Szerintem meg
Sokkal többet tudhatnánk meg a világról, ha az emberek többsége nem szégyellné elmondani az igazat.
Most már legyen ennek vége
Épp csak hogy felébredtem, épp csak hogy lefőtt a kávé...
Leültem a gép elé, bekapcs, internetre vár, majd chrome, gyors e-mailnézés, ok, nem jött válasz sehonnan. Facebook.
Boci írt 11 üzenetet. Elkezdem olvasni, de még nem fogom föl, hiszen még egy kortyot sem ittam a kávéból.
Erre hív egy osztrák szám. Egy lány hívott, annyit megértettem a villámgyors hadarásából, hogy Eurest, meg hogy nincs konyhai meló, de tud helyette mást ajánlani. Ezt jó sokáig mondta anélkül, hogy nekem meg kellett volna szólalnom, nagyjából kihúztam egy-egy ok, ja, gleich használatával, de aztán valamit mondott a végén, amire éreztem, hogy biztos válaszolnom kell, de rohadtul nem értettem, mi az a verabschieden. És vagy ötször visszakérdeztem álmos hangon, hogy wie bitte? kicsit langsam, mert most pont nem értettem, és a végén már éreztem, hogy most már baromi ideges de azért ideges hangon még szép napot kívánt és letette.
Megnéztem a verabschiedent. Elbúcsúzni. Ő csak el akart köszönni. Én meg nem hagytam, hanem mérgesítettem. Hülye bevándorlók.
Na így indult a reggel.
Leültem a gép elé, bekapcs, internetre vár, majd chrome, gyors e-mailnézés, ok, nem jött válasz sehonnan. Facebook.
Boci írt 11 üzenetet. Elkezdem olvasni, de még nem fogom föl, hiszen még egy kortyot sem ittam a kávéból.
Erre hív egy osztrák szám. Egy lány hívott, annyit megértettem a villámgyors hadarásából, hogy Eurest, meg hogy nincs konyhai meló, de tud helyette mást ajánlani. Ezt jó sokáig mondta anélkül, hogy nekem meg kellett volna szólalnom, nagyjából kihúztam egy-egy ok, ja, gleich használatával, de aztán valamit mondott a végén, amire éreztem, hogy biztos válaszolnom kell, de rohadtul nem értettem, mi az a verabschieden. És vagy ötször visszakérdeztem álmos hangon, hogy wie bitte? kicsit langsam, mert most pont nem értettem, és a végén már éreztem, hogy most már baromi ideges de azért ideges hangon még szép napot kívánt és letette.
Megnéztem a verabschiedent. Elbúcsúzni. Ő csak el akart köszönni. Én meg nem hagytam, hanem mérgesítettem. Hülye bevándorlók.
Na így indult a reggel.
Péntek? Péntek!
Na és akkor mi van? - kérdezi a munkanélküli.
Még egy nap, ami teljesen ugyanolyan mint a többi, csak most jön a hétvége, amikor Bécsben megáll az élet, lelassul az idő, bezár a kis közért. Vagyis a Billa. Holnap még szerencsére egy kicsit nyitva van, iparkodni kell a vásárlással, mert egy teljes napig el leszünk vágva a tej-kenyér-szalámi ellátmánytól. Persze van ebben némi önirónia, hiszen ez nem tragédia. Csupán a "minden sarkon három közért" Budapest szoktatott hozzá ehhez a kényelmes élethez, és volt abban valami báj, hogy tényleg éjjel háromkor is vehettem magunknak egy üveg bort meg három tejszeletet. Itt erről szó sincs, felnőttnek kell lenni, aki legalább egy napra képes előre tervezni, hogy mindig legyen a hűtőben tejecske. Kihívás :)
Jön a hétvége és a munkaadók is visszahúzódnak magányos vagy családos odújukba, oda, ahonnan nem kerül ki álláshirdetés. Még nem hívtak sehonnan, ami egy kicsit aggaszt. Lehetséges, hogy ilyen kislányoknak nem adnak konyhai melót. Az olasz éttermes pasi az interjún aggódva nézett rám, kérdezte, hogy én ezt biztos jól átgondoltam-e, ez egy nagyon nehéz munka, nagyon megterhelő. Mondtam, hogy persze. Lehet, hogy meg kellett volna mutatnom a karizmomat, hogy milyen erős vagyok :)) mert szerintem nem hitte el, hogy én vagyok a Power Woman!
Az is lehetséges, hogy tapasztalat nélkül nehéz ilyen helyre bekerülni.
Akárhogy is, a következő egy héten muszáj lesz munkát találnom a letelepedési engedély miatt, úgyhogy ha a konyhák kivetnek magukból, akkor más alternatívát kell kitalálnom, legalább ideiglenesen. De ezt nem szeretném, mert én már elhatároztam, hogy úgy fogok hagymát kockázni mint a Jamie Oliver! Szóval mindenki dupla intenzitással szorítson nekem.
