyi megnyilvánulásának összesűrűsödése. emiatt felesleges fejtegetni a "kollektív" okát vagy a létezését, csakis a saját száműzetésed feldolgozásával és az önmagadban szükséges változások elindításával tüntetheted el. de lehet hogy nincs így.

Waking life

Tehát mik ezek a korlátok, amik visszafognak, hogy meg se közelítsük a képességeink határait? A kérdésre egy másik kérdésben található a válasz, mégpedig, "Mi az ami a legtöbb emberre leginkább jellemző? A félelem, vagy a lustaság?"

Ébredjetek már fel

Boci, Papa!! Nem bírok tanulni, a világ legrosszabb könyvét tartom a kezemben, ez most már biztos.

De talán nem is ez a baj. Sőt biztos. A baj az, hogy muszáj kiürítenem az agyam. A múlt heti vizsgával és az előtte lévő napok sűrűségével megtelt. Annyira felhalmozódott benne minden, hogy a gondolatok moccanni sem bírnak, a rezgés megszűnt és már semmire nem vagyok jó.

Na végre, a megváltó mobilcsörgés! Boci, köszönöm, hogy felébredtél.

Gyerünk szedjük ki a felesleget az agyamból, szűnjön meg minden akadály és bénultság!

A dolgot nehezíti a zene is. Sajnos nem tudom ide kitenni (mert persze a legjobb mixeket sosem lehet rendesen tracklistelni). De hogy emlékezzek, vagy vissza tudjam hallgatni, amikor már elfelejtettem, mit éreztem amikor ezt a bejegyzést írtam ide írom, hogy a 2011 decemberi The Warehouse project promo mixben van Sasha-tól a 18. perc körül.

Rosszul vagyok. Ráz a hideg és kavarog a gyomrom, vagyis a beleim. (Érdeklik önt a belei?)

A fásultság minden idők legrosszabb és legrombolóbb érzése!

Kerülje, aki csak teheti!

De hogyan?

Hát mért nem töltötök teli?

Döntésem végleges - legalább is visszavonásig érvényes:

Bizony mondom nektek, ne legyen a nevem Muskátli Mami, ha még egyszer ilyen haszontalanságokba bonyolódom mint például a Gazdálkodási és menedzsment szak.

Mélységesen szégyellem, lehettem volna sokkal inkább a Bús piros vödör vagy Szösz néne, igaz, nem díszíthetné majd a polcot a szép bársonyos vörös diplomadolgozat, de legalább naponta egyszer gondolhattam volna arra, hogy az vagyok ami igazán vagyok, semmi, csak egy lány a harmadikról, aki furcsákat mond néha. A helyzet az, hogy így sem leszek sokkal több. Ehhez a szaros diplomához még doktori címet sem adnak, emiatt kívülről még csak meg sem látszik majd rajtam, nem néznek össze a nénik a hivatalban, ha aláírok egy hivatalos ügyiratot, hogy akkor most orvos doktor vagy ügyvéd doktor vagyok-e. Bevallom, fájlalom. Ennyit szenvedni a semmiért.

"Üres vagyok és hontalan

Szívembe únos-untalan

Bebú

A bú.

Hisz szép vagyok még és deli,

Hát mért nem töltötök teli?

Ó ért öröm, nem is kevés,

Ivott belőlem fecske és

Füle-

Müle.

Oly ifjú voltam és szeles.

Úsztam a lét mosószeres

Vizén

Biz' én.

Pucoltam pacát, foltot is.

Lehettem volna boldog is.

Vidor.

Vödör.

...

Örökké szomjú kín gyötör,

Vagyok a bús piros vödör.

Szegény

Edény."

(Varró Dani)

Mindennapok

Nem, nem vagyok élhetetlen. „Csak azt érezte, ahogy viszontlátta őt ma délelőtt..”. Új találkozás az én Clarissámmal, az én drága Mrs. Dalloway-emmel. 15 éves koromban olvastam és akkor éreztem a súlyát, sok mindent nem értettem persze, amit most már tisztábban látok, már magam is megéltem, a valóságban is átéltem néhány jelenetét. A döntés, az elválás.. Megvan a magam Sally Seton-ja, a magam Peter Walsh-a…

Nem, nem vagyok élhetetlen. Jogtalan az önostorozás, amikor arra gondolok, gyerekes dolog, hogy nem akarom hajtani ezt a kereket. Hogy nem akarok reggel korán kelni – soha, de soha – maximum úgy látni a hajnalt, hogy ébren talál. Hogy nem akarok minden napnak ugyanabban az órájában és percében leszaladni a lépcsőn, ki az utcára, a megállóba, buszra szállni, ott tolongani, majd mozgólépcsőn le, metróra szállni, ott tolongani. Igen, hercegnő szeretnék lenni, aki akkor kel amikor csak akar és a jó Lucy ágyba hozza a reggelit és elhúzza nekem a függönyt…

