Csak mert látok benne némi párhuzamot a jelen helyzettel. Nyilván nem egy az egyben. Hiszen mások a kiváltó okok és a körülmények, de egy bizonyos része valahogy mégis így van ma is. S az is része az egésznek.
"A mozgó, kereső emberek most vándorlósorba jutottak. Azok a családok, amelyek eddig egy kis darab földön éltek, megéltek és meghaltak negyven holdon, ettek vagy éheztek negyven hold terméséből, most végigkalandozták a nyugatot. Bolyongtak erre-arra, munkát keresve, széles áradatban öntötték el az országutakat, sorban ültek útszéli sáncok partján. S mögöttük még egyre többen jöttek. A nagy országutakon áradt a vándorló nép. Közép- és délnyugaton egyszerű földművelő nép lakott, amelyet nem változtatott meg az ipar, amely nem gazdálkodott gépek segítségével, s nem ismerte meg a magánkézre jutott gépek erejét és veszedelmét. Ez a nép nem nőtt még bele az ipar paradoxonaiba. Még mindig éles érzékkel vette észre az ipari élet nevetséges vonásait.
Aztán egyszerre csak kitúrta otthonából a gép, s elözönlötte az országutakat. A mozgás pedig megváltoztatta; megváltoztatták az országutak, az útszéli táborok, az éhségtől való félelem meg az éhség maga. Megváltoztatták az ebéd nélkül maradt gyermekek, megváltoztatta az örökös mozgás. Az emberek vándorokká lettek. S az ellenséges világ megváltoztatta, összeforrasztotta, egyesítette őket - az ellenséges világ, amelyben a kisvárosok népe csoportba verődött és fölfegyverkezett, mintha betörő ellenséget akarna visszaverni; csákányos csapatok, puskás boltosok és segédek, akik őrizték a világot tulajdon népük ellen.
Nyugaton pánik támadt, amikor a vándorok szaporodni kezdtek az országutakon. Birtokosok rettegni kezdtek birtokukért. Olyan emberek, akik soha nem voltak éhesek, megpillantották az éhezők szemét. Olyan emberek, akik sohasem vágyódtak semmi után túlságosan, meglátták a vágyakozás villanását a vándorok szemében. És a városoknak meg a szelíd város környéki vidéknek népe összeállt, hogy megvédje magát; megnyugtatták magukat, hogy ők jók, és a betörők rosszak, mert az embernek szüksége van erre a megnyugtatásra, mielőtt harcba indul. Azt mondogatták: Ezek az istenverte Okik tolvajok. Ellopnak mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Semmi érzékük a tulajdonjog iránt.
S ez az egy igaz is volt, mert hogyan ismerhetné a tulajdonnal járó szenvedéseket az, akinek tulajdona nincs? Aztán meg azt mondták a védekezők: Ezek járványt hurcolnak szét, mert piszkosak. Nem tűrhetjük meg őket az iskolában. Idegenek. Mit szólnál, ha a húgod összeadná magát egy ilyennel?
Így korbácsolták fel magukban a kegyetlenséget a helybeliek. Aztán egységeket, csapatokat formáltak, s ezeket fölfegyverezték. Fölfegyverezték bunkósbotokkal, benzinnel, puskával. Miénk az ország. Nem engedhetjük, hogy ezek az Okik elhatalmasodjanak. A föld nem volt a fölfegyverzett embereké, de azt gondolták, hogy az övék. az éjszaka gyakorlatozó segédeknek semmijük sem volt, a kis boltosoknak pedig csak egy asztalfiókra való adósságuk. De még az adósság is valami, még a munka is valami. A segéd azt gondolta: Nekem heti tizenöt dollárom van. Hátha valamelyik istenverte Oki hajlandó lesz tizenkettőért dolgozni? A kis boltos pedig azt gondolta: Hogy konkurráljak én olyan emberrel, akinek nincs adóssága?
És a vándorok elözönlötték az országutakat, s az éhség ott ült a szemükben, a szükség ott ült a szemükben. Nem voltak érveik, nem volt rendszerük, egyebük sem volt, csak sokaságuk és szükségletük. ha egy embernek akadt munka, tízen harcoltak érte...
A földek termékenyek voltak, az utakon éhező emberek vándoroltak. Tele voltak a magtárak, de a szegény ember gyermekei angolkórosak lettek, s a pellagra kelései lepték el a testüket. A nagy társaságok nem tudták, mily vékony a választóvonal éhség és harag közt. S a pénz, amit bérekre költhettek volna, elment erőszakra, rendőrökre és kémekre, feketelistákra. Az országutakon hangyák módjára szaladgáltak az emberek, munkát és ennivalót keresve. és erjedni kezdett a harag kovásza."
// John Steinbeck: Érik a gyümölcs
Számkivetettek
Hosszabb beszámolót érlelgettem magamban a Lada házi hétvégénk alatt, aztán olyan hirtelen csöppentem bele a hétköznapok sodró valóságába, hogy minden már elkészült mondat egyszerűen kiesett a fejemből. Öt és fél órán át vezettem hazafelé, a legalább egymillió fokos autóban, klíma híján letekert ablakkal. Hazaérve gyorsan lemosakodtam, kimostam a hajamból az erdőt meg a Lada ház öreg szagát, és fél órával később már német órán voltam a belvárosban.
Az óra után a villamost várva olyan érzésem támadt, mintha évek teltek volna el, mintha távoli szigeten hajótörést szenvedett emberek lennénk, akik most hosszú idő után visszatértek a civilizációba. A város ismerős, mégis idegen; az erdő kellemes egyszerűségéből visszatértünk a városi dzsungel sűrű forgatagába.
Pedig csak öt napot voltunk távol, mégis úgy viselkedünk, mint Tom Hanks a Számkivetettben. Talán mert annyira mások a napi problémák ott és itt. A megérkezéskor még nem érezhető, az ember még el van foglalva azzal, hogy milyen volt az út, milyen autósokkal találkozott a pályán, hogy kiszedje a kocsit az erdei utak kátyúiból és saras gödreiből, és már azon gondolkozik, hogy a nyaralás után hol mosassa le az alvázat. Az agyunk még a "normális" élethez szükséges folyton tervező üzemmódban van. Aztán az erdő sötétedik, nyugovóra térünk, a mai napnak már úgyis mindegy.
A változás másnap reggel megy végbe, amikor az ember felébred, kinyitja a zsalugátereket és a reggeli napsütésben fürdőző fák látványa fogadja. A levegő friss, se nem hideg, se nem meleg, vagy inkább mindkettő egyszerre. Nem illatos, de illata van. Madárcsicsergés és szélsusogás hallatszik minden oldalról. A "tyiptyup" madárról nem is beszélve. Az embernek az az érzése támad, hogy itt akár meg is állhatna az idő, annyira kellemes és tiszta ez a pillanat. Egyszerűen boldog. És az erdő együttműködik. Bár az idő nem áll meg, de annyira lelassul, mintha más lenne a gravitációs vonzás, és el is tudom hinni, hogy míg én öt napot fent voltam a hegyen, addig a többiek "itt a Földön" éveket öregedtek.