Tudom én, sok a kamaszpanaszból, de nem könnyű itt lenni. Mármint tudjátok, minden rendben, a város csodás, meg az egésznek a hangulata is, de rohadt sokat kell szenvedni egy kis utolsó mosogató állásért is. Sajnos véget értek itt a boldog békeidők, amikor még annyi munka volt, hogy minden bevándorlóra jutott két munkahely, ahol azt sem kérdezték, beszélsz-e németül, annyira mindegy volt. Csak mert a hírek szerint valaha volt ilyen. De most, mikor minden országból ezrek vándorolnak ide évente, sajnos már nem ilyen könnyű a helyzet. Küzdeni kell, nagyon sokat. Közben meg embernek lenni, jókat enni, inni, kihozni a hónapot kevés pénzből, számolgatni, ide-oda tologatni az eurókat meg a centeket, hogy minden klappul menjen.
Még szerencse, hogy Power Woman vagyok, különben már hazamentem volna :)
Meg szerencse, hogy együtt vagyunk és nem egyedül kell ezt itt végigcsinálni! Esténként mikor mindenki itthon van, többé már nem vagyunk centeskedő felnőttek, hanem újra az a négy (öt) hülye vagyunk, akik otthon rántott "á"-t sütöttek:
És a zene pedig:
Még egy nap, ami teljesen ugyanolyan mint a többi, csak most jön a hétvége, amikor Bécsben megáll az élet, lelassul az idő, bezár a kis közért. Vagyis a Billa. Holnap még szerencsére egy kicsit nyitva van, iparkodni kell a vásárlással, mert egy teljes napig el leszünk vágva a tej-kenyér-szalámi ellátmánytól. Persze van ebben némi önirónia, hiszen ez nem tragédia. Csupán a "minden sarkon három közért" Budapest szoktatott hozzá ehhez a kényelmes élethez, és volt abban valami báj, hogy tényleg éjjel háromkor is vehettem magunknak egy üveg bort meg három tejszeletet. Itt erről szó sincs, felnőttnek kell lenni, aki legalább egy napra képes előre tervezni, hogy mindig legyen a hűtőben tejecske. Kihívás :)
Jön a hétvége és a munkaadók is visszahúzódnak magányos vagy családos odújukba, oda, ahonnan nem kerül ki álláshirdetés. Még nem hívtak sehonnan, ami egy kicsit aggaszt. Lehetséges, hogy ilyen kislányoknak nem adnak konyhai melót. Az olasz éttermes pasi az interjún aggódva nézett rám, kérdezte, hogy én ezt biztos jól átgondoltam-e, ez egy nagyon nehéz munka, nagyon megterhelő. Mondtam, hogy persze. Lehet, hogy meg kellett volna mutatnom a karizmomat, hogy milyen erős vagyok :)) mert szerintem nem hitte el, hogy én vagyok a Power Woman!
Az is lehetséges, hogy tapasztalat nélkül nehéz ilyen helyre bekerülni.
Akárhogy is, a következő egy héten muszáj lesz munkát találnom a letelepedési engedély miatt, úgyhogy ha a konyhák kivetnek magukból, akkor más alternatívát kell kitalálnom, legalább ideiglenesen. De ezt nem szeretném, mert én már elhatároztam, hogy úgy fogok hagymát kockázni mint a Jamie Oliver! Szóval mindenki dupla intenzitással szorítson nekem.
Tudom én, sok a kamaszpanaszból, de nem könnyű itt lenni. Mármint tudjátok, minden rendben, a város csodás, meg az egésznek a hangulata is, de rohadt sokat kell szenvedni egy kis utolsó mosogató állásért is. Sajnos véget értek itt a boldog békeidők, amikor még annyi munka volt, hogy minden bevándorlóra jutott két munkahely, ahol azt sem kérdezték, beszélsz-e németül, annyira mindegy volt. Csak mert a hírek szerint valaha volt ilyen. De most, mikor minden országból ezrek vándorolnak ide évente, sajnos már nem ilyen könnyű a helyzet. Küzdeni kell, nagyon sokat. Közben meg embernek lenni, jókat enni, inni, kihozni a hónapot kevés pénzből, számolgatni, ide-oda tologatni az eurókat meg a centeket, hogy minden klappul menjen.
Még szerencse, hogy Power Woman vagyok, különben már hazamentem volna :)
Meg szerencse, hogy együtt vagyunk és nem egyedül kell ezt itt végigcsinálni! Esténként mikor mindenki itthon van, többé már nem vagyunk centeskedő felnőttek, hanem újra az a négy (öt) hülye vagyunk, akik otthon rántott "á"-t sütöttek:
Papa és Szilárd nagyemberest játszanak mindenki örömére
És a zene pedig:
zum Vorstellungsgespräch gehen*
Egész testemben remegek, három perccel azután, hogy letettem a telefont.
