Szülőfalum, Győr

Győrbe rohantam tegnap, leadni a szakdogám, mert bizony nekem is van már olyanom, aranybetűkkel szerepel a nevem a fekete bőrkötésen:

Nagyon fura volt Győrben, újra fősulis lánynak éreztem magam, aki szabad, nem rohan munkahelyre és úgy általában sehová. Lassú léptekkel közelítettem a napsütésben a suli felé, át a hídon, el a döneres mellett. Az igazgatási épületben már nincs könyvtár, átköltözött egy hatalmas új épületbe, ami csodálatos, annyira modern és hatalmas, hogy egy pillanatra úgy éreztem, mégis lennék újra fősulis. Persze a korábbi könyvtárosnéniket importálták az új helyre, ami elég viccesen hatott, de legalább nem éreztem magam idegennek.

Rengeteg dolog megváltozott Győrben, mégis minden ugyanaz maradt. Azt hittem, nem kedvelem Győrt, de most újra éreztem mindazt, amit jelent. A vidéki város nyugalmát, a sárga buszok hangulatát, azt hogy az egyetlen főutcán két percenként ismerőssel találkozom, hogy a házak szépek és rendezettek, hogy lépten nyomon folyóba botlik az ember és hogy rengeteg zöld terület van, amit nem lepett be még a kipufogógáz. Persze még mindig Budapest a szerelmem, de most megörültem tudván, hogy a városok nem várják el a monogámiát :) A város ezzel az új szökőkúttal is meglepett:

Hazafelé sétálva sokat gondolkodtam, hogy leüljek-e egy padra gyönyörködni, élvezni a napsütést, egyek-e egy fagyit, vagy beüljek valahová, aztán szembetaláltam magam a Tejivóval és oda muszáj volt bemenni. A kínálat elég semmilyen volt már, záráshoz közel, de azért kértem egy pörköltet, ami rágós volt és néhol égett, mégis annyira jó hangulatú volt az egész.. Azon gondolkoztam, ettem-e valaha is egy jót a Tejivóban és arra jutottam, hogy szerintem nem :) A tejivózás mégis annyira beleivódott a középiskolás és főiskolás éveimbe, hogy kihagyhatatlanná és nagyon kedvessé vált. A Tejivóban inni egy kakaót előadás előtt, vagy úszás után bevágni egy nagy adag rántottát, vagy csak beülni egy franciasalira Verával, ezek mind összehasonlíthatatlan Győri hangulatok - számomra legalábbis.

Ez is megvolt :)

Fa, fekete, kék, szép...

2 éve porosodott már nálam egy tesco-s üzenőtábla. Még az otthonról elköltözéskor vettem, akkoriban még korrepetáltam, és gondoltam nagyon kell nekem egy ilyen. Azóta hurcolom albérletről albérletre, aztán ide a lakásomba, de mindig csak néhány idézetet firkáltam rá, semmi lényegeset. A legutolsó: "Az én szerencsém mindig abból eredt, hogy valami szerencsétlenség ért." Hrabaltól származik, az utóbbi egy évben ez volt rajta, már annyira odakövesedett, hogy csak acetonnal lehetett letakarítani a műanyagról..

5 héttel ezelőtt olvasgattam az Otthonkommandót, Ditta kitalált egy lakberendező workshopot, laikusok számára. Nézegettem a témákat, azonnal fellelkesültem, és ész nélkül jelentkeztem. Kicsit aggódtam aztán, nem hamarkodtam-e el, lesz-e erre időm, pénzem, de úgy gondoltam, 10 év közgáz után csak megengedek magamnak egy olyan tanfolyamot, ami végre érdekel is :)

És baromira jól tettem!

Aggódtam azon is, hogy munka után hogyan lesz kedvem átutazni Óbudára és három órán keresztül interaktívkodni, de azt vettem észre, hogy az órák után nem fáradtabb, hanem sokkal élénkebb vagyok, mindennek van értelme, tele vagyok ötletekkel, inspirációval.