Szóval mások a problémák odafent. Elég az hozzá, hogy nincs víz, csak ami az esővízgyűjtőben összegyűlik és amit az ember a lenti kútról magával visz. A lenti kút kb fél óra kocsival, olyan utakon, hogy az embernek nem sok kedve támad feleslegesen furikázni, inkább egyből felvisz egy gallonnyi vizet a hegyre és aztán takarékoskodik. Nem is tudom hány liter lehet a gallonunk, de talán húsz. Húsz liter ivóvíz négy-öt napra. Ez azt jelenti, hogy egy csepp sem mehet kárba. Ebből isszuk meg a magunk napi 2-3 liter folyadékát, ezzel főzünk, kávézunk, fogat mosunk, adunk a kutyának, mert ő is szomjas, ezzel fürdetem a gyereket, mert hát őt esővízzel azért mégsem, és ezzel mosogatunk. Otthon általában folyó vízzel mosogatok, de mindjárt más a helyzet, amikor az ember tudja, hogy minden egyes öblítéssel egy fél pohár ivóvíztől fosztja meg magát, ami 30°C-os melegben igazán kellemetlen.
Visszatérve az időre, nem halad, inkább hömpölyög. A Lada ház viszonylag jó állapotban van, de azért van vele munka bőven. Csigaléptekkel haladunk, nem mintha hiányozna a lelkesedés, inkább a körülmények miatt. Eleve bármilyen étkezés a hegyen a tűzgyújtással kezdődik. És nem elég a tűznek égnie, a tűznek leégni kell, megfelelő parázsbázist alkotva, hogy alkalmas legyen a sütésre. Szóval nem egészen ugyanaz, mint amikor itthon elfordítom a gombot a villanytűzhelyen.
Aztán meg szomszédolni kell, nem csak mert illik, hanem mert szomszédolni jó dolog. Hangos "Jó napot!"-ot üvöltünk itt egymásnak, a móka kedvéért már Bociékkal is. Egy pár "szép időnk van, meddig maradnak" mondat után rá lehet térni a komolyabb "melyik úton jöttek fel" témára. Mi a Hosszúoldal úton, el is akadtunk a kereszteződésnél a disznódagonyában. Ez péntek este történt, szombat délelőtt már a segítségünkre siető Aro is a sárban volt nyakig. Fél óra alatt a küzdelmünk zajára összegyűlt az egész hegy, jöttek a dzsippek, ki-ki gyalogosan, hogy felajánlja a segítségét. Ez így megy ott, mert mindenki tudja, hogy másnap ő maga szorulhat segítségre, illetve a sárban elakadás amolyan tűzkeresztségnek számít. Most mi is átestünk rajta, az osztrák rendszámos gyüttment státuszból talán egy komolyabb lépést tettünk a börzsönyligeti bennszülött státusz eléréséig.
Egyszóval hangulatos dolog ez a Lada házazás és hegyi emberkedés, talán érthető, hogy nem igazán akarództunk visszatérni a városba. Most kissé tudathasadásos állapotban fontolgatjuk, hogy mikor tudnánk visszamenni legközelebb és mindig szóba kerül a lehetőség, hogy hogyan tudnánk ott élni örökre. Persze emellett semmilyen észérv nem szól, csak hogy egyet említsek, egyáltalán miből élnénk meg és hova járna ott Medi oviba. Mégis vágyunk rá, egyszerűen megcsapott minket annak a szele, hogy milyen érzésekkel és hangulatban kellene hogy teljen az életünk, hogy az állandó rohanást milyen üdvös lenne felcserélni ezzel a lassú, paradicsomi nyugalommal.
Talán egyszer, talán még nem lesz túl késő.
Az óra után a villamost várva olyan érzésem támadt, mintha évek teltek volna el, mintha távoli szigeten hajótörést szenvedett emberek lennénk, akik most hosszú idő után visszatértek a civilizációba. A város ismerős, mégis idegen; az erdő kellemes egyszerűségéből visszatértünk a városi dzsungel sűrű forgatagába.
Pedig csak öt napot voltunk távol, mégis úgy viselkedünk, mint Tom Hanks a Számkivetettben. Talán mert annyira mások a napi problémák ott és itt. A megérkezéskor még nem érezhető, az ember még el van foglalva azzal, hogy milyen volt az út, milyen autósokkal találkozott a pályán, hogy kiszedje a kocsit az erdei utak kátyúiból és saras gödreiből, és már azon gondolkozik, hogy a nyaralás után hol mosassa le az alvázat. Az agyunk még a "normális" élethez szükséges folyton tervező üzemmódban van. Aztán az erdő sötétedik, nyugovóra térünk, a mai napnak már úgyis mindegy.
A változás másnap reggel megy végbe, amikor az ember felébred, kinyitja a zsalugátereket és a reggeli napsütésben fürdőző fák látványa fogadja. A levegő friss, se nem hideg, se nem meleg, vagy inkább mindkettő egyszerre. Nem illatos, de illata van. Madárcsicsergés és szélsusogás hallatszik minden oldalról. A "tyiptyup" madárról nem is beszélve. Az embernek az az érzése támad, hogy itt akár meg is állhatna az idő, annyira kellemes és tiszta ez a pillanat. Egyszerűen boldog. És az erdő együttműködik. Bár az idő nem áll meg, de annyira lelassul, mintha más lenne a gravitációs vonzás, és el is tudom hinni, hogy míg én öt napot fent voltam a hegyen, addig a többiek "itt a Földön" éveket öregedtek.
Szóval mások a problémák odafent. Elég az hozzá, hogy nincs víz, csak ami az esővízgyűjtőben összegyűlik és amit az ember a lenti kútról magával visz. A lenti kút kb fél óra kocsival, olyan utakon, hogy az embernek nem sok kedve támad feleslegesen furikázni, inkább egyből felvisz egy gallonnyi vizet a hegyre és aztán takarékoskodik. Nem is tudom hány liter lehet a gallonunk, de talán húsz. Húsz liter ivóvíz négy-öt napra. Ez azt jelenti, hogy egy csepp sem mehet kárba. Ebből isszuk meg a magunk napi 2-3 liter folyadékát, ezzel főzünk, kávézunk, fogat mosunk, adunk a kutyának, mert ő is szomjas, ezzel fürdetem a gyereket, mert hát őt esővízzel azért mégsem, és ezzel mosogatunk. Otthon általában folyó vízzel mosogatok, de mindjárt más a helyzet, amikor az ember tudja, hogy minden egyes öblítéssel egy fél pohár ivóvíztől fosztja meg magát, ami 30°C-os melegben igazán kellemetlen.
Visszatérve az időre, nem halad, inkább hömpölyög. A Lada ház viszonylag jó állapotban van, de azért van vele munka bőven. Csigaléptekkel haladunk, nem mintha hiányozna a lelkesedés, inkább a körülmények miatt. Eleve bármilyen étkezés a hegyen a tűzgyújtással kezdődik. És nem elég a tűznek égnie, a tűznek leégni kell, megfelelő parázsbázist alkotva, hogy alkalmas legyen a sütésre. Szóval nem egészen ugyanaz, mint amikor itthon elfordítom a gombot a villanytűzhelyen.
