Valami történt

33 fok van már most, szinte látni, ahogy nap a falakat perzseli. A szemem fölötti rész óriásira duzzadt, alig bírok pislogni. Éjjel azt álmodtam, hogy a húsvétról kell tanulnom Bocival, aztán hogy jött Dénes, és féltem, megkérdezi van-e szerződésünk, de csak azt kérdezte, hogy lakhatnak-e nálunk házaspárok. Mondtam, hogy igen, de álmomban is tudtam, a lakás már elkelt. Én vagyok a főbérlő, vagyis a tulajdonos. Idegenek jönnek ide, akik persze kedvesek, de mégiscsak idegenek. A szekrényembe pakolnak. A hűtőmből esznek. A kádamban fürdenek, a vécémbe pisilnek, meg még mást is.
Tulajdonképpen nem zavar ez, csak meglepő. Nagyon is meglepő. Már tegnap, amikor este hazaértünk, és Porszi nem rohant elénk azzal az álmos tekintetével, szagolgatva a levegőbe, hogy mi vagyunk-e, szóval tegnap mikor nem rohant elénk, én már tudtam, ennek a lakásnak a lelke már elveszett, hogy átadja a helyét valami másnak. Porszi vidékre költözött. A lakás porszitlan, és olyan szomorú.
Én is porszitlan vagyok, és szomorú. Minden megváltozik, és én elbizonytalanodtam tegnap. Elkezdtem félni. A családi horrornak hála estére egy darab szarnak éreztem magam, ami ugye teljesen életképtelen. És jöttek a kérdések: mi lesz velem Porszi nélkül, mi lesz velünk a barátaink nélkül, mi lesz velem Pest nélkül, amit annyira szeretek? Hogy fogunk megtanulni németül, hogy fogunk később szállást találni, pláne munkát, majd ha kell? Alig vártam, hogy elaludjak, hátha ma már jobb lesz picit. Felébredtem és nem tudom, merre induljak, de valószínűleg előre.
Csak előre szabad nézni, most nem lehet máshogy. Előre nézni, de a jelenben élni. Túlélem a mai napot, elporszitlanodottan is, viharverten is, akárhogy.

"Úristen, hol vagyok? Hát mikor váltottam menetjegyet? Hogy velem egy vonat robog?"

A kérdésekre lehetetlen válaszolni, annyi van. Gondolom majd az idő megoldja.