Teltek a hetek, ezen a héten volt az utolsó óránk. Főleg a színekről és azok használatáról volt szó. És akkor beugrott - még ott az órán - a csúnya fa üzenőtábla. Valahogy összeállt a fejemben a kép, hogy miért nem illik a lakásba, sehova igazából, egyik helyre sem, ahol eddig laktam. Mert borzalmasan unalmas és csak egy üzlet negyedik polcának hangulatát tükrözi, semmiképp sem a a saját stílusomat.

Aztán eszembe jutott, hogy én ezt a táblát azzal a céllal vettem meg, hogy lefestem, régen az első albimnak a falát is telerajzoltam mindenféle képekkel, igazából mindent festettem, amit a kezem ért, még csigaházakat is, de a fa tábla valahogy kimaradt. Aztán teltek a hónapok, költöztem egyik helyről a másikra, új munkahelyem lett - ahol szürkék a falak és a bútorok - és valahogy elfelejtettem én is azt, hogy honnan, miért is indultam.

Előfordul az ilyesmi persze, de most úgy örülök, olyan felszabadító tudni, hogy nincs még minden veszve, hogy önmagam megtalálásához nem pszichiáter kell, hanem csak egy ecsetet kell fognom két-háromféle festékkel és minden értelmet nyer.

És mindegy, hogy egy jó könyv olvasása, egy rajz vagy egy finom étel elkészítése, amiben megtaláljuk magunkat, az élet ott van mindenben ami új, ami valamiből olyanná lett, ami azelőtt nem volt, és csak mi tehettük olyanná.

És íme a régi tábla:

Meg a festékek:

És tádámm:

Felkerült az új idézet is:

:)

Vasárnapi móka

Vasárnap reggel - megittuk az első kávét, tudom, hogy mindjárt feltesszük a másodikat főni, még pizsiben, nevetgélve. Képeket mutogatunk egymásnak Dorinával. A fiúk az elefántos puffal fociznak a lakásban, amitől félek. De alapvetően rendben van minden. Nyugi van.

Induljunkmárel.

Mit együnk? Megint mekit? Megittad a kávét? Voltál kakilni? Kabátban jössz? Fúj a szél. Induljunk. Jó de hová? Hát csak sétáljunk aztán majd meglátjuk.

...

A kínai büfének egyetlen vendégei voltunk, a kínai srác két asztallal arrébb ült le ebédelni, a mobilján zenét kapcsolt, valami nyálas chilloutot, zongorával meg szaxival, olyan hangzása volt, mintha a srác gondolatainak aláfestő zenéje lett volna, miközben azon ábrándozik, hogy egyszer majd jobb élete lesz. Gagyi volt.

Az utcán láttunk egy nénit, ahogy egy szál barkát tart az ég felé és úgy sétál. Biztos barkaszentelésen volt - mondtam a többieknek. Az mi? - kérdezték.

A barkaszenteléskor a nénik barkát visznek a templomba - vagy ott kapnak egyet - amit a pap megszentel és onnantól szent lesz. Mintha úgy emlékeznék, hogy azt nem szabad a kukába dobni, mert szent, hanem csak elégetni szabad. De hogy ezt a városi nénik hogy csinálják, azt nem tudom, a falusi néniknek könnyű, azok bedobják a sparheltba vagy a kályhába.

A fiúk kitalálták, hogy erre megoldásként alapítsunk egy barkakrematóriumot. Az egész egy hatalmas gyárépületben lenne, ahol a nénik a régi barkát a futószalagra helyezik, amit az elszállít a nagy szent barka égető kemencéhez és ott égnének a szent barkák. Így megmentenénk szegény hithű néniket a pokol tüzétől. Aki akar hozhat dunsztosüveget, amibe felfoghat egy kis szent füstöt és hazaviheti, hogy az se vesszen kárba. Nagyon jó vállalkozásnak hangzik, dacára, hogy egy évben csak egy hétre tudnánk megnyitni. De szerintem ki tudunk még találni pár melléktevékenységet, amivel a többi időben elfoglalnánk magunkat.