Aztán meg szomszédolni kell, nem csak mert illik, hanem mert szomszédolni jó dolog. Hangos "Jó napot!"-ot üvöltünk itt egymásnak, a móka kedvéért már Bociékkal is. Egy pár "szép időnk van, meddig maradnak" mondat után rá lehet térni a komolyabb "melyik úton jöttek fel" témára. Mi a Hosszúoldal úton, el is akadtunk a kereszteződésnél a disznódagonyában. Ez péntek este történt, szombat délelőtt már a segítségünkre siető Aro is a sárban volt nyakig. Fél óra alatt a küzdelmünk zajára összegyűlt az egész hegy, jöttek a dzsippek, ki-ki gyalogosan, hogy felajánlja a segítségét. Ez így megy ott, mert mindenki tudja, hogy másnap ő maga szorulhat segítségre, illetve a sárban elakadás amolyan tűzkeresztségnek számít. Most mi is átestünk rajta, az osztrák rendszámos gyüttment státuszból talán egy komolyabb lépést tettünk a börzsönyligeti bennszülött státusz eléréséig.
Egyszóval hangulatos dolog ez a Lada házazás és hegyi emberkedés, talán érthető, hogy nem igazán akarództunk visszatérni a városba. Most kissé tudathasadásos állapotban fontolgatjuk, hogy mikor tudnánk visszamenni legközelebb és mindig szóba kerül a lehetőség, hogy hogyan tudnánk ott élni örökre. Persze emellett semmilyen észérv nem szól, csak hogy egyet említsek, egyáltalán miből élnénk meg és hova járna ott Medi oviba. Mégis vágyunk rá, egyszerűen megcsapott minket annak a szele, hogy milyen érzésekkel és hangulatban kellene hogy teljen az életünk, hogy az állandó rohanást milyen üdvös lenne felcserélni ezzel a lassú, paradicsomi nyugalommal.
Talán egyszer, talán még nem lesz túl késő.
Szombat délutáni merengés a négysávos zajában
Csendes szombat délután van, amolyan családi semmittevés. Medi Gusztit szekálja a földön (bámulatos, milyen hamar megtanulta, hogy a kötéllel lehet a kutyát a legjobban cukkolni), mi meg blogolunk. A zúza a hűtőben pihen, várja, hogy megpörköljük, de csak nem akaródzik egyikünknek sem nekiállni. Egész délelőtt vásároltunk, vettünk néhány dolgot a Lada ház szépítgetéséhez. Bizony öregszünk, a szombat délelőtt már nem sorozatnézéssel, vagy kávéházi teraszos henyéléssel telik, hanem A Család felkerekedik és elrobog a Polo-val a Bauhausba körülnézni.
Aztán a török piacra mentünk, a Brunnen Markt-ra, hogy olcsón jó zúzát vegyünk, meg néhány piaci apróságot. Imádok piacozni, de ezt a helyet ki nem állhatom. Bár a húsok és a zöldségek szépek, néhány standon csodaszép halat lehet kapni, és Papa örömére van három bűzfelhővel körülvett Bergkäse árus is. Az áruért azonban meg kell küzdeni. Nem mintha vég nélkül kellene alkudozni vagy ilyesmi, inkább az a kihívás, hogy az ember átküzdje magát a proli-tömegen, és a mosolygó gyümölcsöket mustrálva mindig időben kapja el a tekintetét a "szarság"-árusok pultjairól. Rengeteg az ócska holmi, műanyag kacatok, 100% polietilénből készült, bugyirózsaszín, fidres-fodros párnahuzat és társai. Kosz és cigicsikkek milliószám. Valahogy nem az a hangulat, amit az ember egy piactól elvár. Vagy amit én elvárok. Persze lehet, hogy az én elvárásaim túl magasak.
Egy hirtelen elhatározásból választott könyvet olvasok most, Elizabeth Bard-tól a Piknik Provence-bant. Röviden annyi a lényeg, hogy az írónő és férje egy provence-i kiránduláson beleszeret egy házba, és csak úgy sitty-sutty feladják a párizsi életüket, hogy vidékre költözzenek. Nagyon kellemes és könnyed könyv amúgy, sok érdekes recepttel, amihez a mediterrán hozzávalókat itt a zord Bécsben szinte lehetetlen beszerezni, de már rajta vagyok, hogy találjak egy francia élelmiszerboltot. Viszont ahogy Bard a helyi falusi piacról ír újra és újra, attól szó szerint csorog az ember nyála. Nem beszélve a helyi specialitásokról, és arról a romantikus elképzelésről, hogy a saját provence-i kertedben termett fügével ízesíted a piskótád. Meg hogy nincs más dolgod egész nap, mint hogy bevásárolj a piacon, beszélgess a szomszédokkal, majd süss és főzz óraszám, miközben a táj gyönyörű, az idő szinte mindig jó, a bor mindig gondosan választott.
Az utóbbi hónapokban egész sokat tudtam olvasni, hála a Könyvkihívásnak, amit bár előre tudom, hogy nem fogom tudni teljesíteni, mégis végigcsinálom, csak a vicc kedvéért. Most viszont elakadtam, ezzel a könyvvel. Nagyon tetszik, túlságosan is. Nem a stílusa miatt, vagy mert olyan fajsúlyos, hanem az alapgondolata miatt. Beleolvasok és azt érzem, hogy most azonnal kiszaladok a Währinger Parkba és felásom a kutyafuti melletti pázsitot, hogy saját bazsalikomot ültessek bele, meg ötféle paradicsomot, hogy én is újra átélhessem, milyen igazi zöldséget (vagy gyümölcsöt) enni. Tehát nagyjából percenként megszakad a szívem, miközben olvasom.
Hozzáteszem, épp "lakásválságban" vagyunk Papával, egyszerűen utáljuk már, hogy az ablakunk egy négysávos útra néz, előttünk zúg el az U-bahn is, meg még néhány villamos, amik épp a mellettünk lévő villamos rendező pályaudvarra tartanak. Ha Gusztit nincs időnk külön sétáltatni, akkor őrjöng és elkezdi szétszedni a lakást. Medinek is szeretnénk megadni, ami nekünk megadatott - hogy tavasztól őszig a kertben "molyolhasson", egyesével nézegethesse a fűszálakat, hallgathassa a szélsusogást.
Ez persze kissé álszent - attól függetlenül, hogy tényleg szeretnénk ezt neki biztosítani -, mert valójában az a vágyunk, hogy mi magunk is heverészhessünk a saját kertünkben, és ne kelljen kirándulni mennünk, ha a természetbe vágyunk.
Annyira gyötör minket a vágy, hogy másról sem tudunk most beszélni, csak arról, hogy ezt hogyan lehetne megoldani. Ugyanis a dolog nem egyszerű - miért lenne egyáltalán az? Felnőttnek kell lenni (már megint), vacillálni, számolgatni és döntéseket hozni. Kompromisszumokat kötni - nyilván ez a legnehezebb része.
De az elhatározás már megszületett, már nem tagadhatjuk le magunk előtt, hogy merrefelé tartunk. Egyelőre álmodozgatunk és tervezgetjük a jövőt, jelentéktelen és apró részleteket mesélünk egymásnak a jövőbeli (és képzeletbeli) kertünkről, hová kerüljön a grillplatz, milyen gyümölcsfáink legyenek... De eddig minden sikerült, valahogy majd csak formába öntjük most is a vágyainkat.
Addig meg Lada házazunk, abban éljük ki magunkat. Jövő hétvégén is megyünk, majd igyekszem írni arról, hogy mi lett kész és mi sem.