Az aluljáróba érve már a táskámon a kezem, benne a könyv. Kinyitom, beleolvadok a szövegbe, szárnyára vesz, magával repít. Reggel még másképp friss az agyam, számban még ott a kávé íze. Csodálatosan át tudom élni ilyenkor a dolgokat, sokkal élénkebben mint este. És már a Klinikáknál összerándul a gyomrom, csak még egy-két oldalt, csak még egy kicsit hagyjatok elmerülve önmagamban. De jön a Nagyvárad tér, csak még pár sort, annyira szép, olyan jó érzés. Népliget. Gyors pillantás a mobilomra – elkéstem? Aztán 8 és fél óra, kitöltve értelmes – értelmetlen dolgokkal. Néhány excel tábla, kihívások, néha játék a számokkal, kollégák, egy két mosoly, olyan kollégás poénok és nevetések. Jön a délután, az agyam egyre zsibbadtabb. Délután négyre úgy érzem nem egészen vagyok önmagam. Délután ötre önmagam árnyékává válok. Nyoma sincs a reggeli varázsnak, mikor tudtam, hol a helyem az életben, mik a céljaim, merre tartok és mit kell hozzá tennem, hogy odaérjek.

Nem, nem vagyok élhetetlen, csak mert nem akarok minden nap háromnegyed hatkor összeroskadni otthon a kanapén, aztán este nyolcig csak jönni menni, mint valami zombi, fel s alá. Nem akarok szorongani, mert eltelnek órák anélkül, hogy valami értelmeset tudnék tenni – számomra értelmeset, olyat, amitől úgy érzem, több vagyok, több a világ. Nem akarok minden este azzal a gondolattal feküdni, hogy milyen kevés időm lesz aludni és kipihenni magam.

Nem, nem vagyok élhetetlen, a világ alkalmatlan. Alapvetően hülyén van kitalálva. „hogy alázatban, gyalázatban se változz, ugyanaz maradj és tedd tovább, vidd tovább, hurcold tovább..." Hogy az ember öröme korlátozott, hogy „csak a gyomor örömeinek él már – kávé, tea és a meleg vizes palack az ágyban”.

És a végén visszanézve ne láss semmit magad után.

Csak hogy: „Az élet futott el, barátom! Hogy perc se múlik nélküled? Halál előtti ez a csend
már: előszobázás. Ismered.”

Megvárjuk a sámánt?

Nem tartok évértékelő beszédet. Vagyis de. Nem! De! Nem! De! Semmiképp sem!

De milyen sámánt?

Neugassámánt!

eye-opener vol2

Elmondhatatlan, leírhatatlan, tökéletes élmény. Újra érezni, átélni akarom, hogy a világ csodálatos, tökéletes, teremtett és mégis önálló burjánzó rész és egész. Hogy a dolgok a helyén vannak és ha egy pontot nézek is, a világ egészét láthatom.

A hideg ráz, a kézfejeim nyirkosak lettek ettől a zenétől.

Hihetetlen, hogy ettől emberek megfosztják önmagukat.

Hihetetlen, hogy emberek megfosztanak engem ettől az élménytől.

Érezni akarom: mindent értek.

jó nő rossz nő

http://www.youtube.com/watch?v=xrJIeI7JdPE

Meg kellett néznem ezt a videót hogy egy kicsit helyre tegyen az agyam (sajni nincs fent magyarul és a beágyazást letiltották). A helyzet az, hogy karácsonykor valamiért különösen kiélezett helyzet alakul ki köztünk az ünnepi menüvel - mint ahogy ez minden "normális" nőnél szokott lenni. Amikor minden egyes falat után bűntudat gyötör. Egy fél pohár sör fogyasztása közben tegnap este úgy éreztem magam, mint aki a negyediket gurítja le éppen és egy szelet rántott hal evése közben arra gondoltam, Jézusom, minden egyes falat plusz fél centit jelent rajtam valahol (nem a mellemen). Ma reggel ahogy a tükörbe néztem, megállapítottam, hogy az ujjaim is szörnyen kövérek és akkor eszembe jutott Jon Lovitz a jóbarátok vakrandis részéből.

Mert nem csak a testemmel, hanem az életem többi területével kapcsolatban is talán többször fogalmazok meg negatívumot mint az ellenkezőjét. Túl sok itt a panasz és kevés a tettlegesség!

