Feldmár azt mondta egy előadásában, hogy ha a vágyainkat a másikra terheljük az már rég nem szeretet. Azóta ezen kattogok.
Többnyire meg szoktam sértődni azon, ha mások nem azért szeretnek, ami vagyok, hanem valakit "szeretnek", akit látni akarnak bennem, akitől akarnak valamit. Nem úgy akarnak, mint egy töltőtollat, vagy hogy adjam oda a jegyzeteimet.
Az a gonosz, aki egy mosolyt akar. Aki szeretetet akar az a leggonoszabb! És basszus, most esik le, hogy én hányszor csinálom ezt, hogy mindig valaminek a fejében szeretek.
Igen, szeretlek HA te is szeretsz.
HA kedves vagy.
HA bármikor rendelkezésre állsz.
Ha.. ha.. ha...
Ez így tényleg hajmeresztően hangzik.
Valahogy úgy kéne akkor, hogy ne akarjunk semmit a másiktól, és hogy a szeretetünket minden vágyaktól mentessé tegyük. Szeret így egyáltalán valaki?
Aki szerint ez paródia tegye fel a kezét!
:)
Hát csak azért mert így szeretünk mi legtöbbször:
Kék és a világ
piszmó
heyyo
Sasha Mitic
All content © 2009 Ha most kérdeznél, elmondanám... | Powered by Blogger
Blogger Templates created by Deluxe Templates
Wordpress theme designed by Scribblescratch
3 megjegyzés:
én próbáltam már féltétlenül szeretni. és tudod mi lett a vége? személyiségem nem pusztán porba tiprása, hanem meggyilkolása. szemléletes a videó. ha feltételek nélkül szeretsz, az azt jelenti, hogy csak állsz a ringben, a másik pedig laposra ver. ha a másik nem szeret ugyanúgy, akkor véged. erre pedig lássuk be, elég kicsi az esély... szóval a magam részéről a továbbiakban inkább kűzdök az utolsó végemig.
érdekes meglátás.
nekem is van ilyen nagyon rossz élményem, de ott utólag nézve pont az volt a baj, hogy végig azt hittem az az igazi szeretet, ami van és kiderült, hogy mégis inkább ez a vágyakkal fojtogatós fajta. és emiatt nem volt jó soha, illetve amikor jó volt, az vagy kis szigetnek bizonyult, vagy puszta illúziónak. Ezek a szigetek akkor léteztek, amikor valamilyen csoda folytán véletlenül pont megfeleltünk a másik vágyainak.
de azért én nem adnám fel annak a keresését, aki ugyanúgy szeret.
olyan ez, mint a Dumb és Dumber végén:
-mennyi az esélyem?
-mondjuk egy a millióhoz..
-szóval van esélyem!!!
:)
persze más kérdés, hogy mire odakerülsz az elé az egy elé, lesz-e még erőd méltónak lenni hozzá.
Igaza van Feldmárnak; sokat és sokszor elemeztem magam ez ügyben. Sokszor kérdeztem meg magamtól mit, miért teszek: vajon azért beszélek így, mert így gondolom, vagy azért, mert ezt akarom láttatni magamról... Néha a gondolatok is megtréfáltak, mert azt próbálták mutatni, hogy igen, de ha elég kitartó voltam, kiderült, hogy mégsem.
És ha én sem az vagyok, aki, akkor a másik sem biztos, hogy az. De én annak SZERETNÉM látni. Máris nem őt szeretem, csak a képet, amit rá akarok húzni. HA már ennyire magamat sem ismerem, meg őt sem, hogy a francba mernék előtte csupasz lenni...?
A szeretet sokkal mélyebb önismeretet kíván, mint amivel átlagban rendelkezünk, épp ezért nem a lényegről szól, csak a külsőségekről, az pedig már biznisz, csereüzlet. Adj nekem, és én is adok. Ha a két fél megkapja, amennyit szerintük ér a tranzakció, akkor minden ok: én szeretlek, te szeretsz. Akkor van baj, ha az egyik úgy érzi deficitbe kerül...
Igazából szerintem csak a családod tudod érdek nélkül szeretni. Meg a barátaidat, de a barátok=a magunk választotta család, így tehát ez nem külön kategória. Nehéz szerelemben érdek nélkül szeretni, mert ahhoz barátoknak is kell lenni... nehéz...
http://playthegame.blog.hu/2010/02/01/baratsag_178
Megjegyzés küldése