Egy régi kedvenc merengéshez:
Egy régi kedvenc merengéshez:
Lada ház
Úgy alakult, hogy lett nekünk egy kis darab erdőnk a Börzsönyben, rajta egy fa házikóval. Ott töltöttük a hétvégét, most először, ezután már mi is "vikkend házasok" leszünk, akik hétvégén leugranak A Telekre. :)
"Lada ház. Óvatosan ülök le, nem akarom Medit felébreszteni. A bútorok minden lépésem alatt megremegnek, berezonál a Lada ház. A többiek hegyi bulikát csaptak a Kucski házban, goával, szintivel, tábor tűzzel. Először nagy vagányan kijelentettem, hogy mi is ott leszünk, Medi elalszik majd az ottani szobában, nem zavarja őt a nyüzsgés. De aztán elaludt itt a Ladában, nem volt szívem felébreszteni, átcipelni a sötét erdőn keresztül a buliba, amúgy is zaklatottan alszik, jön a foga, mindig jön valamelyik foga.
Anyuka üzemmódban vagyok, jól esik a csendes magány. Bezárkóztam, gondosan becsuktam a zsalugátereket, nehogy benézzenek a szörnyek az ablakon. A szellemekre meg jobb nem is gondolni. Én és a sötét erdő nem vagyunk nagy barátságban, pedig nappal szívesen járom az erdőt, de éjjel szinte rettegek. Inkább nem is veszem tudomásul most, hogy mi van a faház falán túl. Talán a Hófehérkés erdei jelenet, vagy az Ideglelés az oka, nem tudom. De jó ez így, azt hittem, szomorú leszek a magánytól, de nagyon jól esik.
Egyszerű és romantikus, még így, a káosz tetején ülve is. Gróf Lajosné született Körtés Irma holmijai között is. Én nem tudom mi volt ez a mánia, hogy egy faház minden négyzetcentiméterét le kell takarni valami szövettel, mind más színű, más anyagú. Szőnyegek, terítők, rongyok, függönyök, ágytakaróra ágytakaró, még a szövetet is takarni kell egy másikkal. Talán, hogy megvédjék, ami alatta van, vagy csak hogy minden puha legyen; székhuzat és arra párna, viaszkosvászonra csipke. A falon a képek is hímzett virágok (fekete háttérrel - retró).
Itt ülök és tűnődöm, hová tüntessek el ennyi kacatot, aztán arra gondolok, mit szólna ehhez Irma, hogy lehet ilyen csupaszon, pőrén élni. Irma ágya "L" alakban volt illesztve Lajoséhoz, vajon csak a változókor óta vagy sosem szeretkeztek? Szerintem nincs gyerekük. Vagy ez is a falusi romantika része? Negyven év után is illedelmesen bekéredzkedni a másik ágyába, aztán szex után illedelmesen visszabújni a saját ágyikóba, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? El tudom képzelni. Ahogy azt is, hogy nagymamám sosem látta nagypapámat ruha nélkül. Ami volt, sötétben intézték. Talán így volt, vagy meztelenül kergetőztek minden este a házban, csak az illem kedvéért mesélték máshogy.
Falusi romantika, börzsönyligeti romantika. Már az is, hogy ligetnek hívják az erdőt, hát szerintem nagyon stílusos. Körülöttünk jó néhány (talán ötven? vagy száz?) lakatlan, elhagyatott üdülő. Olyan kicsit, mintha mindenki egyszerre hagyott volna itt mindent, zombiapokalipszis, vagy mi, sehol egy lélek, csak a rég elfeledett nyaralások árnyképei, bedőlt falak, kitört ablakok, kifosztott házikók, mohával benőtt teraszok. Stílusában - hogy is mondjam - szocialista. Nem tudom, hová menekültek innen az emberek, és miért nem kellettek a nyaralók a gyerekeiknek vagy az unokáiknak. Talán nincs az emberek szemében ennek már mégsem romantikája. Pedig itt az erdő, a hegyek, a kilátás a Dunakanyarra. Olyan egyszerű és tiszta minden. De talán ettől már elszoktunk. Steril környezet kell meg wifi, hirdomasszázs és wellness. Könnyed szórakozás, dióhéjban.
Pedig soha nem éreztem magam még ilyen kipihentnek, vagyis a szélessávú internet óta soha. Össze vagyok itt zárva a gondolataimmal, információdömping nélkül, vagyis információ az van, csak most jövök rá, milyen szórakoztató, ha belülről jön és nem kívülről. Jó vétel volt a Lada ház, már megérte.
Csak egy dolog aggaszt, hogy pisilnem kell, de én oda ki nem megyek, a sötétbe, a szörnyek közé. Hiába, mindennek ára van. Papa majd jön haza a buliból, kopogni fog, én meg megijedek, de talán megkérem, hogy kísérjen ki és világítson amíg én pisilek. Ligeti romantika. Házasság. Nekem való."
"Lada ház. Óvatosan ülök le, nem akarom Medit felébreszteni. A bútorok minden lépésem alatt megremegnek, berezonál a Lada ház. A többiek hegyi bulikát csaptak a Kucski házban, goával, szintivel, tábor tűzzel. Először nagy vagányan kijelentettem, hogy mi is ott leszünk, Medi elalszik majd az ottani szobában, nem zavarja őt a nyüzsgés. De aztán elaludt itt a Ladában, nem volt szívem felébreszteni, átcipelni a sötét erdőn keresztül a buliba, amúgy is zaklatottan alszik, jön a foga, mindig jön valamelyik foga.
Anyuka üzemmódban vagyok, jól esik a csendes magány. Bezárkóztam, gondosan becsuktam a zsalugátereket, nehogy benézzenek a szörnyek az ablakon. A szellemekre meg jobb nem is gondolni. Én és a sötét erdő nem vagyunk nagy barátságban, pedig nappal szívesen járom az erdőt, de éjjel szinte rettegek. Inkább nem is veszem tudomásul most, hogy mi van a faház falán túl. Talán a Hófehérkés erdei jelenet, vagy az Ideglelés az oka, nem tudom. De jó ez így, azt hittem, szomorú leszek a magánytól, de nagyon jól esik.
Egyszerű és romantikus, még így, a káosz tetején ülve is. Gróf Lajosné született Körtés Irma holmijai között is. Én nem tudom mi volt ez a mánia, hogy egy faház minden négyzetcentiméterét le kell takarni valami szövettel, mind más színű, más anyagú. Szőnyegek, terítők, rongyok, függönyök, ágytakaróra ágytakaró, még a szövetet is takarni kell egy másikkal. Talán, hogy megvédjék, ami alatta van, vagy csak hogy minden puha legyen; székhuzat és arra párna, viaszkosvászonra csipke. A falon a képek is hímzett virágok (fekete háttérrel - retró).
Itt ülök és tűnődöm, hová tüntessek el ennyi kacatot, aztán arra gondolok, mit szólna ehhez Irma, hogy lehet ilyen csupaszon, pőrén élni. Irma ágya "L" alakban volt illesztve Lajoséhoz, vajon csak a változókor óta vagy sosem szeretkeztek? Szerintem nincs gyerekük. Vagy ez is a falusi romantika része? Negyven év után is illedelmesen bekéredzkedni a másik ágyába, aztán szex után illedelmesen visszabújni a saját ágyikóba, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna? El tudom képzelni. Ahogy azt is, hogy nagymamám sosem látta nagypapámat ruha nélkül. Ami volt, sötétben intézték. Talán így volt, vagy meztelenül kergetőztek minden este a házban, csak az illem kedvéért mesélték máshogy.