Elfogytak az e-mailben küldhető jelentkezések, a többi hirdetésben már csak telefonszámot adtak meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes telefonálni. Egy évig ültem egy call centerben, headsettel a fejemen és azt gondoltam, nekem a telefonálás többé nem fog gondot okozni. És most tessék. Egy napig készítettem magam, hogy legyen időm feldolgozni, mától telefonálgatnom kell, hogy legyen munkám. Ma reggelig adtam magamnak időt, az első éttermet 10 után lehetett hívni. 9.45-től a szívem őrületes tempóban vert. Előre felírtam egy csomó mondatot, hogy majd mit fognak biztosan megkérdezni és nekem arra mit kell majd válaszolnom. Még a nevemet is felírtam, nehogy elfelejtsem. 10.00-tól a szívem még hevesebben kezdett verni, a reggel még halovány fejfájásom is felerősödött. Iszonyatos para lett úrrá rajtam.
A számot persze már háromnegyedkor beírtam a telefonomba és aztán három percenként megnyomtam egy gombot, amikor elsötétült a kijelző. Aztán egyszer csak megnyomtam a zöld gombot. Pár kicsöngés után fel is vette egy kedves női hang, Frau Handler. Mondtam, hogy ki vagyok és hogy én a freie Stelle-re jelentkeznék. Ok, akkor fünfzehn uhr jöjjek az étterembe mit Lebenslauf.** - mondta a hang. Szokásos bevándorlói visszakérdezés: Ok, akkor fünfzehn uhr? :) Nem csoda, hogy sokszor hülyének néznek, de az ember hozzászokik itt kint, hogy mindenre inkább kétszer visszakérdezzen, akkor is ha értette, mert aztán jön az önmarcangolás egész délután: Jaj, biztos, hogy nem értettem félre?... "Ja, mit Lebenslauf" - mondta ő és el is köszöntünk. A fél oldalas beszélgetésvázlatomból három mondat hangzott el.
Azóta negyed óra telt el, az írás lefoglalt annyira, hogy már nem remegek.
De vár még rám ma pár telefon, és nem tudom, ez a rendkívüli izgatottság mikor múlik el. Hány hívás után leszek én itt magabiztos telefonálgató? :)
* felvételi elbeszélgetésre menni
**15 órára önéletrajzzal.
Elfogytak az e-mailben küldhető jelentkezések, a többi hirdetésben már csak telefonszámot adtak meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes telefonálni. Egy évig ültem egy call centerben, headsettel a fejemen és azt gondoltam, nekem a telefonálás többé nem fog gondot okozni. És most tessék. Egy napig készítettem magam, hogy legyen időm feldolgozni, mától telefonálgatnom kell, hogy legyen munkám. Ma reggelig adtam magamnak időt, az első éttermet 10 után lehetett hívni. 9.45-től a szívem őrületes tempóban vert. Előre felírtam egy csomó mondatot, hogy majd mit fognak biztosan megkérdezni és nekem arra mit kell majd válaszolnom. Még a nevemet is felírtam, nehogy elfelejtsem. 10.00-tól a szívem még hevesebben kezdett verni, a reggel még halovány fejfájásom is felerősödött. Iszonyatos para lett úrrá rajtam.
A számot persze már háromnegyedkor beírtam a telefonomba és aztán három percenként megnyomtam egy gombot, amikor elsötétült a kijelző. Aztán egyszer csak megnyomtam a zöld gombot. Pár kicsöngés után fel is vette egy kedves női hang, Frau Handler. Mondtam, hogy ki vagyok és hogy én a freie Stelle-re jelentkeznék. Ok, akkor fünfzehn uhr jöjjek az étterembe mit Lebenslauf.** - mondta a hang. Szokásos bevándorlói visszakérdezés: Ok, akkor fünfzehn uhr? :) Nem csoda, hogy sokszor hülyének néznek, de az ember hozzászokik itt kint, hogy mindenre inkább kétszer visszakérdezzen, akkor is ha értette, mert aztán jön az önmarcangolás egész délután: Jaj, biztos, hogy nem értettem félre?... "Ja, mit Lebenslauf" - mondta ő és el is köszöntünk. A fél oldalas beszélgetésvázlatomból három mondat hangzott el.
Azóta negyed óra telt el, az írás lefoglalt annyira, hogy már nem remegek.