Igen, azt hiszem, kezdek olyan lenni mint Jon Lovitz... :)

"És még a humorom se jó. Ha azt gondolta, hát nem annyira vonzó férfi, de talán majd jókat nevetünk, az se fog bejönni... Ez a helyzet: nincs semmi pénzem, nem vagyok jópofa, kis, koszos albérletben lakom, két másik fickóval és... majdnem biztos... hogy steril vagyok"

És igen, az ujjaim is szörnyek kövérek :D

De azért boldog zabálást mindenkinek!

vasárnap

álom az álomban, füstölt marhanyelv főzés, marhatőgy, péniszpörkölt, ajándék, karácsonyfa, extrawelt, carl, don't mess with me, fokhagyma, kuglóf, cerkóf, mézeskalács, mrs. dalloway, képeslap, lavazza, arabica, robusta, ináncs, gőzölős vasaló, cif, tűzfal, cerka

vasárnap

Power woman

A vasárnap reggel egyedül ért a lakásban. Nem mintha ne tudtam volna előre, hogy így lesz, csak tegnap még valahogy úgy képzeltem, hogy 8kor kipattanok az ágyból, olvasok, aztán elmegyek boltba, csodálatos ebédet főzök, esetleg sütit sütök, átnézem a tanulnivalókat, meg a fontos iratokat, naplót írok és egyáltalán csupa hasznos dolgot teszek majd.

Ehelyett 11kor arra ébredtem, hogy csurom víz vagyok, a macska rajtam fekszik és épp egy olyan rémálomból ébredek, ami két héten belül másodszor tört rám. Nem is rémálom ez igaziból, csak olyan álom, ami tökéletesen tükrözi azt, ahogy az agyam leképezi az életmódomat. Azt álmodtam, hogy 2 órája kések az esküvőmről, amit elfelejtettem megszervezni, és nincs ruhám, cipőm, fülbevalóm, sminkcuccom, harisnyám a vendégek meg csak várnak és várnak én pedig ordítozok, csapkodok, és villámgyorsan próbálok az üres szekrényekből összeszedni valami esküvői dugi kellékarzenált. Nem maga az esküvő ténye itt a lényeg, hanem hogy kapkodok és utólag próbálom még a fontos eseményeket is csak úgy fél lábbal kiállni, ahelyett, hogy rendesen csinálnék meg előre mindent, hogy később ne fájjon a fejem és még jól is érezzem magam.

De ehelyett úgy tűnik ráálltam valami túlélő üzemmódra, ahol a "mindig érezd magad jól" elv volt a fő vezérvonal, és ez elnyomott mindenféle racionalitást. Most viszont rá kellett ébrednem, hogy bár egész kényelmes magamnak mindig egérutat és magyarázatot adni, ha egy kötelességet el kell mulasztani, hosszú távon viszont a saját életemet rombolom le.

A rádió nálam legtöbbször szól. Vagyis a villanyszerelőnek hála egy rosszul ide-oda kötött vezeték miatt, ahányszor felkapcsolom a villanyt a fürdőben, vele kapcsolódik be a kis hősugárzó és a rádió is automatikusan. Szóval itt szól a rádió és a lényeg, hogy amikor a fentieket felismerve két hete az összeomlás határán a fürdőbe mentem újabb zsepiért, akkor a rádióban elhangzott a power woman kifejezés, és hogy az olyan nőket jelöli, akik kezükben tartják az életüket. Jó tudom, ez annyira béna önmegvalósító izé, és tök ciki, hogy már ilyenekre van szükségem, de azért az alapelv az tényleg mond valamit.

Sok mindent jól csinálok az életemmel és rengeteg dolgot elértem, amit szerettem volna, mégis káosz van, mégis időről időre úgy kell magam összekaparni a dolgaim súlya alól és ennek főleg a sodródás az oka. Vagyis a sodródás kiterjesztése az egész életemre. Ugyanis rájöttem még pár éve, hogy a tapasztalatok alapján abból származnak a legjobb dolgok, ha hagyom hogy az események vigyenek előre és ne ragaszkodjak görcsösen az elképzeléseimhez. Ez az elv viszont mára annyira uralja az életemet, hogy a postára is képtelen vagyok elmenni, mert mindig "pont máshogy alakul". Mindig épp rámcsörög valaki valami jó esti programmal, akad valami más tennivaló amit "a sors hozott".

Na ez tök hülyeség. Odáig jutottam, hogy egyáltalán nem én döntöm el, mikor mit csináljak. És most jött el a pillanat (illetve másfél hete), hogy elhatározásra jussak - kézben fogom tartani az életemet. Vagy legalább heti egyszer elmegyek a postára csekket befizetni és power woman-nek hívom magam :)