Falusi romantika, börzsönyligeti romantika. Már az is, hogy ligetnek hívják az erdőt, hát szerintem nagyon stílusos. Körülöttünk jó néhány (talán ötven? vagy száz?) lakatlan, elhagyatott üdülő. Olyan kicsit, mintha mindenki egyszerre hagyott volna itt mindent, zombiapokalipszis, vagy mi, sehol egy lélek, csak a rég elfeledett nyaralások árnyképei, bedőlt falak, kitört ablakok, kifosztott házikók, mohával benőtt teraszok. Stílusában - hogy is mondjam - szocialista. Nem tudom, hová menekültek innen az emberek, és miért nem kellettek a nyaralók a gyerekeiknek vagy az unokáiknak. Talán nincs az emberek szemében ennek már mégsem romantikája. Pedig itt az erdő, a hegyek, a kilátás a Dunakanyarra. Olyan egyszerű és tiszta minden. De talán ettől már elszoktunk. Steril környezet kell meg wifi, hirdomasszázs és wellness. Könnyed szórakozás, dióhéjban.
Pedig soha nem éreztem magam még ilyen kipihentnek, vagyis a szélessávú internet óta soha. Össze vagyok itt zárva a gondolataimmal, információdömping nélkül, vagyis információ az van, csak most jövök rá, milyen szórakoztató, ha belülről jön és nem kívülről. Jó vétel volt a Lada ház, már megérte.
Csak egy dolog aggaszt, hogy pisilnem kell, de én oda ki nem megyek, a sötétbe, a szörnyek közé. Hiába, mindennek ára van. Papa majd jön haza a buliból, kopogni fog, én meg megijedek, de talán megkérem, hogy kísérjen ki és világítson amíg én pisilek. Ligeti romantika. Házasság. Nekem való."
No meg a bor
Rég írtam, túl sok dolog történt.
Papa lelépett fiúbulizni, Medi már alszik, így egy pohár átlagos fehérbor társaságában keresek ihletet. Bár jól esne nekem is egy kis bulika, mégis lassan kortyolom, mert hagyni kell a holnapi ebédhez, házi ravioli lesz, ha sikerül, fehérboros mártással. Ha elég lassan kortyolom.
Elkezdődött a suli, életemben először szakácskabátot öltöttem és életemben talán először, én vagyok a nyomi a csoportban. Nem személyiségemet illetően, itt nincs is akkora jelentősége, hogy ki milyen ember, hanem szakmailag. A kabátom, a nadrágom és a cipőm hófehéren világít, lerí róluk, hogy sosem voltak viselve, míg a többiek szedett-vedett, gyűrött holmijai sok-sok izzasztó konyhai órát sejtetnek.
Ettől még azért - szerencsémre - mindenki ugyanolyan zavarban van Herr König előtt a konyhában. Ő a gyakorlat tanárunk, echte wienerisch akcentusával szépen kerekíti a sok "ocht, mocht, jo"-t (valójában acht, macht, ja). De jó fej, osztrák humora van.
Heti kétszer kell menni általában, de ezen a héten háromszor, és elkezdtem egy német tanfolyamot is, szóval nem unatkozom. De ha nem lenne a suli, gyanítom, akkor sem unatkoznék, mert a kis Medici állandó ellátó- és szórakoztatószemélyzetet kíván. Nagy örömömre.
És most már nem az van, hogy leteszem a lakás egy tetszőleges pontjára és visszatérve ugyanott találom. Jön, megy, felfedez. Persze egyelőre csak kúszva, de azt nagyon gyorsan. Közben egyre cukibb, de sajnos a kortyok mennyiségének növekedésével fordított arányosságban áll az ihlet mennyisége, úgyhogy erről majd máskor. Talán rossz ötlet volt, lehet, hogy a magányos estém megint Szex és New York nézésbe torkollik. :)
Papa lelépett fiúbulizni, Medi már alszik, így egy pohár átlagos fehérbor társaságában keresek ihletet. Bár jól esne nekem is egy kis bulika, mégis lassan kortyolom, mert hagyni kell a holnapi ebédhez, házi ravioli lesz, ha sikerül, fehérboros mártással. Ha elég lassan kortyolom.
Elkezdődött a suli, életemben először szakácskabátot öltöttem és életemben talán először, én vagyok a nyomi a csoportban. Nem személyiségemet illetően, itt nincs is akkora jelentősége, hogy ki milyen ember, hanem szakmailag. A kabátom, a nadrágom és a cipőm hófehéren világít, lerí róluk, hogy sosem voltak viselve, míg a többiek szedett-vedett, gyűrött holmijai sok-sok izzasztó konyhai órát sejtetnek.
Ettől még azért - szerencsémre - mindenki ugyanolyan zavarban van Herr König előtt a konyhában. Ő a gyakorlat tanárunk, echte wienerisch akcentusával szépen kerekíti a sok "ocht, mocht, jo"-t (valójában acht, macht, ja). De jó fej, osztrák humora van.
Heti kétszer kell menni általában, de ezen a héten háromszor, és elkezdtem egy német tanfolyamot is, szóval nem unatkozom. De ha nem lenne a suli, gyanítom, akkor sem unatkoznék, mert a kis Medici állandó ellátó- és szórakoztatószemélyzetet kíván. Nagy örömömre.
És most már nem az van, hogy leteszem a lakás egy tetszőleges pontjára és visszatérve ugyanott találom. Jön, megy, felfedez. Persze egyelőre csak kúszva, de azt nagyon gyorsan. Közben egyre cukibb, de sajnos a kortyok mennyiségének növekedésével fordított arányosságban áll az ihlet mennyisége, úgyhogy erről majd máskor. Talán rossz ötlet volt, lehet, hogy a magányos estém megint Szex és New York nézésbe torkollik. :)
Ócskák vagyunk
Vasárnap van, az idő szar, szürke, esős. Napok óta, hét eleje óta, év eleje óta, hónapok óta tervezgetjük, hogy elmegyünk végre kirándulni, csak úgy nézegetni a Bécs körüli hegyeket, de valahogy sosem bírtunk elindulni. Tegnap mondtuk, hogy "de most már tényleg", persze már reggel látszott, hogy ma egész nap esni fog.
Akkor csináljuk ma is a szokásos semmit. A kutya ma sem megy le a futira, 11-kor reggelizünk a gép előtt, Dokikat nézünk és nézzük, ahogy Medi játszik. Na jó, én elmosogattam, Papa pedig glettelt egy kicsit a konyhában.
Meg kéne azt is csinálni.
El kéne menni egyszer oda is.
Meg kéne kóstolni.
Le kellene adni azt a pár kilót.
Nyerni kéne az euromillionen-en.
Kéne, kéne, kellene.
Szóval épp csináltuk délelőtt a semmit, Medi a harmadik féle kaját köpködte szerteszét, Guszti eltört egy terrine-es tégelyt, én egy desszertes tálacskát véletlenül, leöntöttem magam grízzel is, aztán Papa megjegyezte, hogy tejfoltos a pólóm, mondtam hogy tudom, és lyukas is, meg a gatyám is. Mutatta, hogy az övé is. Erre kibuggyant belőlem a sötét felismerés; ócskák vagyunk.
