Egyedül itthon

Itt tökéletes csend van, porszi mellettem piheg a lehuzatolt kanapén. A mosást már nem veszem ki, nincs kedvem. Átszűrődik valami tévéműsor, ami fura, mert nincs szomszédom. Már megint a szellem parák. Olyan is volt, mintha valaki a schindler listájának zenéjét hegedülte volna. Aztán a gázcső kattogott, az alsó szomszéd fűt? Ilyen melegben?

Hiábavaló

Akartam még pár szót írni Prágáról, de az élet olyan hirtelen, pillanatok alatt beindult a szünet után, mintha nem is lett volna ez a kirándulás, csak nagyon régen, mint valami halvány emlék.. A dolgok itthon semmit sem változtak – persze 10 nap alatt hogyan is változtak volna. Azért jobb most, könnyedebben tudom venni a dolgokat. Nem tudom, hogy a pihenés teszi-e, vagy csak a jó időnek örülök, a tavasznak nyílok-e így ki, de mindenképpen jó érzés. Gyásszal a szívemben szálltam fel a vonatra, idegesen, minden apróságot túlreagálva. A gyász még most is tart, de a fájdalom helyét átvette valami más, nincs rá jó szó, hogy mi. Sokat gondolkodom a halálon, aminek a ténye mindig ott lebeg az ember mindennapjaiban, mégsem gondolunk rá, vagy ha gondolunk is, néha legyintve, néha elborzadva. Nem tudom, hogy a halál szükségszerű-e, de most úgy érzem, nem ijeszt meg, hogy számolnom kell vele. Mintha teljesen egyértelművé vált volna az élet is, így, hogy tudom, mindenkinek ugyanúgy végződik, persze más halálnemmel, de ugyanazzal az állapottal. Ha innen nézzük az életet, nevetségesnek tűnik minden vergődésünk, ugyanúgy végzi a postás, az eladó, és az igazgató is. Abban, hogy a halál után történik-e velünk valami, nem lehetünk biztosak, így hát megint csak ugyanoda jutottam, hogy a legjobb amit csak tehetünk életünk során, hogy maradéktalanul boldogok próbálunk lenni, és igyekszünk magunkat szüntelenül jól érezni. Minden más hiábavaló.

Prága

Az első és legfontosabb dolog az étel élménye, ami annyira átütő volt, hogy majdnem sírtam. 14 évesen sítáborban ettem utoljára ezt a tipikus cseh ételt, a vadast knédlivel, ami az egyik kedvencem, minden évben ezt vártam a legjobban a táborozásból :)És most látatlanban rendeltünk ilyet tegnap egy étteremben Prágában és az első falatnál ezt éreztem:

Így néz ki:

És ott hátul látszik mennyire örülök, hogy ezt ehetem :)

*

Már nem hallom, ahogy száraz tenyerét kapirgálja, a jellegzetes hangot, amit a templom hátsó sorában megismertél, ha ő elöl ült és köhögött. Mindent múlt időben kell írni. Nem márgyál többet, nem ad a borostával rózsát az arcomra, nem mondja, hogy "haverok vagyunk ám", nem kínál a borral, nem kéri, hogy erőltessem az ivást, ha már eleget ittam. Nem morzsolunk többet együtt kukoricát. Nem meséli el többet a zsidó nő történetét a vacsoraasztalnál.

Azt hittem, nem hiszek a mennyországban. De muszáj bíznom a viszontlátás örömében.

Most kezdek ember lenni

Ez a szabim első napja, de már három és fél napja nem dolgozom. Ma este kezdtem el érezni ennek áldásos hatásait. Ma csak úgy tengtünk lengtünk Papával, 11-kor ébresztett Porszi a dorombolással, aztán néztük a plafont jó darabig ("Az ember sosem tudja, mikor boldog"), délig kávézgattam, aztán takarítottam, majd csináltunk egy hiánypótló nagybevásárlást. Napközben még zavart, hogy a 3 napra tervezett teendő-lista egytizedét sem csináltam meg, de estére eljött a "de jó, hogy ma csak néztem ki a fejemből" érzés. Igen, végre itt van.

Este Réz András filmklubbon voltunk Sárával és Janóval. A Két félidő a pokolban ment, még súlyosabb mint a múltkori film. Mindig vannak Réznek témaindító gondolatai, meg egy-két kérdés, amire figyelni kell film közben, de én most is csak sodródtam, vitt magával a film.

A történetet különösebben nem ecsetelem, aki látta, tudja, aki nem látta, majd megnézni - vagyis nézze meg! A filmet nézve egy csomó jó gondolat villant be, aminek a felére sem emlékszem, de azért akkor nagyot ütöttek, mint például, hogy Sinkovics mennyire brutálisan jó, zseniális. Meg az összes többi színész is, Garas Dezső itt még nagyon fiatal és hihetetlenül cuki, Márkus Lászlót szintén meg lehetne zabálni, Koltai János, aki nagyon ismerős volt, de nem jöttem rá honnan, aztán itthon megnéztem a neten és rájöttem, hogy csak az öregkori arcát ismerem.