Nyitott szemmel minden más

Katt: Másnap. Sikerült időben kelni, hála a magától állítódó telefonnak, én nem keltem fel éjjel kettőkor háromra állítani, most mégis jó, és nem érzem az elveszett időt.

Szélesre tártam a szobám ablakát, tódul be a friss, tavaszi levegő. Porszi ki-kiszökik az erkélyre, figyelni a galambokat, amik annyira nem törődnek vele, hogy egészen a közelébe merészkednek.

Tódul be a friss, tavaszi levegő - gyerekkorom álma, hogy egyszer így ülhessek itt. Tavaszi levegő, földszag, reggeli napsütés: éltető erőm, fő energiaforrásom. Nem szabadna bezárva töltenem a reggeleket. Bármit, csak azt ne. Váltanom kell.

Papi elment Soroksárra, én úgy döntöttem tegnap, hogy most nem megyek vele, itthon maradok egy picit egyedül. Szerintem nagyon régóta nem voltam egyedül, talán több hete, vagy több hónapja is megvan. De ha őszinte akarok lenni, sosem voltam igazán egyedül. Talán szándékosan, talán féltem tőle, vagy csak egyszerűen így alakult.

Tegnap az elhatározáskor erős voltam és magabiztos, vártam Papit, hogy szóljak róla, hogy nem megyek. Jött, szóltam is, sikerült. Eltelt két óra és a kétségbeesés belopta magát a szívembe. Mit fogok én itthon egyedül csinálni? Az agyam átváltott gonoszba és hisztérikusba, a szám meg csak annyit bírt kinyögni, csak még egy kicsit maradj. Aztán elment.

Az este rám zúduló időt nem tudtam már felhasználni. Csak ültem a gép előtt és elképesztő videókat néztem a thisiscolossal.com-on, az valamennyire lefoglalt, de közben az agyam folyamatosan támadott, én meg itt voltam egyedül, kénytelen voltam rá odafigyelni. Három órán át tartott az ostrom, végül tízkor nem bírtam tovább, kapcsoltam egy family guyt elalvósnak és kidőltem inkább.

Ma reggel viszont egészen más. Innen már olyan a tegnap este, mint valami rossz álom. Nem rágódom rajta, de azért gondolok rá. Mert tudom, hogy szükségem van egyedüllétre. Szükségem van önmagamra, hiszen egyedül jöttünk a világra és úgy is kell elmennünk innen.

"A mindent ismerés kívánsága hasogatja a mellünk, egyedül vagyunk, egyedül, együtt is, együtt még egyedülebb, mint egyenként.Magunkra utalva lobogunk a lét sötétjében, mint a fáklyák. Ki lágyabban ég, ki keményebben, ki több fényt ad, ki kevesebbet; égünk. Termékenyen égni szép, terméketlenül létezni csúf.

Szétfeszít bennünket a magány, hogy egyedül születünk, egyedül halunk meg, egyedül kell hát élnünk. És kellenek hozzá társak persze, fő- és mellékszereplők, kellenek barátok, ellenségek, közömbös szemlélők, de végigcsinálni, azt egyedül kell, koponyám csöndjében ülök, magam vagyok…

Meg kell tanulnom örülni magányomnak."*

Mesterséges ez így persze, de muszáj. Ha nincs egy percnyi csend, hogy meghalljam önmagam, elvesztem, már nem tudom, ki vagyok. Akit nem ismerek, azt nem is szerethetem. Nap mint nap küzdök, felépítem önmagam mint egy várat, hogy mit lássanak mások először, amikor belépnek, az emberek. Mások. És én közben elveszítem önmagam, a leglényegem.