A lakás egy romhalmaz, ketten sem bírjuk eltakarítani a kupit, amit a családunk meg az állatok termelnek. De minek is összetakarítani, hiszen nem jön ide senki. Mi sem megyünk sehová. A december anyagi szempontból katasztrofális volt, nem elég a karácsony, a zárat elérte a végzet, kocsit vettünk, Porszit itt kellett elvinnem állatorvoshoz (ha még egyszer születnék, biztos osztrák állatorvos lennék), szóval összetört a malacpersely és most egy ideig megint garasoskodni kell, amit utálok.
Én nem tudom, mikor kezdődött és hogy jutottunk el idáig, de most azt kell mondjam, hogy olyan szülők lettünk, akinek az egyetlen értékelhető dolog az életében a gyerek. Medi az egyetlen napsugár az életünkben, az egyedüli dolog, amire most azt mondhatjuk, hogy "na, ez igen!". Ez egyrészről aranyos, meg most biztos gondolja mindenki, hogy ez így van rendjén, ez az időszak erről szól, de közben azt látom magam körül, hogy azért másról is szól az élet más kisgyerekes szülőknél, azért csak visszanyerték az alakjukat az anyukák, jönnek mennek az emberek, barátokkal buliznak, a gyereket lepasszolják, visszamennek dolgozni, zajlik az élet. Mi meg itt ülünk a szarunkban, és nincs erőnk kimászni belőle.
Ennyire persze azért nem rossz a helyzet, csak vannak mélypontok, hepe meg hupa. Tökéletes a családi idill, a szart nem erre értem. Hanem hogy vágyunk dolgokra, meg is tudnánk tenni, de nem tesszük mégsem. Lustaságból vagy félelemből, vagy mindkettőből.
De miért olyan fontos ez egyáltalán. Lehetnénk akár maradéktalanul boldogok, miközben azon szórakozunk, hogy Medi hogy néz, hogy ül, hogy grimaszol, hogy pukizik. Végül is elég jól szórakozunk. Csak hogy fel-felbukkan bennünk az érzés, hogy a szülőség azért egy hálátlan feladat. Tudjuk, hiszen mi is voltunk gyerekek. Egy darabig minden megy simán, mi vagyunk az istenek, aztán a gyerek egyszer csak okosabb lesz nálunk, és rájön a hibáinkra, kamasz lesz és megutál minket, meg amúgy is az élet már róla szól és nem rólunk. Kimegyünk majd a divatból, és ez így is van rendjén. Persze ez még messze van, de talán emiatt érezzük úgy, hogy több vasat kell égetnünk a tűzben, mert ha ő az életünk egyetlen értelme, ha a szülőség az egyetlen szerep az életünkben, akkor a végén még vakvágányra futunk.
Szóval valamit kéne tenni. Valamivel ki kellene tölteni az üresjáratokat, hogy a végén ne maradjunk itt "üres kézzel". Talán azt gondoljátok, "dehogyis üres, hiszen ott lesz majd a gyerek, akiben lehet gyönyörködni", de nem akarom hogy Medi felnőve a fejemhez vágja, hogy semmit nem tettem le az asztalra 15-20-25 év alatt az anyaságon kívül, azt meg minden második nő teljesítette (akár még jobban is).
De tényleg nem mindig ilyen borús a helyzet, ez csak egy hangulat, ami ma elkapott, ahogy elkap néha olyan napokon, amikor úgy érzem, tehettem volna többet is.
Hülye új év, hülye fogadalmak. Lehet, hogy ez tehet az egészről. Mert én minden évben megfogadom, hogy jobb ember leszek, és minden év végén megállapítom, hogy nem sikerült. Tegye fel a kezét, aki ugyanígy van :)
Akkor csináljuk ma is a szokásos semmit. A kutya ma sem megy le a futira, 11-kor reggelizünk a gép előtt, Dokikat nézünk és nézzük, ahogy Medi játszik. Na jó, én elmosogattam, Papa pedig glettelt egy kicsit a konyhában.
Meg kéne azt is csinálni.
El kéne menni egyszer oda is.
Meg kéne kóstolni.
Le kellene adni azt a pár kilót.
Nyerni kéne az euromillionen-en.
Kéne, kéne, kellene.
Szóval épp csináltuk délelőtt a semmit, Medi a harmadik féle kaját köpködte szerteszét, Guszti eltört egy terrine-es tégelyt, én egy desszertes tálacskát véletlenül, leöntöttem magam grízzel is, aztán Papa megjegyezte, hogy tejfoltos a pólóm, mondtam hogy tudom, és lyukas is, meg a gatyám is. Mutatta, hogy az övé is. Erre kibuggyant belőlem a sötét felismerés; ócskák vagyunk.
A lakás egy romhalmaz, ketten sem bírjuk eltakarítani a kupit, amit a családunk meg az állatok termelnek. De minek is összetakarítani, hiszen nem jön ide senki. Mi sem megyünk sehová. A december anyagi szempontból katasztrofális volt, nem elég a karácsony, a zárat elérte a végzet, kocsit vettünk, Porszit itt kellett elvinnem állatorvoshoz (ha még egyszer születnék, biztos osztrák állatorvos lennék), szóval összetört a malacpersely és most egy ideig megint garasoskodni kell, amit utálok.
Én nem tudom, mikor kezdődött és hogy jutottunk el idáig, de most azt kell mondjam, hogy olyan szülők lettünk, akinek az egyetlen értékelhető dolog az életében a gyerek. Medi az egyetlen napsugár az életünkben, az egyedüli dolog, amire most azt mondhatjuk, hogy "na, ez igen!". Ez egyrészről aranyos, meg most biztos gondolja mindenki, hogy ez így van rendjén, ez az időszak erről szól, de közben azt látom magam körül, hogy azért másról is szól az élet más kisgyerekes szülőknél, azért csak visszanyerték az alakjukat az anyukák, jönnek mennek az emberek, barátokkal buliznak, a gyereket lepasszolják, visszamennek dolgozni, zajlik az élet. Mi meg itt ülünk a szarunkban, és nincs erőnk kimászni belőle.
Ennyire persze azért nem rossz a helyzet, csak vannak mélypontok, hepe meg hupa. Tökéletes a családi idill, a szart nem erre értem. Hanem hogy vágyunk dolgokra, meg is tudnánk tenni, de nem tesszük mégsem. Lustaságból vagy félelemből, vagy mindkettőből.
De miért olyan fontos ez egyáltalán. Lehetnénk akár maradéktalanul boldogok, miközben azon szórakozunk, hogy Medi hogy néz, hogy ül, hogy grimaszol, hogy pukizik. Végül is elég jól szórakozunk. Csak hogy fel-felbukkan bennünk az érzés, hogy a szülőség azért egy hálátlan feladat. Tudjuk, hiszen mi is voltunk gyerekek. Egy darabig minden megy simán, mi vagyunk az istenek, aztán a gyerek egyszer csak okosabb lesz nálunk, és rájön a hibáinkra, kamasz lesz és megutál minket, meg amúgy is az élet már róla szól és nem rólunk. Kimegyünk majd a divatból, és ez így is van rendjén. Persze ez még messze van, de talán emiatt érezzük úgy, hogy több vasat kell égetnünk a tűzben, mert ha ő az életünk egyetlen értelme, ha a szülőség az egyetlen szerep az életünkben, akkor a végén még vakvágányra futunk.