Nagyon sok eszméletlenül zsibbasztó jelenet volt, folyton az úgymond bacheri kérdést tettem fel - "Ilyen van? Ilyen van?". És ilyen bizony volt. Sokszor gondoltam a nagypapámra, aki most kórházban van. Megműtötték, de szerintem már nem akar felébredni. Kilencven évesen, túl egy háborún, hat év fogságon, egy forradalmon meg ami utána jött, valószínűleg mérhetetlenül elfáradt az élettől. Szinte hihetetlen, hogy átélte mindazt, ami ebben a filmben is többször benne volt, hogy rab vagy, nálad nem különb katonák parancsára kell feküdnöd, kelned, enned a vizet, amit levesnek csúfolnak. Hogy minden perc kínszenvedés, minden percben beléd rúgnak, mégis minden perc ajándék, mert még egy perccel tovább él a remény. Ezek a dolgok számomra - számunkra - már olyan távoliak, fogalmunk sincs róluk. Végigpörgettem a ma már hiányos történelem ismereteimet is. Az utóbbi két évszázad évtizedei jutottak eszembe, hogy mind elhíresültek valamiről, háborúk, forradalmak, mozgalmak... Mind jellegzetes. Azt mondjuk, a boldog húszas évek, azt mondjuk, hippi mozgalom, azt mondjuk rendszerváltás, és tudjuk, miről van szó. Minden évtized olyan jelentős, nagy dolgok történtek, nagy csaták zajlottak, fegyverekkel vagy "csak" szavakkal, de voltak.

És aztán az én nemzedékemre gondolok és azt látom, mögöttünk nincs semmi (és valószínűleg előttünk sincs). Nincsenek már eszmék, nincsen már idealizmusunk. Az én nemzedékem nem küzd semmiért, maximum mindenki önmagáért, de azt is csak félgőzzel.

Nemrég hallottam a petőfin, hogy már nem emlékszem kik pályázatot hirdetnek, aminek a témája a magyarság megélése manapság. Akkor arra gondoltam, na ebben a témában egy sort sem bírnék írni. Csak cinikus gondolataim voltak, azt meg minek leírni. A Két félidő a pokolban viszont még számomra is valahogy megható volt. A film végén a focicsapatnak szurkolva mégiscsak összeverődik a már megtört embercsoport, és magyarokká válnak. Azt skandálják: "Győzni magyarok!" Egy nemzetet alkotnak, és bármi is történt előtte, akkor abban a percben az utolsó ember is maradéktalanul átérzi, mit jelent magyarnak lenni. És így volt ez korábban a valóságban is, nemcsak a filmben. Sára szerint itt az ellenség ellenében váltak eggyé. Meglehet.

Ha így van, az én nemzedékem azért ilyen céltalan, mert nincs miért küzdenünk. Mindent megkapunk, minden itt van karnyújtásnyira, amiről úgy érezzük, szükségünk van rá. Békeidő van. Megkapjuk a napi betevőt, a lehetőséget egy középszerű életre és mivel félünk egy sokkal rosszabb verziótól, belenyugszunk abba, ami van. Nekünk nem kell győznünk. Az én nemzedékem egy hihetetlenül izgalmas korban egy hihetetlenül érdektelen és unalmas nemzedék. Az élet nem állított minket igazán nagy helyzetek elé, nem kellett döntenünk, mint ahogy a film szereplőinek döntenie kellett - most élni fogok, vagy ember maradok? Egyáltalán tudjuk mi azt, mi az, hogy embernek lenni?

A nagypapám végigküzdötte az életét, megdolgozott mindenért amije csak van. Nagyon sok barátot szerzett, és mindig egyenes embernek ismerték. Ugyanakkor megvolt, megvan benne az a játék, játékosság is, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Amikor beteg volt és meglátogattam sokat sztorizott, mondta azt is, hogy legyek mindig tisztességes.

És most azon gondolkozom, mi az, hogy tisztességes? Még általánosból van némi halvány emlékem, hogy elhangzottak ezek a szavak - tisztesség, meg becsület, meg emberségesség. Talán még középsuliban is, de biztos, hogy csak irodalomórán. Egyébként mintha mindez valahogy kikopott volna a szótárunkból, vagy politikai körök meg a vallási felekezetek martalékává vált volna. Itt vagyok 24 évesen, és nem tudom, hogy ha az élet mégis valami reális küzdelem vagy jelentőségteljes helyzet elé állítana, vajon emberként tudnék-e viselkedni, tudnám-e, hogy azt hogyan kell. Meddig lenne bennem erkölcsi tartás, méltóság? Azt sem tudom a 2012-es év emberének egyáltalán szüksége van-e erkölcsi tartásra? Hogy mindez csak valami letűnt kor elavult nézete, vagy csak a nemzedékem korcsosult?

Tele vagyok kérdésekkel. A papám talán tudná a választ, de már elfáradt. Alszik, és talán fel sem akar ébredni.