De vár még rám ma pár telefon, és nem tudom, ez a rendkívüli izgatottság mikor múlik el. Hány hívás után leszek én itt magabiztos telefonálgató? :)
* felvételi elbeszélgetésre menni
**15 órára önéletrajzzal.
A hippik meg a vadas
Pitto az új szerelmem ezzel a jó kis hippis dallal és klippel:
Továbbra is a munkanélküliség jó meleg bugyraiban időzöm, nem vagyok rest, de a malmok bizony lassan őrölnek. Két bewerbung mail megírása között német magolással, és főzéssel ütöm el az időt. És tádámm, íme életem első vadasa egy szép darab marhaszegyből:
Tudom, tudom, tálalásból és ételfotózásból is van még mit tanulnom, de ez annyira nagy királyság, hogy muszáj posztolni :) Mert a vadas a kedvenc "gyerekkorízű" ételem.
Sáliláliláá! :))
Továbbra is a munkanélküliség jó meleg bugyraiban időzöm, nem vagyok rest, de a malmok bizony lassan őrölnek. Két bewerbung mail megírása között német magolással, és főzéssel ütöm el az időt. És tádámm, íme életem első vadasa egy szép darab marhaszegyből:
Tudom, tudom, tálalásból és ételfotózásból is van még mit tanulnom, de ez annyira nagy királyság, hogy muszáj posztolni :) Mert a vadas a kedvenc "gyerekkorízű" ételem.
Sáliláliláá! :))
csak álom volt
Gyógyító ez a kávé.
Sminkeltem álmomban, Sáránál, mindkettőnk sminkkészlete ott hevert az asztalon. Fényes, világoskék réteget festettem a szemhéjamra, bele pedig rózsaszín csíkokat. Aztán új színért nyúltam és mire belenéztem a tükörbe a kék és a rózsaszín már eltűnt, de észre sem vettem, csak folytattam. Az orrnyergem felőli oldalára festettem a szememnek pirossal egy-egy pacát. Iszonyatosan nézett ki, ezért lemostam, és kihúztam fekete szemceruzával a szemem. Ekkor Sára mondott valamit, de már nem emlékszem, hogy mit. Sára sminkdobozának titkos rekesze volt az alján.
Ingrid Sjöstrand: Óriási termekben rohangáltunk
| Óriási termekben rohangáltunk, a srácok meg én. Minden teremnek három ajtaja volt, olyasfélék, mint az étteremben, csak be kellett lökni õket. A három közül kettõ mindig koromsötétbe nyílt, de a harmadik mögött újabb terem volt. Rohantunk egyiktõl a másikig, tovább, tovább, de sose volt vége. Álmodtál már ilyesmit? |
Sminkeltem álmomban, Sáránál, mindkettőnk sminkkészlete ott hevert az asztalon. Fényes, világoskék réteget festettem a szemhéjamra, bele pedig rózsaszín csíkokat. Aztán új színért nyúltam és mire belenéztem a tükörbe a kék és a rózsaszín már eltűnt, de észre sem vettem, csak folytattam. Az orrnyergem felőli oldalára festettem a szememnek pirossal egy-egy pacát. Iszonyatosan nézett ki, ezért lemostam, és kihúztam fekete szemceruzával a szemem. Ekkor Sára mondott valamit, de már nem emlékszem, hogy mit. Sára sminkdobozának titkos rekesze volt az alján.
Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok
| Néha csontvázról álmodok, csak elindul felém, jön közelebb, egyre közelebb. Nem bírom tovább, visítok és felébredek. - Csak álom volt - mondja anya.Mintha sokat segítene, hogy a szörnyûség itt belül van és nem ott kívül. |
Szokásos őszi giccs
Ez itt húsz percnyire van tőlünk, a belvárostól. Csak egy kis erdei sétára vágytunk, én meg vittem fényképezőgépet. Íme, így megy le a nap Schottenwald erdejének legszélén:
Ez meg estére:
Papa drámai pillanata a naplementében
A színek annyira csodálatosak voltak, én nem is emlékszem, mikor láttam ilyet utoljára.
Én vagyok a valódivész!
Na ez milyen ég már! Az erdőben kellene laknunk!
Ezt a kis kastélyocskát Habsburg-Lotaringiai Rainer Ferdinánd főherceg építette, most az Austria Trend Hotel működteti.
Kilátás a kastély hátsó udvaráról
Ott a Prater messze :)
Ez meg estére:
Fényes, mint a vasárnap
Iszom az utolsó bögre lavazzám, persze hogy a fizetés előtt négy nappal fogy el a kávé. Vettem egy huggyos no name negyedkilóst a Zielpunktban, pedig "life is too short for bad coffees".
Ez lesz most még négy napig, csóróság, de aztán megjön az első bécsi fizetésem, ami mérföldkő lesz, az első jele annak, hogy rendben mennek itt a dolgok. Holnap Vorstellungsgespräch egy közeli étteremben, mert pénteken megvolt az első telefonbeszélgetésem németül, Frau Mohammaddal, aki biztos osztrák. :)
Szerdán egy frissen alakult magyar klubba megyünk, ahol csak németül lehet majd beszélgetni. Lesznek barátaink itt is, ez már önmagában megérdemelne egy nagy juhúút!
