Egy poszt, amit szombat reggel kezdtem írni, és azóta is tart

Pont mint az életünk, egy soha véget nem érő börleszk, egy örökké tartó (rövid) átmeneti állapot. Azzal kezdődött, hogy csak a szombat délelőttünk egy rövid momentumát próbáltam leírni, de annyira sűrűn váltották egymást az "anya, ezt kérek", "anya, azt kérek" meg a "de így" meg "de úgy" kezdetű mondatok, hogy valahogy nem jutottam a saját gondolataim végére.

Szóval leírnám én, hogy milyen volt nálunk ez a szombat délelőtt, ami igazából nem is csak egy szokásos szombat délelőtt, hanem ha tetszőleges időpontban bekukkantanál az ablakunkon, valószínűleg bármikor ugyanez a látvány fogadna. Eleve nehéz úgy összeszedni a gondolataimat, ha január közepén még mindig a Shrekből az angyal üvölt a háttérben. Medi kissé benne ragadt a karácsonyi hangulatban. Már a fa leszedésénél sejtettem, hogy lesznek itt még problémák, mikor könnyes szemmel vágta a fejemhez, hogy tönkretettem az egész karácsonyt! Na, a hétvégén leesett a hó, és ő vidáman konstatálta, hogy szuper, akkor megint karácsony van, de jó! (Vajon hol rontottuk el?)

Elkezdtem azért írni a naplómba egy vázlatot, mert az egyetlen működő számítógépünkön non-stop megy a dizni vagy a pixar, majd a meseszünetben begépelem, gondoltam. Sok választásunk nincs, Medi rákattant a varázsdobozra. (Hol rontottuk el?) Azt is a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy miért van jelentősége a korhatár-besorolásnak. Nemrég kissé elegem lett már az állandó mesenézésből. De a kölykök mindig ébren vannak, amikor mi is - következésképpen nincs olyan időpont, amikor felnőtt tartalmakat lehetne nézni, és ez alatt nem pornót értek, hanem maximum egy bugyuta sit com húsz perces részét. Gondoltam - ó, én könnyelmű, ostoba asszony - leszarom, ha még egy éneklő hercegnőt meg kell néznem, tuti becsavarodok, úgyhogy márpedig most beteszek valami szolid filmet, amiben nem beszélő állatok a mellékszereplők. Meg is lett a böjtje, nanáhogy! Nos, abban biztos lehetsz, hogy ha a filmben véletlenül elhangzik egy "szex", akkor a két szobával arrébb játszó hároméves tuti hogy 1. meghallja, 2. megjegyzi, 3. két hétig a legváratlanabb pillanatokban rukkol elő az újonnan tanult szóval!

De térjünk vissza a szombatra. Az éjszakánk? Csak a szokásos, két órát aludtam az egyik oldalamra állítva, kettőt a másikra, a többi időben szoptattam vagy álmatlanul vergődtem vagy idiótaságokat álmodtam, például hogy csöves vagyok a nővéremmel és a lányommal együtt, és a vizes, saras utcán próbálom minél több testrészemet betakarni az átnedvesedett takaróval. Pihentető nem?
Ezután hétkor megváltás, hogy végre fel lehet kelni és kezdődik a nap. Ez a szombat különösen szívmelengetően indult, mert Medi első kérdése az volt, hogy hol az előző nap sütött kalács. Yes! Végre valamiben rám hasonlít, talán őt is ugyanúgy áthatja a kelttészta iránti rajongás, mint engem! Vagy csak éhes - szólt a belső hang, cinizmusával összetörve minden megmaradt illúzióm a témában...

És kb. eddig jutottam a vázlatírással, mert közben megjött Papa a kutyasétáltatásból, akinek a gatyáját azonnal telibeöntötte Medi tejjel és egy másodperc alatt elszabadult a pokol. Papa őrjöngve távozott a fürdőbe, én magamban konstatáltam, hogy áh, ez az a gatya, amit előző este vettem le a szárítóról és tettem a szekrényébe, Medi meg zokogott, hogy félelmetes, amikor mérges az apuci. Ezt szó szerint így vágta a képünkbe. (Vajon hol rontottuk el?) Elképeszt, hogy miket tud mondani és milyen komolysággal. (Most azt hagyjuk, hogy a "Mióta?" kérdésre csípőből válaszol, hogy "Mióta apád pilóta!" - tudom, ezt sem a szomszédban hallotta...)