24

Szép tavaszi nap van, Verus megrendelte a jó időt :)

Reggel korán ébredtem, nem tudtam sokáig aludni, nem vagyok hozzászokva. Megint összevissza álmodtam és valami több tonnás súly nehezedett a mellkasomra. Porszi feljött hízelkedni, esett-kelt a puha paplan redői közt, összenyálazta az arcom és a karjaim. Néztem a redőnyön átszűrődő napfényt és eszembe jutott, mennyire szerettem kamaszkoromban ha a nap így a redőnyön át sütött be. Aztán arra gondoltam, hogy mainapság minden reggel első dolgom felhúzni a redőnyt és megfüröszteni az arcom a napfényben. Kapkodva húzom a redőnyt, mintha félnék, hogy vége lesz, a napot eltakarja valami felhő és már nem lesz részem a fényében. Valószínűleg nagyon sok dologtól félek így, hogy nem is tudok róla, nincsenek a félelemnek éles körvonalai, csak úgy van, bekúszik a mindennapjaimba.

Ma reggel, ahogy felébredtem nem azt éreztem, hogy remek ma van a szülinapom, itt áll előttem 9 napnyi szabadság, temérdek lehetőség, mókázás és minden ami ezzel jár, sokkal inkább nyomasztott ez a 9 nap. Két éve nem volt ilyen hosszú szabadságom és most félek, nem leszek képes felszabadultan átadni magamat az érzésnek.

Meg aztán úgy éreztem, na tessék, 24 éves lettem, még se diplomám, se pénzem, még nem tudok franciául, még nem vettem magamnak festőállványt, nem játszom hangszeren, nem voltam Radiohead koncerten, egyszerűen teljesen le vagyok maradva, nem ott tartok, ahol szerintem tartanom kellene.

Aztán főztem egy kávét (az új kotyogóson, meg az új fini kávéból, amivel Papi lepett meg), és a világ kerekebb lett egy picit. Hallgattam néhány tavaszi számot, és mostanra egyre egészebb embernek érzem magam. Talán csak ennyi, így szedi össze magát az ember a saját romjaiból, tovább lép mert egyszerűen jobbat úgysem tehet.

Meggyőződésem, hogy azért vagyunk a világon, hogy jól szórakozzunk, minél jobban, úgyhogy megpróbálok nem gondolni a rossz dolgokra és mosolyogni.

Azért mivel ilyen jeles nap van, mégis gondolnom kell picit arra, hogy hol is tartok.. Két éve írtam egy bakancslistát, már sajnos nem emlékszem, hogy hol van, de azt tudom, hogy tele volt képtelen dolgokkal. Most hogy már ilyen érett és felnőtt vagyok (pfffff :D), újragondolom a listát. Tegnap a főnököm azt mondta, hogy 30 fölött vége mindennek, nos akkor van még 6 jó évem, ki kell használnom. Tehát akkor bakancslista vol2:

1. Letöltöm a 24-et és megnézem végre :)

2. Elmegyek egy Radiohead koncertre

3. Részt veszek egy vadpáva vadászaton

4. Megtanulok franciául és még egy északi nyelven

5. Külföldön lakom egy darabig

6. Elmegyek egy nagyszabású divatbemutatóra

7. Kiugrom

8. Legalább egy, de inkább több másik földrészre is beteszem a lábam

9. Megtanulok gitározni

10. Csatlakozom egy civil szervezethez

11. Elmegyek rajztanárhoz, veszek egy festőállványt és kellékeket.

Ez a tíz plusz ikszes lista, ami az első kávé után sikeredett, remélem további kávék elfogyasztása további ötleteket szül majd. A lista biztos bővülni fog még. És ami a legjobb, hogy ez most már itt trónol a blogomol, szóval ezt a listát talán nem veszítem majd el :)

És íme a másik kedvenc tavaszi számom:

A helyzet

A nők azt mondják a férfiaknak, hogy nem kérnek ajándékot. Nőnapra nem kérnek virágot. A rendes nő ezt mondja - én is.

A férfi ilyenkor azt gondolja, hogy ó milyen rendes nő, nem kér virágot. A normális férfiak gondolják így, mert egyszerűen így működik az agyuk.

Nos, a helyzet az, hogy a nők ilyenkor - talán nem is tudják -, arra gondolnak, hogy azért jól esne egy szál tulipán - én is titokban ezt gondoltam ma hazafelé.

Hogy miért? Mert azt szeretnénk, ha nem az elvárás miatt jönne az a virág, hanem a férfiaknak maguktól jutna eszükbe virágot hozni. Ez ugyebár nem jut eszükbe, de néhány férfi - Papa is - számol a női "kiszámíthatatlan" és abszolút "irreális" gondolkodással és hazafelé mégis beugrik a virágboltba.

Mindebből csak annyi a tanulság, hogy a nők és férfiak egyáltalán nem passzolnak össze, és lehetetlen, hogy valaha is megértsék egymást.