úúúúúúúúúúúúúúúúóóóóóóóóóóóóóóóóúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú:
Mindenki tartson csurit! Éljenek a tacskók! :)
Ja meg még az álmom, mert az fontos. Egy régi közeli ismerősöm házában voltam, ahol minden máshogy nézett ki, mint régen, csak a barátom ajtaja volt ugyanott, de nem mehettem be. A szüleivel bújócskáztam, és az anyukája mondta, hogy az a szoba nem része a játéknak. Otthonos volt, át akartam kutatni mindent, mert én voltam a hunyó, de lejárt az idő és még rengeteg szoba volt hátra. Éreztem, hogy mennyire szomorú vagyok, amiért nem nézhetek be minden szobába. Jó lenne nekem egy álomfejtő sámán, aki eligazít végre a képek közt. Semmit sem értek.
Ez lesz most még négy napig, csóróság, de aztán megjön az első bécsi fizetésem, ami mérföldkő lesz, az első jele annak, hogy rendben mennek itt a dolgok. Holnap Vorstellungsgespräch egy közeli étteremben, mert pénteken megvolt az első telefonbeszélgetésem németül, Frau Mohammaddal, aki biztos osztrák. :)
Szerdán egy frissen alakult magyar klubba megyünk, ahol csak németül lehet majd beszélgetni. Lesznek barátaink itt is, ez már önmagában megérdemelne egy nagy juhúút!
úúúúúúúúúúúúúúúúóóóóóóóóóóóóóóóóúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú:
Mindenki tartson csurit! Éljenek a tacskók! :)
Ja meg még az álmom, mert az fontos. Egy régi közeli ismerősöm házában voltam, ahol minden máshogy nézett ki, mint régen, csak a barátom ajtaja volt ugyanott, de nem mehettem be. A szüleivel bújócskáztam, és az anyukája mondta, hogy az a szoba nem része a játéknak. Otthonos volt, át akartam kutatni mindent, mert én voltam a hunyó, de lejárt az idő és még rengeteg szoba volt hátra. Éreztem, hogy mennyire szomorú vagyok, amiért nem nézhetek be minden szobába. Jó lenne nekem egy álomfejtő sámán, aki eligazít végre a képek közt. Semmit sem értek.
Merre menjek?
Szeretek főzni.
Ha van tevékenység, amivel "áramlatba" tudok kerülni, az csak a főzés lehet. Szeretem az egészet, a kézmosástól az utolsó csepp étel kikanalazásáig. Ja, mert enni is szeretek. :)
Válaszút elé érkeztem - mégis mit kezdjek magammal? Lassan 25 leszek, átlépve ezzel azt a határt, ami a választóvonalat jelenti a "most múltam húsz" és az "úristen, mindjárt harminc leszek" között. A bécsi kiutazással és a mostani felmondássommal műsoridőn kívül számot vetettem az életemmel. Mert ugye nincs se újév, se szülinap, a kérdések viszont most rohamoztak meg és leptek el az állandó agyalásig kergetve.
Mit csináltam eddig. Rengeteg közgázt tanultam, menedzsmentet, pénzügyi ismereteket, számvitelt. Nagyjából tíz évet. Tudatos életem felét ezzel töltöttem. És nem, ez most sem érdekel jobban, mint tíz éve.
Ált suliban Miki bá' minden év elején leíratta velünk egy A5-ös félfamentesre, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Ötödikben ügyvéd akartam lenni, mert a tánctanár Peti bácsi is ügyvéd, és milyen gazdag és jó neki. Gondoltam én. Hatodikban orvost írtam a papírra, de eszem ágában sem volt annak lenni, csak ez is egy olyan szakmának tűnt, ami mások szerint menő. Hetedikben gyerekorvos, na hát ezt nem tudom hogy találtam ki, gondolom rájöttem, hogy orvos nem akarok lenni, de azt már éreztem, hogy nem váltogathatom minden évben a foglalkozásom :) Nyolcadikban színésznő akartam lenni, szerintem minden lány ezt írta az osztályból.
Aztán jött a középsuli és csak az irodalom érdekelt, mindent elolvastam, mindent, ami klasszikus, modern irodalmat nem vettem a kezembe és azt terveztem, hogy író leszek. Írtam is verseket, meg mindenfélét. Szerencsére akkor még nem volt divat a blogolás, különben most szégyenkezhetnék a gyerekkori verseim miatt is :)
Na de a lényeg annyi lenne, hogy évek óta gyötröm magam a kérdéssel, hogy mi legyek, mert ugyebár mindenkinek kell valaminek lennie. Mi lehet az, amit én jól tudnék csinálni, sőt nem is csak jól, mert az ember tökéletességre és világhírnévre törekszik, mesés vagyonra, meg minden jóra, ami ezzel jár.
