Karácsony előtt egy héttel a kommentolvasás a legbiztosabb módja, hogy az ember elcsessze az estéit. Nem is tudom, miért csinálom, de tényleg. Anyám megmondta, hogy ne politizáljak, de úgy tűnik, olyan időket élünk, amikor ez elkerülhetetlen. A világ felbolydult; Párizs, Belgrád, Budapest. A meghitt, békés otthon helyett a hideg utcákat választjuk.
Vajon miért? Talán otthon sem találjuk már a békét, önmagunkban meg pláne nem. Dühösek vagyunk, össze vagyunk zavarodva, megvadultunk. Tajtékzó fejjel kiáltjuk: Elegünk van!
Van ezen csodálkozni való?
Azt most nem is kezdem el részletezni, hogy ki miért érezheti magát így, vagy hogy én mit gondolok ezekről a dolgokról. Mert ahogy a kommenteket pörgettem tegnap este, egy dolog egyre világosabbá vált: ha azt latolgatjuk, kinek miben van igaza, sehová sem jutunk. Mindkét oldal szentül meg van győződve az igazáról. Mindkét oldal biztos benne, hogy a másik hazudik. És mindkét oldal képes a végsőkig elmenni - persze (egyelőre) csak írásban. Felgyújtanánk, kibeleznénk, munkatáborba küldenénk egymást. És ez a legkevesebb.
Abban is biztosak vagyunk, hogy a másik oldal hívei között csak megátalkodott csőcselék van. Retardált, bunkó söpredék, iskolázatlan analfabéták, munkakerülők, demens nyugdíjasok, suttyó kamaszkölykök, akiknek vagy nem volt gyerekszobájuk, vagy a semmirekellő szüleik aranykanállal a szájukban nyomta őket világra, elkényeztetett kis barmok, akiknek fogalmuk sincs semmiről, tv előtt szocializálódott panelprolik, paraszt vidékiek. Libsik, komcsik, zsidók, cigányok, nácik. Esetleg zsidónácik. Ezek vagyunk mind, kivétel nélkül, mert valamelyik kategóriába mindannyiunkat bele lehet nyomni. És valamelyikbe bele is akarnak nyomni.
Ha csak magamból indulok ki, teljes a káosz. Katolikus családba születtem, minden vasárnap templomba jártunk a családommal. Anyukám esténként elimádkozta velem, hogy én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem. Az ajándékot a kisjézus hozta. Nyári délutánokon, amikor a nagyszüleim délutáni pihenőre száműztek a sezlonyra, hosszan tanulmányoztam az ágyuk fölött a szentképet, amin Jézus elmélkedik a Getsemani kertben a halála előtt - akkor persze erről mit sem tudtam, csak nézegettem a Jézus eres, meztelen lábfejét, a sejtelmes felhők mögött bújkáló teliholdat, aminek a fénye megcsillant a sziklákon. Szerettem ezt a hangulatot, meg azt a mély, fűszeres illatot a templomban, az egyházi énekeket, a kongó csendet úrfelmutatáskor. A mai napig bennem él, pedig Isten tudja, mikor jártam utoljára templomban.
Aztán ott van az, hogy megyeszékhelyen születtem, de falun nőttem fel. A kertünket túrtam nyaranta, míg az osztálytársaim az Aranyparton hevertek. Közgázra jártam, de a pad alatt csak 19. századi szépirodalmat olvastam.
A családom jobboldalinak vallotta magát, mikor kamaszodtam, hogy is lehettek volna mások vidéken. Emlékszem, az első EP választásomon apám nem akart velem egy asztalhoz ülni a vasárnapi ebédnél, mert baloldali képviselőre szavaztam. Az nem lehet, hogy a komcsikra! 40 év szocializmus! Én megértem, az a negyven év tényleg nem lehetett könnyű, "az se volt népünnepély" mondhatnánk. Gondolom, rémálmaikban se térjen vissza.
Nagyapám meg még az SS oldalán került hadifogságba, nem mintha önként ment volna, elhurcolták, és ahogy elmondta, nem volt más hátra, mint előre: előttük a szovjetek kalasnyikovval, mögöttük a németek gépkarabéllyal - nem akadt sok választási lehetőség. De ebbe a sztoriba bele sem kezdek.
A kamaszkorom tehát viszonylag jobboldali behatások között telt, aztán elkerülve otthonról, Pesten szinte csak baloldali, liberális barátaim voltak. Mi mások is lehettek, lehettünk volna egy multikulturális fővárosban? Buliztunk, szerettünk, éltünk! Minden olyan szép volt, és könnyed. Jók voltak a barátságok és igaziak a konfliktusok, épp oly sokat tanultam tőlük és ebből az időszakból, mint amennyi szórakozásban volt részem.
Aztán Bécsbe költöztem, és egy egészen új világ tárult elém. Ha úgy tetszik, még tovább tágult a horizontom. Együtt élek itt több tucat különböző vallással és még annál is több nemzetiséggel.