De ha van virág, akkor béke van köztük. :)

Játszmák

A fejemben cikáznak a fenti szóhoz kapcsolódó történetek, rengeteg van, de mindegyiknek a végén kigyullad egy jelzőlámpa: „Stop”. Az egyiket nem írhatom le, mert a munkatársaimról szól, a másikat azért, mert a főnökömről, a harmadik a barátaimról, a negyedik Papáról, aki a szerelmem, és van még a tesómról, az anyukámról, a sarki boltos néniről és nagyjából mindenkiről egy-egy ilyen témájú sztorim és erre csak most jövök rá, ahogy ezt a mondatot leírom. Az élet folytonos játszmák sorozata – talán közhely -, de kisebb nagyobb mértékben folyton jelen vannak.

Ma a szokásos lesújtó hétfői hangulatban mentem le az irodai étterembe. A többiek beálltak a sorba, én otthonról hoztam levest, így a mikró mellé álltam. Előttem egy srác, akivel épp ebéd előtt voltunk egy közös értekezleten. Rámosolyogtam, jelezve, hogy „hé hát mi épp most voltunk együtt egy közös értekezleten”, de ettől zavarba jött. Melegítette a kajáját, én közben mobiloztam, és mire felnéztem, már ott állt mellette egy nő. Gondolom a kolléganője. Megvontam a vállam, oké, plusz két perc még nem a világ vége, meg tudom várni, míg ő is melegít, addig kommentelek valamit fészbúkon. Aztán a következő pillanatban jött egy másik lány, magas, hosszú szőke copfja volt és szürke szoknyás kosztümben feszített a neonzöld ételhordójával. Egy gyenge „ööhm” hanggal jeleztem, hogy méltatlannak találom, hogy most már ketten is elém pofátlankodtak. Tudom, az én hibám, ha az elején határozottan elküldöm őket az anyjukba, akkor már rég meleg lett volna a levesem. Csakhogy én nem vagyok határozott, hanem tutyimutyi vagyok és nem is akarok másmilyen lenni, de azért zavar mégis ez a dolog. Mert az egyik lány ennyiből is értette, hogy mit szeretnék, és mondta, hogy jó de ezután hadd jöjjön a kolléganő (azaz én). De a szőkét ez láthatóan nem érdekelte és mikor közelebb léptem, hogy melegítsek, még gyorsan bepakolt pár dolgot a mikróba és a srácot is megkérdezte, hogy van-e még melegítenivalója. Nagyon dühös lettem, de ez van, én béna vagyok és egyszerűen akármennyire dühít az ilyesmi, én képtelen vagyok odamondani a szemébe, hogy márpedig itt állok 15 perce és most én fogom betenni a dobozom. Igen, tudom, az erősebb kutya.. na de akkor sem megy. Aztán mikor minden dobozát kivette, azzal a megjegyzéssel ment az asztalához, hogy „mondjuk ez még nem biztos, hogy megmelegedett”. Úgy mondta, hogy halljam.

Csak azon gondolkoztam el később, hogy neki az anyukája nem mondta, hogy mit illik és mit nem? Vagy régen még ő is előzékeny volt, csak már annyiszor taposták el és lökték félre, hogy mára megváltozott?

Miért van az, hogy fiatalként legtöbbször még tudjuk, hogy van illem, meg udvariasság, meg odafigyelés, aztán felnőttként egyszerre megszűnik az ilyesmi és mi is törtető bunkókká válunk? A kettő közötti átmeneti állapotban megtörik valami. Annyi játszmán kell átverekednünk magunkat, hogy úgy érezzük, muszáj a kondér mellett vicsorognunk a másikra, különben az tép szét minket. De vajon aki udvarias, az tényleg gyáva meg gyenge, és tényleg jobb ha elpusztul?

És mikor lesz mindennek vége?

Ki vágja el először a fonalat és marad felnőttként is illedelmes, udvarias és figyelmes? Ki figyel arra, hogy az utána következő generáció végre ne „vér árán” váljon felnőtté?

Tudom, ezek naiv kérdések.

Mert átmeneti állapotban vagyok. Valaki vágja el a fonalat!

Trágárság

Anyu újabban olvasgatja a blogomat. Mondta, hogy szerinte élvezhető a stílusom, kivéve, hogy szerinte nem kéne csúnya szavakat használnom. Olyanokat, mint a ribanc. Nos, anyu vállalkozó és nem tudja, milyen feszített most a tempó egy alkalmazott számára. (Igen, tudom, a vállalkozói lét idegőrlő, de én most nem arról fogok beszélni...)

Ha anyu is alkalmazott lenne, ő is kapott volna a kormánytól Erzsébet-utalványt, meg SZÉP kártyát. Kapott volna, a januári cafeteria összeget például most, február végén. Anyu valószínűleg megtalálta volna a neten, hogy hol az elfogadóhelyek listája, talán kevésbé gyorsan mint én.