De most csend van, csend van körülöttem, és éktelen zaj bennem, de hagyom hadd szóljon, hadd forrjon, termeljen ki önmagából valami többet. Közben figyelem magam, barátkozom önmagammal, együtt szemlélődünk, hogy mégis mi sül ki ebből az egyedüllétből, vagyok-e olyan erős, hogy elfogadjam, amit látok.

Remélem.

A friss levegő tódul be, tudom, hogy hamarosan belevetem magam a zsongásba, fejest ugrok bele, füvet és fát akarok látni, embereket, ahogy jönnek-mennek, teszik az életet, miközben én csak ülök és semmilyen formában nem próbálok hatással lenni a környezetemre, csak nézem azt.

*Kovács Ákos - Napló feletteseimnek

Egyedül itthon

Itt tökéletes csend van, porszi mellettem piheg a lehuzatolt kanapén. A mosást már nem veszem ki, nincs kedvem. Átszűrődik valami tévéműsor, ami fura, mert nincs szomszédom. Már megint a szellem parák. Olyan is volt, mintha valaki a schindler listájának zenéjét hegedülte volna. Aztán a gázcső kattogott, az alsó szomszéd fűt? Ilyen melegben?

Hiábavaló

Akartam még pár szót írni Prágáról, de az élet olyan hirtelen, pillanatok alatt beindult a szünet után, mintha nem is lett volna ez a kirándulás, csak nagyon régen, mint valami halvány emlék.. A dolgok itthon semmit sem változtak – persze 10 nap alatt hogyan is változtak volna. Azért jobb most, könnyedebben tudom venni a dolgokat. Nem tudom, hogy a pihenés teszi-e, vagy csak a jó időnek örülök, a tavasznak nyílok-e így ki, de mindenképpen jó érzés. Gyásszal a szívemben szálltam fel a vonatra, idegesen, minden apróságot túlreagálva. A gyász még most is tart, de a fájdalom helyét átvette valami más, nincs rá jó szó, hogy mi. Sokat gondolkodom a halálon, aminek a ténye mindig ott lebeg az ember mindennapjaiban, mégsem gondolunk rá, vagy ha gondolunk is, néha legyintve, néha elborzadva. Nem tudom, hogy a halál szükségszerű-e, de most úgy érzem, nem ijeszt meg, hogy számolnom kell vele. Mintha teljesen egyértelművé vált volna az élet is, így, hogy tudom, mindenkinek ugyanúgy végződik, persze más halálnemmel, de ugyanazzal az állapottal. Ha innen nézzük az életet, nevetségesnek tűnik minden vergődésünk, ugyanúgy végzi a postás, az eladó, és az igazgató is. Abban, hogy a halál után történik-e velünk valami, nem lehetünk biztosak, így hát megint csak ugyanoda jutottam, hogy a legjobb amit csak tehetünk életünk során, hogy maradéktalanul boldogok próbálunk lenni, és igyekszünk magunkat szüntelenül jól érezni. Minden más hiábavaló.

Prága

Az első és legfontosabb dolog az étel élménye, ami annyira átütő volt, hogy majdnem sírtam. 14 évesen sítáborban ettem utoljára ezt a tipikus cseh ételt, a vadast knédlivel, ami az egyik kedvencem, minden évben ezt vártam a legjobban a táborozásból :)És most látatlanban rendeltünk ilyet tegnap egy étteremben Prágában és az első falatnál ezt éreztem:

Így néz ki:

És ott hátul látszik mennyire örülök, hogy ezt ehetem :)

*

Már nem hallom, ahogy száraz tenyerét kapirgálja, a jellegzetes hangot, amit a templom hátsó sorában megismertél, ha ő elöl ült és köhögött. Mindent múlt időben kell írni. Nem márgyál többet, nem ad a borostával rózsát az arcomra, nem mondja, hogy "haverok vagyunk ám", nem kínál a borral, nem kéri, hogy erőltessem az ivást, ha már eleget ittam. Nem morzsolunk többet együtt kukoricát. Nem meséli el többet a zsidó nő történetét a vacsoraasztalnál.