Mikor elköltöztem otthonról, el kellett kezdenem magamra főzni. Mit mondjak, rémes dolgokat tudtam művelni a konyhában. De azért szerettem kotyvasztani, dacára annak, hogy azért havonta egyszer csináltam valami olyan borzalmas kaját, amit aztán egy az egyben ki kellett dobni. Majd lassan kezdtem belejönni.
Főztem magamnak, a barátomnak, a barátaimnak. És néha igazán jól sikerült.
És most ott tartok, hogy ez az egyetlen dolog, amit szívvel lélekkel tudok csinálni. Ki is találtam már vagy egy éve, hogy legyen ez, na akkor majd elvégzek valami sulit is, de mindig jöttek a félelmek, hogy jaj, de akkor azt majd tökéletesen kell csinálni, mi lesz ha nem sikerül és középszerű konyhásnéni leszek, ettől igazán félek még mindig, bevallom. Főleg a hónaljkutya meg az integetőizom miatt! :)
Viszont felmondtam a héten, ezt tudjuk. Nincs munkám és keresnem kell egyet. Úgyhogy úgy döntöttem, leteszem végre a voksot a gasztronómia mellett és befurakszom valahogy egy étterembe. Gondolom mosogatni. Aztán hagymát pucolni. Aztán zöldséget szeletelni. Nem cicózok, lentről kezdem, és biztos, hogy keserves lesz az út felfelé. Nem kizárt, hogy meggondolom majd magam. De a nagy megmondók szerint, ha van egy terved, nagy baj nem történhet, még ha egyáltalán nem is a terv szerint haladsz. Legalább haladsz!
Én ma is főztem és végig annyira élveztem, úgy kipenderített a valóságból, mintha a világ csak fazékból és gőzből állna, én csak tettem, amit kellett és peregtek a percek, kóstolgattam, fűszereztem és közben boldog voltam.
Ha van tevékenység, amivel "áramlatba" tudok kerülni, az csak a főzés lehet. Szeretem az egészet, a kézmosástól az utolsó csepp étel kikanalazásáig. Ja, mert enni is szeretek. :)
Válaszút elé érkeztem - mégis mit kezdjek magammal? Lassan 25 leszek, átlépve ezzel azt a határt, ami a választóvonalat jelenti a "most múltam húsz" és az "úristen, mindjárt harminc leszek" között. A bécsi kiutazással és a mostani felmondássommal műsoridőn kívül számot vetettem az életemmel. Mert ugye nincs se újév, se szülinap, a kérdések viszont most rohamoztak meg és leptek el az állandó agyalásig kergetve.
Mit csináltam eddig. Rengeteg közgázt tanultam, menedzsmentet, pénzügyi ismereteket, számvitelt. Nagyjából tíz évet. Tudatos életem felét ezzel töltöttem. És nem, ez most sem érdekel jobban, mint tíz éve.
Ált suliban Miki bá' minden év elején leíratta velünk egy A5-ös félfamentesre, hogy mik szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Ötödikben ügyvéd akartam lenni, mert a tánctanár Peti bácsi is ügyvéd, és milyen gazdag és jó neki. Gondoltam én. Hatodikban orvost írtam a papírra, de eszem ágában sem volt annak lenni, csak ez is egy olyan szakmának tűnt, ami mások szerint menő. Hetedikben gyerekorvos, na hát ezt nem tudom hogy találtam ki, gondolom rájöttem, hogy orvos nem akarok lenni, de azt már éreztem, hogy nem váltogathatom minden évben a foglalkozásom :) Nyolcadikban színésznő akartam lenni, szerintem minden lány ezt írta az osztályból.
Aztán jött a középsuli és csak az irodalom érdekelt, mindent elolvastam, mindent, ami klasszikus, modern irodalmat nem vettem a kezembe és azt terveztem, hogy író leszek. Írtam is verseket, meg mindenfélét. Szerencsére akkor még nem volt divat a blogolás, különben most szégyenkezhetnék a gyerekkori verseim miatt is :)
Na de a lényeg annyi lenne, hogy évek óta gyötröm magam a kérdéssel, hogy mi legyek, mert ugyebár mindenkinek kell valaminek lennie. Mi lehet az, amit én jól tudnék csinálni, sőt nem is csak jól, mert az ember tökéletességre és világhírnévre törekszik, mesés vagyonra, meg minden jóra, ami ezzel jár.
Mikor elköltöztem otthonról, el kellett kezdenem magamra főzni. Mit mondjak, rémes dolgokat tudtam művelni a konyhában. De azért szerettem kotyvasztani, dacára annak, hogy azért havonta egyszer csináltam valami olyan borzalmas kaját, amit aztán egy az egyben ki kellett dobni. Majd lassan kezdtem belejönni.