Nos, én megtaláltam, viszonylag gyorsan, és levontam a következtetéseket. A teljesség igénye nélkül:

A korábbi 18 ezer forinthoz képest, amit meleg és hideg étel vásárlására is szinte mindenhol elfogadtak, most kaphattam max 5 ezer forint értékű Erzsébet utalványt, ami hideg étel vásárlásra való és SZÉP kártyát, feltöltve 10 ezer forinttal, ami meg meleg étel vásárlásra van kitalálva.

Az elfogadóhelyek listája hosszú, az utalványnál CBA és Honi nyilván előnyben. Tesco, Match és Spar kiesik. A Szép kártyára csak vendéglátás részt kértem (még szállás és pihenés kapható), az elfogadóhelyek kizárólag éttermek. Szerencsére van közte Burger King, mert a többit nem tudom megfizetni.

A munkahelyemen még nincs az elfogadáshoz szükséges terminál, nem tudják, hogy mikor lesz, tehát használni ott sem tudom a kártyát.

Az üzenete a dolognak tehát az, hogy az étteremben evés nagyobb támogatottságot kap, mint az otthon főzés (igaz magyar alapanyagokból).

Ezen túltettem magam, mint ahogy azon is, hogy míg Tesco-ban nem fogadják el az utalványt, addig egy belvárosi szivar és brandy márkaboltban igen. Nos, ez is érdekes, de lehet, hogy csak nekem.

Ma esedékes volt a bevásárlás, úgyhogy tettem egy próbát. Köztudott, hogy vásárolni éhes gyomorral nem szabad, ezért elmentem a Burgerbe bedobni egy sajtburit, amit az újdonsült kártyámmal terveztem kifizetni. A történet a szokásos. A pult másik oldalán álló fiatal srác elbizonytalanodik, mikor megkérdezem, elfogadják-e a kártyámat, mert a honlapon az állt, hogy igen. Aztán hívja a műszakvezetőt. Ő gyorsan hoz egy szemre 30 oldalas útmutatót. Lehúzzák a kártyát egyszer - Elutasítva. Kétszer - elutasítva. Közben lázas lapozás az útmutatóban és pénztárgépnyomkodás. Eltelik tíz perc, a műszakvezető sűrű elnézéskérés közepette felajánlja, hogy inkább vigyem el ingyen a burgert. Mondtam, hogy ne aggódjon, nem az ő hibája hogy nem sikerült.

Azután megnéztem a kinyomtatott listán, hogy hol fogok tudni vásárolni az utalványaimmal. Az Arany János utcai metrómegállónál álltam, így a legcélszerűbbnek a listán lévő "ABC - Arany János utca 55." tűnt. Jó sokáig kerestem, aztán egy virágüzletben mondták, hogy az Arany János utca utolsó háztömbje a 33-as, de ott például pont van egy CBA. Gondolom a közigazgatásban is nehéz dolgozni, és nem könnyű 3 betűt meg egy címet rendesen leírni. :)

Ezek után anyukám is azt mondaná, hogy ezt a sok fost dugja fel magának minden magyarkodó miniszter. De aztán eszébe jutna - ahogy nekem is eszembe jut néha - az a néhány intő szó, amit gyakorta hangoztat: "Jó nevelésről nem elfeledkezni!"

Betértem hát az igaz magyar CBA-ba és azonnal elöntött az izgalom, a boltról ugyanis lerítt, hogy gazdag seggfejek járnak ide vásárolni, ami többé kevésbé beigazolódott. És most jön a csattanó, a bolt ugyanis minden elképzelésemet felülmúlva csodálatos volt!

Tiszta, kellemes, rengeteg fajta áru, mind jó minőségű. A bolti aláfestő zene nem a rádió 1, hanem valami lágy dallam, szaxofonos és zongorás. A zöldségek nem fonnyadtak - mint például a Matchban, és nem csak kunsági étolajat találni ott, hanem például különféle tokaji boreceteket, fürjtojást és mindenféle sznob csodát. És a legjobb az egészben, hogy az árak átlagosnak mondhatók, semminél sem gondoltam magamban azt, hogy úristen ez megfizethetetlen.

Szóval azért jó dolgok is történnek, vagyis hogy közhellyel éljek: Minden rosszban van valami jó. :)

Akit pedig nem győztem meg arról, hogy néha azért nem gond egy kis trágár beszéd, az olvassa el Vonneguttól "A nagy űrbaszás" című novellát! Anyu, Te is!

Fekete harisnya, te hűtlen ribanc!

Tegnap megint elkapott a migrén, bár most hányás nélkül, de azért elég erős. A zuhanyt megnyitva szinte hasított - sírtam. Ez nem normális, gondoltam. Az élet szar, ez nagyon fáj és egyáltalán nem normális, hogy 24 évesen az élet ilyen legyen. Ilyen hihetetlenül, elképesztően szar.