Azt hittem, nem hiszek a mennyországban. De muszáj bíznom a viszontlátás örömében.

Most kezdek ember lenni

Ez a szabim első napja, de már három és fél napja nem dolgozom. Ma este kezdtem el érezni ennek áldásos hatásait. Ma csak úgy tengtünk lengtünk Papával, 11-kor ébresztett Porszi a dorombolással, aztán néztük a plafont jó darabig ("Az ember sosem tudja, mikor boldog"), délig kávézgattam, aztán takarítottam, majd csináltunk egy hiánypótló nagybevásárlást. Napközben még zavart, hogy a 3 napra tervezett teendő-lista egytizedét sem csináltam meg, de estére eljött a "de jó, hogy ma csak néztem ki a fejemből" érzés. Igen, végre itt van.

Este Réz András filmklubbon voltunk Sárával és Janóval. A Két félidő a pokolban ment, még súlyosabb mint a múltkori film. Mindig vannak Réznek témaindító gondolatai, meg egy-két kérdés, amire figyelni kell film közben, de én most is csak sodródtam, vitt magával a film.

A történetet különösebben nem ecsetelem, aki látta, tudja, aki nem látta, majd megnézni - vagyis nézze meg! A filmet nézve egy csomó jó gondolat villant be, aminek a felére sem emlékszem, de azért akkor nagyot ütöttek, mint például, hogy Sinkovics mennyire brutálisan jó, zseniális. Meg az összes többi színész is, Garas Dezső itt még nagyon fiatal és hihetetlenül cuki, Márkus Lászlót szintén meg lehetne zabálni, Koltai János, aki nagyon ismerős volt, de nem jöttem rá honnan, aztán itthon megnéztem a neten és rájöttem, hogy csak az öregkori arcát ismerem.

Nagyon sok eszméletlenül zsibbasztó jelenet volt, folyton az úgymond bacheri kérdést tettem fel - "Ilyen van? Ilyen van?". És ilyen bizony volt. Sokszor gondoltam a nagypapámra, aki most kórházban van. Megműtötték, de szerintem már nem akar felébredni. Kilencven évesen, túl egy háborún, hat év fogságon, egy forradalmon meg ami utána jött, valószínűleg mérhetetlenül elfáradt az élettől. Szinte hihetetlen, hogy átélte mindazt, ami ebben a filmben is többször benne volt, hogy rab vagy, nálad nem különb katonák parancsára kell feküdnöd, kelned, enned a vizet, amit levesnek csúfolnak. Hogy minden perc kínszenvedés, minden percben beléd rúgnak, mégis minden perc ajándék, mert még egy perccel tovább él a remény. Ezek a dolgok számomra - számunkra - már olyan távoliak, fogalmunk sincs róluk. Végigpörgettem a ma már hiányos történelem ismereteimet is. Az utóbbi két évszázad évtizedei jutottak eszembe, hogy mind elhíresültek valamiről, háborúk, forradalmak, mozgalmak... Mind jellegzetes. Azt mondjuk, a boldog húszas évek, azt mondjuk, hippi mozgalom, azt mondjuk rendszerváltás, és tudjuk, miről van szó. Minden évtized olyan jelentős, nagy dolgok történtek, nagy csaták zajlottak, fegyverekkel vagy "csak" szavakkal, de voltak.

És aztán az én nemzedékemre gondolok és azt látom, mögöttünk nincs semmi (és valószínűleg előttünk sincs). Nincsenek már eszmék, nincsen már idealizmusunk. Az én nemzedékem nem küzd semmiért, maximum mindenki önmagáért, de azt is csak félgőzzel.