Szóval valamit kéne tenni. Valamivel ki kellene tölteni az üresjáratokat, hogy a végén ne maradjunk itt "üres kézzel". Talán azt gondoljátok, "dehogyis üres, hiszen ott lesz majd a gyerek, akiben lehet gyönyörködni", de nem akarom hogy Medi felnőve a fejemhez vágja, hogy semmit nem tettem le az asztalra 15-20-25 év alatt az anyaságon kívül, azt meg minden második nő teljesítette (akár még jobban is).
De tényleg nem mindig ilyen borús a helyzet, ez csak egy hangulat, ami ma elkapott, ahogy elkap néha olyan napokon, amikor úgy érzem, tehettem volna többet is.
Hülye új év, hülye fogadalmak. Lehet, hogy ez tehet az egészről. Mert én minden évben megfogadom, hogy jobb ember leszek, és minden év végén megállapítom, hogy nem sikerült. Tegye fel a kezét, aki ugyanígy van :)
Kisanyám then&now
Fél éves Medi alaposan szemrevételezi a megcsócsált kenyércsücsköt:
Kétnapos sztárfotó:
Először a kiságyban:
Nosztalgia és Photoshop
Megláttam ezt a képet, és elfogott a nosztalgia. Mondtam Papának, hogy de földobnám a fészre, csak szar rajta a fejem, úgyhogy inkább nem. Erre ő megphotoshoppolta :D
Művészet
"- S az élet legmagasabb rendű formája a művészet, mert a művészet a legnagyobb, a legmagasabb rendű életszeretet.
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."
Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása
És így folytatta:
- Ügyet se vessetek a mulandó dolgokra, mert az örökkévalóság számára alkottok és az örökkévalóságban álltok. Valami Savonarola nevű szerzetesről beszélnek mostanában. Azt mondják, lázítja a népet és az idők végezetéről prédikál. Én már sokszor hallottam prédikálni az idők végezetéről. Az isteni Donatello azt mondogatta: valahányszor azt hallod, hogy valaki az idők végezetéről prédikál, eredj, végy kezedbe vésőt, alkoss és építs. S ha leomlana a szikla, amely előtt állsz, végy két-három követ és építs új sziklát, talán az kegyelemre talál majd Isten színe előtt. És ha romba dőlne a város, melyet elhagytál, végy fát és vasat és építs új házat magadnak, az emberi kéz alkotása talán kegyelemre talál Isten színe előtt a pusztulás órájában. S ha azt látnád, hogy az emberek kezét elsorvasztja a rémület, tartsd fel kezed magasan az ég felé, talán megkönyörül az Úr alázatod és akaratod mozdulata láttán és nagy kitartásodért elfordítja tőled a pusztulást. Én mindenkor szót fogadtam mesteremnek és barátomnak, az isteni Donatellónak. Midőn Bellerophónómat mintáztam, furcsa álarcosok bukkantak fel Firenze környékén és az idők végezetéről, az Antikrisztus jöveteléről, a csillagok hullásáról beszéltek. Azt mondták, megnyílik majd a föld. Én bronzba öntöttem a szobromat és az én bronzom megmaradt. Magasra ágaskodik a szárnyas paripa, és az ifjú lovas teste a ló erejével viaskodik, ez az én Bellerophónóm. Az én bronzom megmaradt, de azok, akik a világ végét tanították, sehol sincsenek már, az eretnek máglya lángjai emésztették el őket. Midőn a Lovascsatán dolgoztam, rettentő módon elterjedtek mindenféle prédikátorok, akik az Isten harmadik országának eljövetelét, az emberi munka és az emberi igyekezet hiábavalóságát tanították. Én alkottam, ők prédikáltak. Én befejeztem a művem, ők elpusztultak. Sok ehhez hasonlót tudnék mesélni. Soha ne hagyjátok megtéveszteni magatokat az ilyesmiktől. A művészet örök, mert a művészet Isten szerzetesrendje, az élet legmagasabb rendű formája."
Karel Schulz: Kőbe zárt fájdalom
Bertoldo mester tanítása
Én, a női sofőr
Vérbeli, hamisítatlan női sofőr. De ne ugorjunk ennyire előre...
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Múlt pénteken végre megvettük életünk első autóját, egy (szerintem) csúnyácska, ámde megbízható és keveset fogyasztó Volkswagen Polot. A legjobb, hogy piros, én ugyanis úgy kezdtem az autóvásárlást, hogy "bármit, csak pirosat ne". De végül össze kellett csiszolni a vágyakat és a valóságot és ez lett belőle.
A dolog ott kezdődött, hogy megszületett Medi. Mert addig én úgy gondoltam, hogy sosem, vagyis eS.O.Há.A. nem lesz kocsim. Egyrészt mert hét éves jogosítványom dacára nem tudok vezetni (Kocsis Csabi oktató elmondása szerint soha nem látott még ilyen falábú lányt, ami azért megjegyzem, szerintem nem fedi a valóságot, na mindegy), másrészt mert hogy a környezetvédelem és mily' csodás a közösségi közlekedés satöbbi.
Aztán felpakoltam Medit a cuccaival, a babakocsi aljában halmozódtak a hátizsákok, pelenka, ruhák, tengernyi babakütyü, aztán a saját táskáim, itt-ott lógatva a babakocsi különböző kiálló alkatrészein. Bécset még simán teljesítettük, bár még a kifogástalan akadálymentesítéssel sem túl kellemes három különböző metróval eljutni a pályaudvarra. A vonaton szoptatást már meg se említem. Az igazi gondok az átszállásnál kezdődtek, nincs ugyanis közvetlen járat elérhető áron (napi egyet kivéve). Ha Papi nem volt velünk, akkor meg kellett kérni valakit, hogy segítsen. Ha velünk volt, akkor egyik kezével Gusztit rángatva, másikkal a babakocsit egyensúlyozva bénáztuk magunkat föl s le a lépcsőkön. Magyarországra átérve aztán már se lift, se mozgólépcső, csak mi és a temérdek cucc. Kutyát csak pótjegy nélküli vonaton szabad szállítani, babakocsit pedig csak azon lehet, mert csak arra fér fel, és nyilván pótjegyes vonatból van több.
Néhányszor utaztunk telekocsival, de csak olyan autók jöhettek szóba, ahol a sofőr egyedül utazott egy kézitáskával, mert a babakocsi, hátizsákok, mózeskosár, kutya kombóval bizony másnak már nem nagyon maradt hely. És ugye a háztól házig az általában azt jelenti, hogy valamelyik ubahn végállomástól a BAH csomópontig. A pesti babakocsis tömegközlekedésről már írtam egyszer - szívből sajnálom a budapesti anyukákat, mondjuk nem is látni sokat a metrón, szerintem a szerencsésebbek már beszerezték az autót, a többiek meg inkább gyalog mennek, vagy otthon maradnak.
Szóval megérett az idő az autóvásárlásra.