Korán lefeküdtem, nem is bírtam volna ébren maradni, csak sírni volt erőm. Amikor Papa jött lefeküdni - valamikor éjjel - egy pillanatra megébredtem és éreztem, hogy már nem fáj. Csodálatos érzés, a folyamatos tompa mégis erős fájdalom után érezni, hogy - mit is? Hogy nem érzek semmit. A semmit is lehet érezni.

Reggel picit elaludtunk, csak pár percet, a szundit kinyomtam, valaki az irodából keresett 7:38-kor, telefoncsörgésre ébredtem. A konyhába érve már a redőnyön át láttam, milyen szépen süt a nap - végre! Arra gondoltam, milyen csodálatos lesz, mindjárt főzök egy kávét, tejet melegítek, és végre nem a szürkeségbe, hanem a napsütötte Budapestre fogok kilépni.

Azt is jól kitaláltam, hogy ma szoknyában megyek dolgozni, mostanában nem volt ilyen, túl hideg volt és kedvem sem volt nagyon öltözködni és csinosítgatni magam. De most kitaláltam, hogy ruhát veszek fel, fekete harisnyával.

Aztán itt fordult át rémálomba a reggel. A harisnya megint eltűnt, megint, mint mindig. Mindent átkutattam, tényleg az egész lakást, az összes szekrényt, fiókot, egyesével hajigáltam a ruhákat, benéztem az ágy alá, megnéztem a székek alatt, végigtúrtam a szennyest... Közben hangosan kiabáltam "Fekete harisnya, te rohadt, kibaszott szemét, talán a föld nyelt el? Nem hiszem, akkor meg hol az istenbe' vagy már megint?!", a düh egyre jobban elhatalmasodott rajtam. A fekete harisnyákkal nincs szerencsém, mindig eltüntetem őket, és mindig a legrosszabbkor, épp indulás előtt, épp amikor amúgy is mindjárt lekésem a vonatot, épp amikor semmi más ötletem sincs hogy mit vegyek fel, vagy amikor már kitaláltam egy nagyon jó összeállítást és az csak a fekete harisnyával jó. "Aki tudja, tudja milyen ez."

Rájöttem, hogy el fogok késni és inkább jobb lesz, ha beletörődök a dologba. Elkezdtem felrángatni magamra valami nadrágot, a közben nekiláttam volna a kávénak, de a kávéfőzőbe nem tettem kávét, így csak egy adag forró vizet főztem. Na ekkor elszabadult a pokol...

A metrón állva kellett olvasnom, éreztem, gyűlölöm az összes embert aki abban a pillanatban velem együtt utazik. Sőt az összes többit is.

Az irodai dolgokat nem ecsetelem, a lényeg, hogy rémes napom volt, már hetek óta rémes napjaim vannak, nagy a stressz, mindenki kimerült és mindenki panaszkodik.

Így egész nap azon gondolkoztam, miért ekkora fos az életem. És végtelenül sajnáltam magam. Aztán délutánra valamivel jobb lett, megjött a kedvem a főzéshez is, valamivel vidámabban értem haza.

Porszi (a cica) minden délután, amikor megérkezem lerohan a galéria lépcsőjén, hogy üdvözöljön. Ma nem. Mondom, Porszi, Te aztán igazán lusta vagy. Aztán egy-két óra múlva furcsa lett, megnéztem, igen beteg formája van. A tálban ott a reggel kirakott cicakaja, tehát egész nap nem evett. Ok, gyors telefon az állatorvosnak, aki nem nyugtatott meg, kért, hogy a lehető leggyorsabban vigyem be. Mivel autóm nincs, és háromnegyed kilenckor esélytelen kijutnom Újpestre busszal, ezért mondtam, hogy legkorábban holnap reggel, valahogy megoldom. Közben a neten Papával végignéztük, van-e elérhető közelségben állatorvos, vagy van-e olyan, aki házhoz jön. Hát van; 30 ezer forintért éjszakai ügyelet, vagy házhoz jönnek 13000 forintért, de akkor még csak ránéztek a macskára. Ezek ugyebár akkor nem jöhetnek szóba.

Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a "life is shit" érzés, a bőgést valahogy visszafogtam.

Főzni kezdtem, meg mosogatni. Eszembe jutott anyu, hogy most én vagyok ő, aki este 10kor munka után főz és mosogat, mert muszáj. Mosogatás közben úgy éreztem, hogy nem hagyhatom abba, muszáj csinálnom, különben azonnal megbomlik az elmém, szétesik az életem.

Ez az amiért ezt a napot elmeséltem, a következtetés miatt. Az érzés, hogy a világon semminek nem vagyok ura, rémisztő. Rájöttem, hogy az utóbbi években bármennyire is igyekeztem elkerülni, valahol én is a tipikus "körülmények rabja" lettem. Folyton halogatok dolgokat, elcseszek rengeteg mindent, mert mindig van kifogásom. Mindig van valami, most nem érek rá, most túl fáradt vagyok, most rossz kedvem van... Akkor esett le, hogy valószínűleg ennél sosem leszek kevésbé fáradt - legalább is a közeljövőben nem. Tehát ha mindig felmentem magam, sosem jutok előbbre. Rájöttem, hogy ez hülyeség és már megint csak önmagamat szabotáltam. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem.