Nemrég hallottam a petőfin, hogy már nem emlékszem kik pályázatot hirdetnek, aminek a témája a magyarság megélése manapság. Akkor arra gondoltam, na ebben a témában egy sort sem bírnék írni. Csak cinikus gondolataim voltak, azt meg minek leírni. A Két félidő a pokolban viszont még számomra is valahogy megható volt. A film végén a focicsapatnak szurkolva mégiscsak összeverődik a már megtört embercsoport, és magyarokká válnak. Azt skandálják: "Győzni magyarok!" Egy nemzetet alkotnak, és bármi is történt előtte, akkor abban a percben az utolsó ember is maradéktalanul átérzi, mit jelent magyarnak lenni. És így volt ez korábban a valóságban is, nemcsak a filmben. Sára szerint itt az ellenség ellenében váltak eggyé. Meglehet.

Ha így van, az én nemzedékem azért ilyen céltalan, mert nincs miért küzdenünk. Mindent megkapunk, minden itt van karnyújtásnyira, amiről úgy érezzük, szükségünk van rá. Békeidő van. Megkapjuk a napi betevőt, a lehetőséget egy középszerű életre és mivel félünk egy sokkal rosszabb verziótól, belenyugszunk abba, ami van. Nekünk nem kell győznünk. Az én nemzedékem egy hihetetlenül izgalmas korban egy hihetetlenül érdektelen és unalmas nemzedék. Az élet nem állított minket igazán nagy helyzetek elé, nem kellett döntenünk, mint ahogy a film szereplőinek döntenie kellett - most élni fogok, vagy ember maradok? Egyáltalán tudjuk mi azt, mi az, hogy embernek lenni?

A nagypapám végigküzdötte az életét, megdolgozott mindenért amije csak van. Nagyon sok barátot szerzett, és mindig egyenes embernek ismerték. Ugyanakkor megvolt, megvan benne az a játék, játékosság is, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Amikor beteg volt és meglátogattam sokat sztorizott, mondta azt is, hogy legyek mindig tisztességes.

És most azon gondolkozom, mi az, hogy tisztességes? Még általánosból van némi halvány emlékem, hogy elhangzottak ezek a szavak - tisztesség, meg becsület, meg emberségesség. Talán még középsuliban is, de biztos, hogy csak irodalomórán. Egyébként mintha mindez valahogy kikopott volna a szótárunkból, vagy politikai körök meg a vallási felekezetek martalékává vált volna. Itt vagyok 24 évesen, és nem tudom, hogy ha az élet mégis valami reális küzdelem vagy jelentőségteljes helyzet elé állítana, vajon emberként tudnék-e viselkedni, tudnám-e, hogy azt hogyan kell. Meddig lenne bennem erkölcsi tartás, méltóság? Azt sem tudom a 2012-es év emberének egyáltalán szüksége van-e erkölcsi tartásra? Hogy mindez csak valami letűnt kor elavult nézete, vagy csak a nemzedékem korcsosult?

Tele vagyok kérdésekkel. A papám talán tudná a választ, de már elfáradt. Alszik, és talán fel sem akar ébredni.

24

Szép tavaszi nap van, Verus megrendelte a jó időt :)

Reggel korán ébredtem, nem tudtam sokáig aludni, nem vagyok hozzászokva. Megint összevissza álmodtam és valami több tonnás súly nehezedett a mellkasomra. Porszi feljött hízelkedni, esett-kelt a puha paplan redői közt, összenyálazta az arcom és a karjaim. Néztem a redőnyön átszűrődő napfényt és eszembe jutott, mennyire szerettem kamaszkoromban ha a nap így a redőnyön át sütött be. Aztán arra gondoltam, hogy mainapság minden reggel első dolgom felhúzni a redőnyt és megfüröszteni az arcom a napfényben. Kapkodva húzom a redőnyt, mintha félnék, hogy vége lesz, a napot eltakarja valami felhő és már nem lesz részem a fényében. Valószínűleg nagyon sok dologtól félek így, hogy nem is tudok róla, nincsenek a félelemnek éles körvonalai, csak úgy van, bekúszik a mindennapjaimba.

Ma reggel, ahogy felébredtem nem azt éreztem, hogy remek ma van a szülinapom, itt áll előttem 9 napnyi szabadság, temérdek lehetőség, mókázás és minden ami ezzel jár, sokkal inkább nyomasztott ez a 9 nap. Két éve nem volt ilyen hosszú szabadságom és most félek, nem leszek képes felszabadultan átadni magamat az érzésnek.

Meg aztán úgy éreztem, na tessék, 24 éves lettem, még se diplomám, se pénzem, még nem tudok franciául, még nem vettem magamnak festőállványt, nem játszom hangszeren, nem voltam Radiohead koncerten, egyszerűen teljesen le vagyok maradva, nem ott tartok, ahol szerintem tartanom kellene.

Aztán főztem egy kávét (az új kotyogóson, meg az új fini kávéból, amivel Papi lepett meg), és a világ kerekebb lett egy picit. Hallgattam néhány tavaszi számot, és mostanra egyre egészebb embernek érzem magam. Talán csak ennyi, így szedi össze magát az ember a saját romjaiból, tovább lép mert egyszerűen jobbat úgysem tehet.

Meggyőződésem, hogy azért vagyunk a világon, hogy jól szórakozzunk, minél jobban, úgyhogy megpróbálok nem gondolni a rossz dolgokra és mosolyogni.

Azért mivel ilyen jeles nap van, mégis gondolnom kell picit arra, hogy hol is tartok.. Két éve írtam egy bakancslistát, már sajnos nem emlékszem, hogy hol van, de azt tudom, hogy tele volt képtelen dolgokkal. Most hogy már ilyen érett és felnőtt vagyok (pfffff :D), újragondolom a listát. Tegnap a főnököm azt mondta, hogy 30 fölött vége mindennek, nos akkor van még 6 jó évem, ki kell használnom. Tehát akkor bakancslista vol2:

1. Letöltöm a 24-et és megnézem végre :)

2. Elmegyek egy Radiohead koncertre

3. Részt veszek egy vadpáva vadászaton

4. Megtanulok franciául és még egy északi nyelven

5. Külföldön lakom egy darabig

6. Elmegyek egy nagyszabású divatbemutatóra

7. Kiugrom

8. Legalább egy, de inkább több másik földrészre is beteszem a lábam

9. Megtanulok gitározni

10. Csatlakozom egy civil szervezethez

11. Elmegyek rajztanárhoz, veszek egy festőállványt és kellékeket.

Ez a tíz plusz ikszes lista, ami az első kávé után sikeredett, remélem további kávék elfogyasztása további ötleteket szül majd. A lista biztos bővülni fog még. És ami a legjobb, hogy ez most már itt trónol a blogomol, szóval ezt a listát talán nem veszítem majd el :)

És íme a másik kedvenc tavaszi számom:

A helyzet

A nők azt mondják a férfiaknak, hogy nem kérnek ajándékot. Nőnapra nem kérnek virágot. A rendes nő ezt mondja - én is.

A férfi ilyenkor azt gondolja, hogy ó milyen rendes nő, nem kér virágot. A normális férfiak gondolják így, mert egyszerűen így működik az agyuk.

Nos, a helyzet az, hogy a nők ilyenkor - talán nem is tudják -, arra gondolnak, hogy azért jól esne egy szál tulipán - én is titokban ezt gondoltam ma hazafelé.

Hogy miért? Mert azt szeretnénk, ha nem az elvárás miatt jönne az a virág, hanem a férfiaknak maguktól jutna eszükbe virágot hozni. Ez ugyebár nem jut eszükbe, de néhány férfi - Papa is - számol a női "kiszámíthatatlan" és abszolút "irreális" gondolkodással és hazafelé mégis beugrik a virágboltba.

Mindebből csak annyi a tanulság, hogy a nők és férfiak egyáltalán nem passzolnak össze, és lehetetlen, hogy valaha is megértsék egymást.

De ha van virág, akkor béke van köztük. :)