És itt el is érkeztünk a szülőség egyik nagy kihívásához, hogy az embernek gyakorlatilag 0-24-ben kontrollálnia kell(ene) önmagát, ami nem nehéz, hanem egyenesen lehetetlen! Ha nyugodt és kiegyensúlyozott gyereket szeretnél, nincs más dolgod, mint nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lenni. Aha, próbáld meg, mikor hónapok óta nem aludtál többet egy szuszra, mint két óra, amikor hónapok óta soha(!), semelyik nap(!) nincs több magadra, mint fél óra, de a legtöbb napon annyi sem, mikor a kívánságok és nyafogások sora végtelen, mikor a gyerek hangulata a tébolyult öröm és a mérhetetlen szenvedés között ingázik tízpercenként, mondanom se kell, hogy mindkét véglet teljesen indokolatlan általában. (Tényleg, vajon hol rontottuk el?)
Például a kedvencem, amikor Medi nem tudja eldönteni, hogy reggel hideg vagy meleg kakaót szeretne. Ez egy klasszikus. Aztán végre eldönti, én készséggel leszállítom a cuccot, de nem tudja eldönteni, hogy hol igya meg, az asztalnál, az ágyban vagy a kispadon. Az ágyban nem, mondom, mert ki fogod lötyögetni. Már csak kettő közül kell választani, de a döntés oly nehéz! Három-négy perc után megunom, leteszem a kisasztalra a kakaót, hogy majd ha eldöntötte, akkor igyon, erre éktelen bőgésbe kezd, mert az úgy nem jó, hogy letettem a kakaót. Meggyőzhetetlen, hogy ezt a csorbát még kijavíthatjuk... (Hol, Istenem, vajon hol?) Végre csillapodik a sírás, odajön, felveszi a kakaót az asztalról, de nem iszik ám (ó, nem), hanem átjnyújtja a kakaót, nekem pedig vissza kell adnom rögtön, mert az csak úgy jó, ha a kezébe adom a poharat. Én, személyesen, asztalról felvéve neki nem jó.

Hát ilyen meccseink vannak, szép ez a három éves kor, legalább is nem unalmas (nagyon). Észrevettem viszont, hogy már olyan dolgokon is élből ki tudok akadni, ami korábban abszolúte nem zavart. Hol érdekelt engem azelőtt egy kis padlóra ömlött ez-az, holmi ragacsos mézestejfolt, ugyan, bagatell. Az utóbbi hónapokban azonban valami elpattanhatott bennem, mert már egy rosszul hangzó "add ide" is végtelenül ki tud borítani. Egyfelől természetes, gondolom túl sok az elfojtott düh bennem. Furán hangzik? Anya nem lehet dühös? Talán pont az a baj, hogy sokáig én is így gondoltam. Vegyünk egy egyszerű példát: ha egy felnőttel élsz együtt, és például reggel kilencre oda kell érnetek valahová, akkor ha ez a személy az amúgy is megkésett indulás időpontjában az ajtóból rohan vissza, mert kakilnia kell, akkor az a minimum, hogy dühösen forgatod a szemed, de inkább otthagyod, és lehet, hogy még jól le is cseszed. A gyerekeddel ezeket nyilván nem teheted meg, mert idegroncs lesz legkésőbb kamaszkorára, azt meg ugye ki akarja? Szóval fújsz egyet, elszámolsz tízig vagy bármi, de nem a gyereken töltöd ki a késés miatti frusztrációt. Türelmes maradsz, lehetőleg mindig. És ilyen szituból van egy nap vagy ezer. Tehát napi szinten rengetegszer számolsz tízig ahelyett, hogy kiadnád a mérged. Az rengeteg elfojtás ám 5-6 hónap alatt. Három és fél év alatt meg pláne!

A gond az, hogy itt elakadtam, mert továbbra sem tudok jobb módszert a feszültség levezetésre, de azt sem akarom, hogy indokolatlanul horkanjak fel semmiségeken, amiket el is engedhetnék. Meg azt sem, hogy egyszer vulkánként törjön ki belőlem a feszkó és forró lávaként söpörje el a gyerekem maradék belém vetett hitét.

Szóval mondjatok valamit, mit lehet ilyenkor tenni? Anyukatársak, apukatársak és egyéb egyszerű halandó és esendő barátaim, írjátok meg, kinek milyen világmegváltó, stresszkezelő rutinja van, mert ez a stresszes agy már csak tűzoltásra képes, miközben valódi megoldásokra lenne szükség!

Vagy ha csak hasonló kérdések és szituációk gyötörnek, azt is szívesen olvasom, mert nincs nagyobb gyógyír, mint mikor rájössz, hogy más is hasonló szarban van, mint te :D

Köszönöm :)