Főztem magamnak, a barátomnak, a barátaimnak. És néha igazán jól sikerült.
És most ott tartok, hogy ez az egyetlen dolog, amit szívvel lélekkel tudok csinálni. Ki is találtam már vagy egy éve, hogy legyen ez, na akkor majd elvégzek valami sulit is, de mindig jöttek a félelmek, hogy jaj, de akkor azt majd tökéletesen kell csinálni, mi lesz ha nem sikerül és középszerű konyhásnéni leszek, ettől igazán félek még mindig, bevallom. Főleg a hónaljkutya meg az integetőizom miatt! :)
Viszont felmondtam a héten, ezt tudjuk. Nincs munkám és keresnem kell egyet. Úgyhogy úgy döntöttem, leteszem végre a voksot a gasztronómia mellett és befurakszom valahogy egy étterembe. Gondolom mosogatni. Aztán hagymát pucolni. Aztán zöldséget szeletelni. Nem cicózok, lentről kezdem, és biztos, hogy keserves lesz az út felfelé. Nem kizárt, hogy meggondolom majd magam. De a nagy megmondók szerint, ha van egy terved, nagy baj nem történhet, még ha egyáltalán nem is a terv szerint haladsz. Legalább haladsz!
Én ma is főztem és végig annyira élveztem, úgy kipenderített a valóságból, mintha a világ csak fazékból és gőzből állna, én csak tettem, amit kellett és peregtek a percek, kóstolgattam, fűszereztem és közben boldog voltam.
Epilógus
I&V új Louis Vuitton videója
Annyira friss, hogy Inez tegnap tette ki a blogra a képeket és ezt a teaser-t:
Nagyon jó lesz, a modell Arizona Muse. A lány alig pár hónappal fiatalabb mint én, '88-ban született, Arizónában. A wiki szerint Anna Wintour így méltatta a 2011 februári Vogue-ban: "When I look at Arizona, I see shadows of Linda Evangelista and Natalia Vodianova, but most of all I see her, a gorgeous, smart, grown-up. And how could anyone resist someone with that name?".
Jó neki, már csak azért is mert milyen szép:
Amíg az új videóból többet nem láthatunk, addig itt az egyik új kedvencem az Inez & Vinood-tól, amiben Daria Werbowy vonaglik nagyon ügyesen :)
Azt álmodtam, hogy terapeuta vagyok és van egy betegem, akivel angolul kellett beszélnem és kérdezgettem, tud-e németül, mert az jobban menne, de nem tudott. A terápián ott volt a családja is, akik szörnyen idegesítettek, de nem mertem elküldeni őket. A sráctól kérdeztem pár dolgot, aztán felpattant és kirohant. Utána mentem, egy istállóba ment, egyenesen a lovak közé, de nem csak lovak voltak ott, hanem egy strucc és egy teve is. Ahogy bement az állatok közé, azok mind elkezdték őt figyelni és mintha táncoltak volna, arra a mozgásra, amit a fiú is csinált.
Aztán felébredtem.
Ötletek? :)
Nagyon jó lesz, a modell Arizona Muse. A lány alig pár hónappal fiatalabb mint én, '88-ban született, Arizónában. A wiki szerint Anna Wintour így méltatta a 2011 februári Vogue-ban: "When I look at Arizona, I see shadows of Linda Evangelista and Natalia Vodianova, but most of all I see her, a gorgeous, smart, grown-up. And how could anyone resist someone with that name?".
Jó neki, már csak azért is mert milyen szép:
Amíg az új videóból többet nem láthatunk, addig itt az egyik új kedvencem az Inez & Vinood-tól, amiben Daria Werbowy vonaglik nagyon ügyesen :)
Azt álmodtam, hogy terapeuta vagyok és van egy betegem, akivel angolul kellett beszélnem és kérdezgettem, tud-e németül, mert az jobban menne, de nem tudott. A terápián ott volt a családja is, akik szörnyen idegesítettek, de nem mertem elküldeni őket. A sráctól kérdeztem pár dolgot, aztán felpattant és kirohant. Utána mentem, egy istállóba ment, egyenesen a lovak közé, de nem csak lovak voltak ott, hanem egy strucc és egy teve is. Ahogy bement az állatok közé, azok mind elkezdték őt figyelni és mintha táncoltak volna, arra a mozgásra, amit a fiú is csinált.
Aztán felébredtem.
Ötletek? :)
A dolgok bonyolódnak
Felmondtam. Meguntam, hogy szívatnak. Nem ez a világom (nemez). Persze ezt tudtam előre, de kellett az ugródeszka. Amikor ott álltam, hogy na most németül kell majd elmagyarázni, hogy én leléptem és holnap nem jövök, akkor azt éreztem, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Napok óta gondolkoztam rajta, és racionális érvekkel alá tudom támasztani. Mégis belül az a hülye kis szemétláda (tudjátok, a belső hang), cseszeget, hogy na tessék, most meg nincs munkád. Most kezdheted elölről.
