Néha tudom, hogy itt vagy, csak sajnálom, hogy közben én meg pont egy szürke színű szobában ülök, fekete monitor előtt, zene nélkül, valami iszonyatos feszültségben, persze van egy rész belső nyugalom, lesütött szemek, de ott egy adag szétfeszítő izgatottság, egy kis félelem, sok bizonytalanság, meg aztán olyan szerelmes érzés - tudod milyen.
Ez van nap közben.
...
Kavarognak bennem a gondolatok, ne haragudj érte, hogy mindent ilyen számolatlanul és meggondolatlanul rád borítok.
Amikor elhagytam mindent, sírtam és féltem, hogy mi lesz velem a múltam nélkül.
Amikor felismertük egymást, azt gondoltam, megérkeztem, de jó, nem kell többé ebben az örökös nosztalgiában élnem.
Sokáig egymást váltotta bennem a csendesség és a csobogás, most viszont csönd van, olyan mély csönd.
És megint csak a múlt marad és egy kicsit a jövő.
...
Tudom, tudom. Ez Neked olyan, mintha gyötörni akarnálak, pedig nem. Csak érzek és valahogy - akárhogy - azt szeretném, hogy az életem része légy.
Talán nem bánod.
Csak annyi mentségem van, hogy megszerettelek.
De igaziból talán ez sem mentség. Talán nincs is mentségem...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése