Katt: Másnap. Sikerült időben kelni, hála a magától állítódó telefonnak, én nem keltem fel éjjel kettőkor háromra állítani, most mégis jó, és nem érzem az elveszett időt.
Szélesre tártam a szobám ablakát, tódul be a friss, tavaszi levegő. Porszi ki-kiszökik az erkélyre, figyelni a galambokat, amik annyira nem törődnek vele, hogy egészen a közelébe merészkednek.
Tódul be a friss, tavaszi levegő - gyerekkorom álma, hogy egyszer így ülhessek itt. Tavaszi levegő, földszag, reggeli napsütés: éltető erőm, fő energiaforrásom. Nem szabadna bezárva töltenem a reggeleket. Bármit, csak azt ne. Váltanom kell.
Papi elment Soroksárra, én úgy döntöttem tegnap, hogy most nem megyek vele, itthon maradok egy picit egyedül. Szerintem nagyon régóta nem voltam egyedül, talán több hete, vagy több hónapja is megvan. De ha őszinte akarok lenni, sosem voltam igazán egyedül. Talán szándékosan, talán féltem tőle, vagy csak egyszerűen így alakult.
Tegnap az elhatározáskor erős voltam és magabiztos, vártam Papit, hogy szóljak róla, hogy nem megyek. Jött, szóltam is, sikerült. Eltelt két óra és a kétségbeesés belopta magát a szívembe. Mit fogok én itthon egyedül csinálni? Az agyam átváltott gonoszba és hisztérikusba, a szám meg csak annyit bírt kinyögni, csak még egy kicsit maradj. Aztán elment.
Az este rám zúduló időt nem tudtam már felhasználni. Csak ültem a gép előtt és elképesztő videókat néztem a thisiscolossal.com-on, az valamennyire lefoglalt, de közben az agyam folyamatosan támadott, én meg itt voltam egyedül, kénytelen voltam rá odafigyelni. Három órán át tartott az ostrom, végül tízkor nem bírtam tovább, kapcsoltam egy family guyt elalvósnak és kidőltem inkább.
Ma reggel viszont egészen más. Innen már olyan a tegnap este, mint valami rossz álom. Nem rágódom rajta, de azért gondolok rá. Mert tudom, hogy szükségem van egyedüllétre. Szükségem van önmagamra, hiszen egyedül jöttünk a világra és úgy is kell elmennünk innen.
"A mindent ismerés kívánsága hasogatja a mellünk, egyedül vagyunk, egyedül, együtt is, együtt még egyedülebb, mint egyenként.Magunkra utalva lobogunk a lét sötétjében, mint a fáklyák. Ki lágyabban ég, ki keményebben, ki több fényt ad, ki kevesebbet; égünk. Termékenyen égni szép, terméketlenül létezni csúf.
Szétfeszít bennünket a magány, hogy egyedül születünk, egyedül halunk meg, egyedül kell hát élnünk. És kellenek hozzá társak persze, fő- és mellékszereplők, kellenek barátok, ellenségek, közömbös szemlélők, de végigcsinálni, azt egyedül kell, koponyám csöndjében ülök, magam vagyok…
Meg kell tanulnom örülni magányomnak."*
Mesterséges ez így persze, de muszáj. Ha nincs egy percnyi csend, hogy meghalljam önmagam, elvesztem, már nem tudom, ki vagyok. Akit nem ismerek, azt nem is szerethetem. Nap mint nap küzdök, felépítem önmagam mint egy várat, hogy mit lássanak mások először, amikor belépnek, az emberek. Mások. És én közben elveszítem önmagam, a leglényegem.
De most csend van, csend van körülöttem, és éktelen zaj bennem, de hagyom hadd szóljon, hadd forrjon, termeljen ki önmagából valami többet. Közben figyelem magam, barátkozom önmagammal, együtt szemlélődünk, hogy mégis mi sül ki ebből az egyedüllétből, vagyok-e olyan erős, hogy elfogadjam, amit látok.
Remélem.
A friss levegő tódul be, tudom, hogy hamarosan belevetem magam a zsongásba, fejest ugrok bele, füvet és fát akarok látni, embereket, ahogy jönnek-mennek, teszik az életet, miközben én csak ülök és semmilyen formában nem próbálok hatással lenni a környezetemre, csak nézem azt.
*Kovács Ákos - Napló feletteseimnek
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése