Kattanás

"Elrontjuk egymásban a szerelmet fiatalon, mint valami rosszul
járó órát. Mindig pontosabbat akarunk, de inkább mindig a másik akarja,
mikor mi örülünk a hibájának, és megáll az idő belül, a többi meg
elkúszik felettünk."


Na igen, amikor erről volt szó nem tudtam ezzel mit kezdeni, dühös voltam, meg fáradt hozzá, és túl gyerek módra szerelmes meg boldog, hogy ne vegyem magamra. Tudod, ez az érzés:



Aztán azért ijedtem meg, mert az a régen belém ivódott félelem előtört és akkor meg azt vettem észre, hogy tényleg bennem is porrá van zúzva valami, attól még hogy próbálok nem tudomást venni róla még így van.
Bizalmatlan, bizonytalan vagyok, és hajlamos arra, hogy magam alatt vágjam a fát.
De miért?
Honnan jön ez?

Ha az elmúlt, elnyűtt szerelmek árnya így rám tud rakódni, akkor a fényük miért nem marad bennem? Az hová lesz, és miért nem ilyen erős?

Vissza lehet térni az eredeti állapothoz?