Mint abszolút kezdő, megnéztem az interneten, hogyan kell használt autót venni. A totalcar honlapján van is erről néhány cikk, az egyikben kategorizálják az autóvásárlókat. A hatodik pontban magunkra ismertem:
"Az utolsó csoportba az autózásba későn belevágók tartoznak, akik munkahelyváltás, válás, vagy mondjuk, a család kezelhetetlenné fajult transzportációs igényei miatt kényszerülnek volán mögé harminc-, negyvenegynéhány évesen, és extra PRAKTIKUS, sok férőhelyes, nagy belső terű autóra van szükségük. Ekkora pénzmennyiség birtokában már nekik is csillan halvány reménysugár."
Első körben kiválogattam néhány autót és átpasszoltam a linkeket Szilárdnak, mert ő ért hozzá, mi meg nem. Azonnal kiderült, hogy mint mindent, ezt is érzelmi alapokra helyeztem és persze az alapján választottam ki az autókat, hogy azok külsőre mennyire tetszenek. Mondanom sem kell, hogy egyik sem tartozott a praktikus kategóriába. Kissé lelombozva kezdtem elölről a keresést, most már a praktikumra helyezve a hangsúlyt. Így már sikerült szűkíteni a kört, néhány megfelelő, de még csinosnak mondható darabra. Ezekről is kiderült később, a személyes megtekintés során, hogy kissé bilibe lógott a kezem. A megnézett autók egytől egyik török dürümbürümök által összeeszkábált, rozsdás roncsok voltak, szuperül lefotózva. Újratervezés, végül a valóság talaján megtaláltuk Szasát, és az ő csunyika piros volkswagen-jét, ami egyidős a húgommal és piros, de legalább nagy valószínűséggel nem rohad ki alólam az elkövetkező pár évben.
Ő az egyébként, meg én a büszke tulajdonos :)
Na és én a sofőr:
Kifizettük az autót, átírattuk, megkötöttük a biztit, megkaptuk a kulcsokat. Gondoltam hátra gurulok szépen a szalon mögé, ott megfordulok és szépen hazaviszem a kocsikát. A női sofőr az első kettesnél lefullad. Sebaj, hátragurultam, megpördültem (volna) az autóval, de pont nem sikerült egy ívben, mert egy rohadt nagy konténer utamat állta. Nem baj, korrigálok. Nézem a váltót, egyes-kettes-hármas-négyes-ötös a rükverc meg pont fordítva mint anyu suzukijánál, nem jobbra lent, hanem balra fent. De hol a kis gyűrű a váltóról - aha, ezen nincs. Akkor biztos ezt csak úgy rükvercbe kell tenni és kész. Kuplungolok, váltok, indulok - de előre. Aztán megint. Aztán még ötször, és elfogyott a hely. Kétségbeesve hívom az eladót, hogy nem is működik az autó, azonnal jöjjön vissza. Egy darabig ezen elvitatkozunk, magyarázgatja németül, hogy mit csináljak, én meg bizonygatom, hogy de én azt csinálom, és tudok vezetni, higgye el! Végül feladom, látszik, hogy nem fog visszajönni. Szemlesütve bemegyek segítséget kérni a szalonba. A férfi kijön és szó nélkül beteszi rükvercbe, mint kiderült az egész váltót úgy ahogy van, lefelé kell nyomni. Megköszöntem a segítséget, ő vágott valami pofát, gondolom azóta is ezt a sztorit meséli röhögve a munkatársainak.
Végre elindulunk, az első pirosnál lefulladok. Aztán indulás után közvetlenül megint. Nem baj, megvárjuk ugye a következő zöldet. A terv úgy szólt, hogy nekem hazafelé tökegyenesen kell menni, annyi malőrrel, hogy a másik sávban, az egyirányú utcák miatt tehát előbb kell egy kört tennem, hogy oda átkeveredjek, de onnantól már sima csiga. Ahol viszont balra kanyarodó utcának kellett volna következni, ott csak jobbra kanyarodó volt, így hip-hopp rákeveredtem egy olyan egyirányú útra, ahol csak biciklisáv volt, meg a Bécs végét jelző tábla az autópályára felhajtó úton. Na arra én rá nem megyek, gondoltam, úgyhogy vészvillógóval félreálltam őrjöngeni, meg összeszedni magam. Végül egy kis szabálytalankodással visszakavarodtam a helyes útra, és elindultam hazafelé. A Donaukanal-ig még vagy harmincszor lefulladtam, kábé ötvenezerszer ledudáltak és még ki is röhögött egy csapat diák. Aztán megvilágosodtam, hogy annyira közel van a kettes a négyeshez, hogy én folyton egyesből négyesbe váltok, és ezért kell szégyenszemre vészvillogózni minden egyes piros lámpánál induláskor. Amikor erre rájöttem végre ment minden simán, már csak azt kellett figyelmen kívül hagynom, hogy Medi időközben bekakált és a hátsó ülésen őrjöngött mihaszna anyja tehetetlenségén és a kenguru-benzines verdáján.
Nagyjából háromnegyed óra alatt hazaértünk és akkor már a stressztől végtelenségig kifáradva annyira ki akartam szállni a kocsiból, hogy úgy beparkoltam csont nélkül két kocsi közé, mint még soha, megjegyzem a parkolás művészete szintén nem az erősségem.
A lakásba fölérve aztán jól kibőgtem magam, lefektettem Medit, majd rendeltem egy jutalom pizzát meg egy búzasört és igyekeztem összeszedni magam romjaimból egy kis Szex és New York mellett.
Én vagyok tehát a női sofőrök non plus ultrája, és üzenem a férfiaknak, hogy nem ment el végleg a kedvem a vezetéstől, és addig nem nyugszom, míg antitálentum mazsolából az utak királyává nem válok :D (hahaha).
Egyet jobbra, egyet balra
Medi ma életében először átfordult hátról hasra. Persze nem voltam ott, csak Papi kiabált, hogy Medi megcsinálta, de aztán rögtön megismételte a kedveméért még kétszer, úgyhogy én úgy veszem, hogy láttam az első megfordulás(oka)t.
És mint vérbeli szülőanya, ezután egész délután lesben álltam a fényképezőgéppel, a mutatványt azonban nem sikerült lekapni. Mindig csak a "majdnem" és a "mindjárt" szintig jutottunk el, vagy ezer képet lőttem, Medi meg huncut vigyorokkal jelezte, mennyire élvezi a rivaldafényt :)
A jól bevált esti szertartásunk kábé egy hete felborult. Medi mostanság nyolc körül felébred és nem hajlandó visszaaludni. Csak néz rám a hintából, úgy néz, mintha jelre várna, mintha előre megbeszéltünk volna valamit, és most várná, hogy az következzen. Hogy én lépjek.
Hát én léptem. Ma is felébredt, és én egy hirtelen ötlettől vezérelve betettem a kiságyába, hogy na kérem, itt rend lesz (mondta a nagymama, és...). Néhány korábbi eset alapján előre paráztam, hogy micsoda műsor lesz ebből, de legnagyobb meglepetésemre egy kis hiszti után simán elaludt.
A nagylány a saját ágyában alszik.
Anyának hiányzik az illata. Anya a saját ágyában árválkodik :)
Érzem, ezt a különalvást most jól elkiabálom, túl szép, hogy igaz legyen.
Na de majd meglátjuk. Tudósítok róla! :)