Anyura gondoltam megint, hogy olyan fiatalon hogyan bírt velünk. Hogyan bírt 14 - vagy hány - évig a vállalatnál pénzügyi előadó lenni. Azt hiszem, ott is rengeteg seggfej vehette körül, de nem mondhatta, hogy anyátok picsáját én leléptem. Mert felelős volt értünk. Az élet nehéz és az embernek össze kell szednie magát. Nem a túlélés miatt, hanem hogy minden küzdelem ellenére boldog tudjon maradni. Nekem is össze kell szednem magam.

Aztán végeztem a mosogatással meg a rakodással, és gondoltam elrakom a ruháimat. Kihúztam a legalsó fiókot.

Ott volt a harisnya.

"Ilyen van? Ilyen van?"

"Fiatal volt még, harmincegy éves. Nem tudta: minden van."

Ez a könyv - Bächer Iván: Klétka - ha nem lenne ilyen csodálatos, kidobnám és soha ki nem ejteném a címét. Szomorú. És annyira hatásos, amilyen könyv rég volt számomra. Bächer Iván nem hatásvadász, nem ír cirkalmas mondatokban, nem tár elénk végzetes szerelmi történetet, csupán a valóságot. Ettől olyan megrázó. Vera (Gold Jenőke felesége) rákos, az ő betegségéről és haláláról olvasva tanulhatunk rengeteget az életről. Amikor letettem a könyvet sírtam. Nem a halál ténye miatt, hanem azért mert éreztem, mennyi időt pazarlok el. Hogy ahelyett, hogy minden másodpercet kihasználnék, inkább mint egy előre megírt forgatókönyv szerint, szabályosan elrontom a saját életem. És mindig azt mondom, hogy csak átmenetileg. Ezt és azt még végig kell várni mielőtt...

Pedig élni nem így kell.

Annál is inkább mert minden csak egy pillanat. Az élet el fog futni, tudom. Egyszer csak ott állok öreg nagyiként, betegen, és azt látom, csak percek vannak hátra, az élet elfutott. Mint ahogy most is itt ülök a kanapén, egész nap dolgoztam, maradt pár órám élni. Mint ahogy itt ülök és látom, hogy egyszer csak 24 éves lettem, már felnőtt vagyok, már én járok minden reggel dolgozni, már én mosom a ruhát, én aggódom a számlák miatt mint régen anya. És egyáltalán nem érzem, hogy megéri élni. Úgy kellene élnem, hogy szüntelenül boldog vagyok.

"Egy pillanat az egész, minden csak egy pillanat - tudja ezt az ember, persze tudja. De mennyire más tudni valamit, mint meg is tapasztalni."

"Jól megtanulta, milyen az: kórházazni.

Mindenekelőtt: egész embert kívánó.

A kórházazó az kórházba jár.

Máshova is. De csak aztán.

A kórházazó életét meghatározza, keretezi, átfogja a napi kórházazás.

A kórházazás, legalábbis Magyarországon, nem gyerekjáték és nem is babra megy.

A kórházazás teljes embert kíván. Mondhatnánk, erős, egészséges embert.

- Ezt az ütközetet megnyertük - mondta minden lelkesedés nélkül Stern doktor, mikor kilépett a műtőből, ahol először operálták Verát.

Jól mondta a sebész: a kórházazás háború. Csaták vannak és fegyverszünetek, békekötések és orvtámadások, haditanácsok és fellebbezhetetlen ítéletek.

Győzelem is van. Csak nagyon ritkán, az a baj.

A kórházban fekvő megadja magát orvosainak, és mindenekelőtt: övéinek, ha vannak. Ritka az a beteg, aki maga veszi kezébe a maga ügyét, aki a kardinális döntéseket maga felett maga hozza meg.

Az a kórházazó dolga.

Az orvosnak, ápolónak van baja épp elég - ritkán jut idő, erő a máséval bajmolódni.

A kórházazónak mindig magának kell döntenie.

Mindenben magunkra vagyunk utalva, hagyva, minden fontosabb döntést nekünk kell meghozni.

Lehet, hogy egy orvos nagyszerű, lehet, hogy egy osztály példamutatón működik; de a következő stációnál már egyáltalán nem biztos, hogy ez lesz a helyzet. És egyáltalán nem biztos az sem, hogy automatikusan továbbkerül a beteg. És ha kerül, az éppen megfelelő helyre kerül. Ezt mind-mind a kórházazónak kell tudnia vezérelnie, kontrollálnia.

Kézi vezérelni kell az ügymenetet, semmit sem szabad elengedni, hagyni menni a maga útján; mert nincsen maga útja semminek. Mert nincsen rend, nincsen rendszer, és ha van, akkor nem működik.

A kórházazás lankadatlan figyelmet követel.