Ha önmagamat akarom valahogy elhelyezni a világban, nehéz tehát a dolgom. Mi vagyok én? Jobboldali vagy baloldali? Ha nekem kell meghatározni: harmincéves vagyok, anya vagyok, feleség vagyok. Barát vagyok. Értelmiségi vagyok. Éppúgy szeretem a főváros nyüzsgő világát, mint a vidék nyugalmát. Rendszerető vagyok, de néha eluralkodik a lakásomban a káosz. Nincs bajom a kisjézussal, de a magam útját járom. Szeretem a fegyelmet, de örülök, ha nem kell minden pillanatban haptákban állnom. Tisztelem az időseket és szeretem a fiatalok könnyedségét. Szeretem a konfitált kacsacombot párolt körtével és az óriás rántott húst krumplipürével. Szeretek operát hallgatni, de szeretek anyuék konyhájában a tv-t bámulva bedobni egy szendvicset. Szeretek borkóstolóra járni, és sopronitól berúgni a barátaimmal.
Imádom a hazámat, szeretem Magyarország minden régióját, nincs nyár Balaton nélkül. Szeretek tengerparton koktélozni. Voltam kétszer Erdélyben és csodálatosnak találtam, az embereket kivételesen kedvesnek. Szeretnék egyszer eljutni Tel Avivba.
Házasságban élek, szeretem a férjem és a családom, de néha borzongatóan jól esik, ha egy férfi megfordul utánam az utcán. Papírom van róla, hogy a férjem örökkön örökké csak hozzám tartozik, de ha el akarna menni, elengedném. Szerencsére szerintem nem akar elmenni :) Apropó, a férfiakhoz vonzódom, és el sem tudnám képzelni, hogy szerelmes legyek egy lányba. De azt már el tudom képzelni, hogy egy barátnőmmel vagy barátommal megtörténhet, és nem igazán érdekelne vagy zavarna a dolog.
Most akkor én mi vagyok? Jobb oldali vagy baloldali? Komcsi vagy libsi vagy náci? Ha magam kell döntsek, akkor világpolgár, ha az engem megítélőket kérdezem, akkor gyökértelen hazaáruló. Ha engem kérdeztek, átlagember vagyok, de Pesten vidéki paraszt, Győrben pesti suttyó. Egyszerre ítélkező, katolikus inkvizítor és keresztényüldöző, zsidóbarát, sorosbérenc. Hát ez vagyok én? Ilyennek láttok?
Szóval nem csoda, ha az ember ideológiailag egy kicsit össze van zavarodva. Alaposan belesétáltunk a csapdába és hagytuk, hogy kijátszanak minket egymás ellen. Komolyan azt gondoljuk, hogy a másik oldalon csak csupa idióta állat van? Hogy elbutított, lefizetett tömeg?
Lehet, hogy baromi rossz körökben mozgok de még se a jobbos, se a balos barátaim nem dicsekedtek, hogy ettől vagy attól pénzt kaptak volna kommentelésért vagy ikszelésért, esetleg tüntetésen való részvételért.
És miközben mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy a szomszédot méregetjük gyanakvó szemmel, "vajon hová szavazott az a baromállat", addig a fejünk fölött kormányoznak, adják veszik a vagyont, döntenek helyettünk az életünkről. Lehet, hogy úgy gondoljuk egy-egy döntésről, hogy jól van az úgy. Akkor örüljünk. Ha mégsem, akkor adjunk hangot ennek, mert néma gyereknek anyja se érti a szavát. De ne hagyjuk, hogy a hétköznapi életünk kérdéseiből, jogszabályi rendelkezésekből ideológiát gyártva félrevezessenek bennünket. Arra gondoljunk, az ellen vagy amellett tüntessünk, amit gondolunk és ne arra alapozva, hogy ki milyen világnézetet vél a másikban felfedezni. Ne skatulyázzuk be önmagunkat, se másokat! Azért ne, mert ez képtelenség, teljes hiábavalóság.
Emberek vagyunk, mindannyian! Ha a boltban összefutunk, köszönünk egymásnak. Szülőin megbeszéljük, hogy a hülyegyerekek min vesztek össze. A metrón egymás lábára lépünk a tömegben.
Aki úgy gondolja, hogy a kormány rendben intézi a dolgokat, az örüljön, hogy a kedve szerint jártak el. Aki nem ért egyet, az emelje fel a szavát, menjen tüntetni, tegyen panaszt, változtasson. De ne gyűlöljük egymást ezért.
Ha marad a jelenlegi rendszer, ha megbukik, másnap akkor is egymás szemébe kell néznünk. Ha az utcán találkoznánk, akkor is azt mondanád nekem élből, hogy "a jó kurva anyád, te libsi geci, szakadtál volna bele anyádba"??
Akkor boldog karácsonyt!
