Der Stadtplan

Utálok felkelni, ha csak lehet, nem is teszem - egyszerűbb ha le sem fekszik az ember, vagy valami ilyesmi. De azért bele-beleesem mégis a délutáni alvás hibájába. Nemrég keltünk, az agyam még tompa. Mosni kellene. Délután kettőkor végeztünk ma, de annyira hullafáradtak vagyunk már, hogy lehetett volna akár éjjel kettő is. Feltorlódott fáradtság.
Csak kiültünk a napra meginni a két búzasört, amit találtunk. Ilyen kedves vendégek vannak itt, akik sört és bort, meg kalácsot hagynak a szobában köszönetül. És olyan kedvesek, hogy napközben észreveszik, hogy kettes csoportokban dolgozunk, ezért két sört hagynak hátra maguk után.
Szóval rögvest megittuk a két sört, amitől picit be is rúgtam és azonnal átéreztem, mit jelent melósnak lenni. Most már azt mondom, minden melósnak alanyi jogon járjon a sör meg a fröccs a munka mellé!

Végül a korábbi tervek közül még csak egyet valósítottam meg, a belváros nézést, voltunk viszont a Rathausplatzon, ami csodálatosan pezsgő esténként és ettől újra élmény volt ebben a városban lakni. Szilárd szerint a műsor minden nap van, egy óriási kivetítőn adnak különféle műsorokat - vasárnap klasszikus zenei koncert felvétel ment - miközben körös körül a platzon a világ minden tájáról származó ételeket kínálnak közepesen drágán. Egyelőre maradtam a kolbásznál kaisersemmel kíséretében, mert nekem az itteni kolbászféleségek fogyasztása elég nagy kattanás, de van sok herkentyűs rész meg húsos, majd gyűjtök erre és visszatérek. A kaiserschmarrn engem nem győzött meg, én azt szoktam meg és szerettem meg, amit mama és anyu készítettek gyerekkoromban. De összességében ez a hely tíz per tízes.

Tegnap meg csak úgy sétáltunk egyet Papival a Mariahilferen, elmentünk egészen a Museumsquartierig, ahová szintén vissza kell majd menni, ha nem lesz este tíz óra már megint :) Nagyon szimpatikus, hogy a suhancok a múzeumok között fröccsöznek meg deszkáznak, csillagos ötös a városnak, hogy ezt megengedi.
Ez a hely a kedvencem most, meg ami azt illeti például ez a metrómegálló is:

És a sörön kívül még egy nagyon vicceset találtunk ma, ezt:

Der Gratis-Stadtplan für Gays! Csodás!! :D

I go through all this

Before you wake up


Bevallom, elég nehéz így dolgozni, minden nap, hétvégénk nincs. Vasárnap délután van, az esőtől a falra mászok. Ki akartam ma menni bringázni Bécsbe, de itt állandóan esik, vagyis minden délután. Bezártság, nagyon rossz érzés. Most már egyfolytában bűntudatom van a mozgáshiány miatt, meg hogy annyi itt a finomság, hogy folyton enni kell. Tudom, emiatt nem fog senki sajnálni :)
A munka monotonitása viszont megengedi, hogy az ember szüntelenül gondolkozzon, tervezgessen napközben. Ugyanazt a mozdulatot számtalanszor megismételni - az egyhangúsága megnyugtat. Közben általában arra gondolok, hogy mi lesz. Mit fogunk csinálni. Hogyan lehetne jobb. Mit kellene tennem még, szolfézsre járni, rajzolni, bringbézni... Tegnapelőtt rajzoltam, ez sikerült, a német is egyre jobban. Szerencsére itt is van a fürdőben villanykapcsolásra működésbe lépő rádió, így sokat hallgatom a német reklámokat mindenféle akciós termékről. Most már nem egybefolyó zsongást hallok néhány német szóval, hanem a szavak elkülönülnek egymástól, és bár a legtöbbet nem értem, de már tudom hol végződik az egyik szó és hol kezdődik a következő. Ezt haladásnak veszem.
Plusz megkóstoltam a garnélát, amit az eddig már megint nem teljesített újévi fogadalmaim egyikének tekintek, hiszen úgy szólt a fogadalom, hogy belevetem magam a kulináris élvezetekbe, leginkább gondolva itt a borok és ínyenc falatok kóstolására, a nagyi féle főzés kiterjesztésére különlegesebb ételekre, és a herkentyűk evésére, amit eddig sosem mertem megenni. Tessék, itt eszem épp Szilárd államvizsga ünnepélyén, Papa érdeklődve figyeli a reakciómat:

Egyébként ízletesnek találtam és biztos legközelebb kérek valami olyat, amiben nem csak egy darab van ebből a kis falatból. Szóval kuli és herkentyűk egy rövid időre pipálva :)


Boci meglátogatott minket, és míg mi huzatoltunk óraszám, addig ő kirándulgatott olyan Bocisan. Megnézte a Hundertwasseres budzsikat, amihez az élménybeszámolója alapján nekem is megjött a kedvem, úgyhogy ez van most a tervek között, már ha elállna végre az eső. 
Peti amúgy is azt tanácsolta, hogy készítsek egy tervet a kinti szabadidős tevékenységekről, különben megint nem fogok megnézni semmit és eddig igaza is lett félig. Mert bevallom azt is, hogy én Pestre lakni is úgy mentem, hogy minden héten kiállításra meg színházba fogok járni, aztán nem mentem sehova csak a Bocihoz, a Dessewffybe meg a Batyira és néha sörözni. Szóval ezt a baklövést nem engedhetem meg magamnak még egyszer, ezért a tervek:
1. Hundertwasser
2. Tiergarten
3. Belvárosozás
4. Gospeles templom


Nyilván lesz még, de most ezek a legfontosabbak. Az eső es tovább, megyek a többiekhez. Ja meg még két kép rólunk:

Ez meg már olyan régen, hogy most már itt a helye:

Ah so, Wien

Másfél hete érkeztünk a hostelbe, de olyan, mintha már hónapok óta itt laknánk. A napok összefolynak, egyformák, minden reggel - kivétel nélkül - hétkor szólal meg az óra, negyed nyolcra kinyitom a szemem, fél nyolckor lefő a kávé és én már a konyhában tevékenykedem. Minden reggel ugyanott, ugyanúgy, körülöttem az emberek viszont minden nap cserélődnek, hol osztrákok, hol lengyelek, szerbek, legutóbb egy idősebb spanyol nő, aki beszélgetni próbált, de nem tudok spanyolul, ezt be kellett látnia. Multinacionális kávé. Sok itt a kínai vagy japán, talán szégyen, én nem tudom őket megkülönböztetni, és ebben nincs semmi rasszizmus. Viszont irtó furán viselkednek néha. Van egy lány, talán harminc lehet, ő már egy hete itt van, nem mozdul ki a hostelből, viszont minden nap másik szobába költözik. A konyhában néha összefutunk, velünk ebédel. Általában bele is eszik a kajánkba, de túl rosszul beszél angolul, hogy többet megtudjunk róla, mint hogy ízlik neki, amit főztem. A zacskós levesen teljesen kiakadt, hogy nincs benne nudli, a bolognaiból viszont egy egész tányérral evett kóstolás címén. Nem csekkol ki időben, és ha új szobát kap, elfelejti hol van. Ha nem találja a kulcsát, elkéri a miénket, hátha azzal be tud menni... Ilyen ez a lány, fura.
A szobákban rengeteg dolgot hagynak a turisták - a ruháikat, ételt, italt, pénzt, csak úgy elszórva, mintha nem lenne fontos mindez, és valószínűleg nem is az. Bontatlan csokik landolnak a szemétben. Nagyon sok szobában van hátrahagyott doboz, zacskó, letépett címkék, blokkok, ami óriási shopping körútra enged következtetni. Úgy tűnik, a legtöbb utazó nem a múzeumok és a látnivalók miatt jön Bécsbe, hanem vásárolni. Pedig nagyon csudijó dolgok vannak ám Bécsben.
Például a Prater, vagy ez a park a közelben:

Ez egy olyan park, ahol hintaágyban lehet feküdni és van wifi, ami nagy királyság szerintem (meg az is, hogy éjszaka nem lopják el a hintaágyakat, nem is rongálják meg őket, tudják az emberek, ez mind értük van, a közösségé). Itt tanultunk németet tegnap, mert hogy most németet tanulunk, amit nem gondoltam volna amikor érettségi után kidobtam a német könyveimet :)

Itt heverésztünk a fűben, és ragoztuk a menni igét, egy lehetőségekkel teli élet reményében. Így telnek most a napok, munka, fekvés, levés, lődörgés és német tanulás, meg rengeteg nevetés.