De tudom ám, hogy nincs így, csak munkanélkülinek lenni mindig vacak érzés. Ez a helyzet tulajdonképpen lehetőség, hogy egy sokkal jobb munkát találjak, és iszonyatos a nyomás, hogy ez így is legyen. Ha a hostelt nem számolom, másfél hónapja vagyunk kint. Fél évet adtunk magunknak a beilleszkedésre, fél évre becsültük az első nehéz időszakot. Még a felénél sem tartunk, te jó ég!
Lassan mindannyiunknak kezd elege lenni. Papinak nem, mert ő korábban szenvedte meg a mostani helyzetét. Az az igazság, hogy itt kint szarba se' vesznek. Tömören. Ez igaziból egyelőre nem érint rosszul, mert még hiszek abban, hogy később jobb lesz. De most még csak egy makogva beszélő ungarische mädchen vagyok, aki ugye jugoszláv és biztos neki is van már gyereke, mint a többieknek, a helyzete szerencsétlen, iskolákat nem végzett, hát marad a takarítás. Mert elsőre ilyen közegbe tudtam kerülni az alap németemmel. A kolléganőim afrikából elmenekült sebhelyes arcú néger nők, akik kopaszra nyíratják a fejüket, mert nincs pénzük gondozni a fenséges, felfelé növő, afrikai hajkoronájukat. Vagy szlovák asszonyok, vagy szlovákiai magyar asszonyok. Románok és romániai magyarok. Korombeli vagy nálam fiatalabb lányok, akik nem akarnak mást, csak annyi pénzt, hogy két hetente hazalátogathassanak "magyarba" a gyereküket megnézni. Vannak még koszovói és boszniai nők, bevallom, meg kellett néznem a wikipédián, hogy ezekkel a helyekkel mi újság.
Ebből a közegből menekültem most el. Nálunk Európában ugyan nincs kasztrendszer, de most látom csak, mennyire élesen elhatárolt világokban élünk, és a világok között nincs átjárás, csak nagy ritkán, vagy csak átmenetileg. Vagy csak lefelé.
De akkor eszembe jut, hová vágyódom én. Nekem is megvan az otthonról kapott közegem, amibe szocializálódtam és ami itt is ugyanúgy érvényes. Valahol középen. Nekem sincs átjárás? Vagy én vagyok a kivétel?
De tudom ám, hogy nincs így, csak munkanélkülinek lenni mindig vacak érzés. Ez a helyzet tulajdonképpen lehetőség, hogy egy sokkal jobb munkát találjak, és iszonyatos a nyomás, hogy ez így is legyen. Ha a hostelt nem számolom, másfél hónapja vagyunk kint. Fél évet adtunk magunknak a beilleszkedésre, fél évre becsültük az első nehéz időszakot. Még a felénél sem tartunk, te jó ég!
Lassan mindannyiunknak kezd elege lenni. Papinak nem, mert ő korábban szenvedte meg a mostani helyzetét. Az az igazság, hogy itt kint szarba se' vesznek. Tömören. Ez igaziból egyelőre nem érint rosszul, mert még hiszek abban, hogy később jobb lesz. De most még csak egy makogva beszélő ungarische mädchen vagyok, aki ugye jugoszláv és biztos neki is van már gyereke, mint a többieknek, a helyzete szerencsétlen, iskolákat nem végzett, hát marad a takarítás. Mert elsőre ilyen közegbe tudtam kerülni az alap németemmel. A kolléganőim afrikából elmenekült sebhelyes arcú néger nők, akik kopaszra nyíratják a fejüket, mert nincs pénzük gondozni a fenséges, felfelé növő, afrikai hajkoronájukat. Vagy szlovák asszonyok, vagy szlovákiai magyar asszonyok. Románok és romániai magyarok. Korombeli vagy nálam fiatalabb lányok, akik nem akarnak mást, csak annyi pénzt, hogy két hetente hazalátogathassanak "magyarba" a gyereküket megnézni. Vannak még koszovói és boszniai nők, bevallom, meg kellett néznem a wikipédián, hogy ezekkel a helyekkel mi újság.
Ebből a közegből menekültem most el. Nálunk Európában ugyan nincs kasztrendszer, de most látom csak, mennyire élesen elhatárolt világokban élünk, és a világok között nincs átjárás, csak nagy ritkán, vagy csak átmenetileg. Vagy csak lefelé.
De akkor eszembe jut, hová vágyódom én. Nekem is megvan az otthonról kapott közegem, amibe szocializálódtam és ami itt is ugyanúgy érvényes. Valahol középen. Nekem sincs átjárás? Vagy én vagyok a kivétel?