Ügyelni kell mindenre, mindenre magamagának kell az embernek ügyelni. Van-e klozetpapír, vatta, tampon, gyógyszer éppen. Nem csepegett-e az infúzió le. Megtelt-e az ágytál, a zacskó. Ügyelni kell rá, hogy soha ne üssön be baj pénteken. Az csúnya hiba, pénteken bajba kerülni. Az nagy baj. Még a hétfő sem az igazi, mert akkor rengetegen vannak. Kedden tanácsos kapni vérzést, görcsöt, rohamot.

Ismerni kell a betegszállítás honi fortélyait, tudni kell bánni a portástársadalommal, tisztába kell jönni a fontosabb ápolónők gyermekeinek gondjával, bajával. Fontos a jó helyismeret is; minden kórház teli van hátsó bejáratokkal, menekülő-útvonalakkal, titkos folyosókkal.

És a kórházazásra rá kell szánni az időt. Az egészet.

A kórházazó sorban állás, sorban ülés, sorban fekvés nélkül nem úszhatja meg. Még a protekciós kórházazó sem.

A beteg és a kórházazó ideje kizökken.

Nem tehet senki erről. Ilyen a rendszer. Időtlen.

Aki kórházban van, vagy kijön onnan egyszer, vagy nem. De a kórházazó minden nap kijön. De másként mozog odakinn, mint aki nem jár be naponta. Magában hordja a kórházat odakint is.

A hatévnyi kórházazás, no meg az, ami az egésznek a vége lett, meghatározta Jenő hátralevő életét is. Nem másként élt aztán, hanem másként élte az életet.

A kórházazásnak persze vannak jó oldalai is.

Nem kell többé spekulálni, mit kezdjen magával az ember. A kórházazónak nem kell mennie nyaralni, nem kell messzire menni, a kórházazónak egyre megy: tavasz van-e vagy nyár, ősz-e vagy tél.

A kórházazás alakítja, neveli az embert. Pontosságra, fegyelemre szoktat. És mivel tökéletesen csinálni bajos, gyorsan koptat mindenféle önteltséget is.

A bökkenő csupán az, hogy a kórházazás szomorú dolog. A kórházazó elszomorodik. Szomorúan végzi a dolgát, tesz be tisztát, visz haza szennyest, táraz be üdítőt, szomorúan kél útra, ül kocsiba, száll villamosra, köszönget a portásnak, aki már csak éppen int, takarítónak, ápolónőnek, orvosnak, aki fene se tudja, hol szolgál amúgy, de mindig olyankor megy el, amikor mi éppen érkezünk.

A kórházazó szomorúan megy, szomorúan csinál, szomorúan jön vissza végig az úton, a hatalmas platánok alatt...

És szomorúan megy az életbe vissza, szomorúan issza meg kórházszigetelő sörét, szomorúan veszi meg az életkenyerét, szomorúan érkezik haza, szomorúan főz, etet, étkezik, vétkezik, tesz-vesz, jön-megy, él, bánt, szeret."

Disznóvágás Anyeknál

Sokan gondolják - tévesen -, hogy a jó disznóöléshez régi ruhák kellenek, amiket már nem féltünk. Nos, az igazság az, hogy a jó disznóölés elengedhetetlen kelléke ehhez képest a csúnya ruha, a lényeg, hogy minél hülyébben nézzünk ki.

Második kellék a pálinka, minél több, lehetőleg sörrel és borral felváltva keverve.

A jó disznóölést továbbá onnan ismerhetjük fel, hogy folyamatosan úgy érezzük, mintha elcsaptuk volna a gyomrunkat. A zsíros szagok, az alkohol és folyamatos ide-oda csipegetés - egy kis böllérmáj, egy kis abáléból épp most kimerített orr, egy kis kolbászhús kóstolgatás - mind fenntartják a folyamatos teltségérzetet.

Még egy fontos aranyszabály: mindenki tudja, hogy disznót ölni télen szokás, hacsak nyáron el nem törik a disznó lába és egy hrabali fordulattal élve el nem nyisszantjuk a torkát. A hatást viszont fokozhatjuk az ún. dermesztő hideggel! -15 fok ideális, és nagyjából 10 cm hó. A legjobb, ha befagyott tó/folyó is van a közelben, hogy a hölgyek izgulhassanak a részegen a jégre tántorgó férfiak miatt.

Fontos még a jó disznóölés során a zene. Manapság az elit fiatalok körében kevésbé hódít a Nóta tv, vagy a "Jó ebédhez szól a nóta" - leginkább Dj Sasha vagy Richie Hawtin mixek közül érdemes válogatnunk, dallamaik tökéletesen csengenek össze a daráló és a hurkatöltő keltette zajokkal.

Jót tesz még a hangulatnak, ha van állat a háznál. Legjobb erre a célra a kutya, főleg a tacskó, olyan, amelyik macskákkal barátkozik. Lehetőleg legyen öreg és picit zsémbes, és ólálkodjon a hús körül.

Ha mindez együtt van, még kell egy disznó is, legalább is nem árt ha van.

Kezdődhet a móka.

:)