Der Forderung ist abstattend :)

Ez meg nem tudom, volt-e már, de most legyen:

i'm just a dreamer but i'm hanging on

Képtelen vagyok a jelenben élni - csak a múltba nézés és a jövőbe tekintés megy igazán. Itt ülök a szobánkban, nem mentem le filmet nézni, egyedül kellett lennem, hogy a lakásomra gondoljak, ahogy cigiztünk a szobában és a kanapéra hamuztunk. Porszit hiányolom, a pesti sétákat, hogy bárki bármikor ide és oda jöhetett, meg mi is mentünk a többiekhez át. Gondolkozom, mi volt jobb, Pesten lakni vagy az lesz majd jobb, amikor itt Bécsben is lesz majd ikea kanapém.. Erre gondolok miközben nem megyek le filmet nézni és jól érezni magam a többiekkel. Na jó, de a magány az kellett, elismerem. Majd ha lesz is lakás, és munka és élet itt, az milyen lesz?

Itt vagyok, és fogalmam sincs miért, csak tudtam, hogy el kell indulnom, tovább kell állnom, hajt valami, amit meg kell tudnom és mindig egy lépéssel előttem jár ez a valami, én pedig nem érem el. Hajszolom. Mindig azt hiszem, a következő lépéssel beérem, de még sosem éreztem azt, hogy révbe értem volna. Egyszer éreztem életemben maradéktalan elégedettséget, ott, amikor meglett a lakás és először ültem benne egyedül. De aztán azonnal lépnem kellett, a gondolataim már máshol jártak.

Mi lesz az, amire már nem azt mondom: ideiglenes? Lesz ilyen? Hogy fogom még időben felismerni, hogy mikor kell megállnom? Lehet, hogy már késő?




Semmilyen racionális magyarázatot nem tudok adni, ami teljes egészében fedné a valóságot, de az emberek elvárják, hogy mondjak valamit. Így aztán annyiszor ismételtem el néhány verziót, hogy már magam is elhittem, miközben az utazásom valódi célja magam előtt is ismeretlen. Igaziból csak elindultam, hátha történik valami. És történik. Még az is lehet, hogy hazamegyek. Még az is lehet, hogy németül fogok beszélni hátralévő életem nagy részében. Minden lehet, a kimenetek száma végtelenhez közelít. Eddig azt gondoltam, ez az egyetlen mód a valódi életre, a maximális szabadság. Lehet, hogy most megváltozik a véleményem, de legalább a tapasztalás útján történik ez meg. Igaziból már örülök is.

Valami történt

33 fok van már most, szinte látni, ahogy nap a falakat perzseli. A szemem fölötti rész óriásira duzzadt, alig bírok pislogni. Éjjel azt álmodtam, hogy a húsvétról kell tanulnom Bocival, aztán hogy jött Dénes, és féltem, megkérdezi van-e szerződésünk, de csak azt kérdezte, hogy lakhatnak-e nálunk házaspárok. Mondtam, hogy igen, de álmomban is tudtam, a lakás már elkelt. Én vagyok a főbérlő, vagyis a tulajdonos. Idegenek jönnek ide, akik persze kedvesek, de mégiscsak idegenek. A szekrényembe pakolnak. A hűtőmből esznek. A kádamban fürdenek, a vécémbe pisilnek, meg még mást is.
Tulajdonképpen nem zavar ez, csak meglepő. Nagyon is meglepő. Már tegnap, amikor este hazaértünk, és Porszi nem rohant elénk azzal az álmos tekintetével, szagolgatva a levegőbe, hogy mi vagyunk-e, szóval tegnap mikor nem rohant elénk, én már tudtam, ennek a lakásnak a lelke már elveszett, hogy átadja a helyét valami másnak. Porszi vidékre költözött. A lakás porszitlan, és olyan szomorú.
Én is porszitlan vagyok, és szomorú. Minden megváltozik, és én elbizonytalanodtam tegnap. Elkezdtem félni. A családi horrornak hála estére egy darab szarnak éreztem magam, ami ugye teljesen életképtelen. És jöttek a kérdések: mi lesz velem Porszi nélkül, mi lesz velünk a barátaink nélkül, mi lesz velem Pest nélkül, amit annyira szeretek? Hogy fogunk megtanulni németül, hogy fogunk később szállást találni, pláne munkát, majd ha kell? Alig vártam, hogy elaludjak, hátha ma már jobb lesz picit. Felébredtem és nem tudom, merre induljak, de valószínűleg előre.
Csak előre szabad nézni, most nem lehet máshogy. Előre nézni, de a jelenben élni. Túlélem a mai napot, elporszitlanodottan is, viharverten is, akárhogy.

"Úristen, hol vagyok? Hát mikor váltottam menetjegyet? Hogy velem egy vonat robog?"

A kérdésekre lehetetlen válaszolni, annyi van. Gondolom majd az idő megoldja.