Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D
Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.
A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.
Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!
Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.
Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)
De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.
Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.
Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.
Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.
"Rágondol csak és már meg lesz,
Nem számít, hogy az ura mit tesz"
Íme, kinyilatkoztattam, szóval a méhetek járjon, ne a szátok!
