Este Réz András filmklubbon voltunk Sárával és Janóval. A Két félidő a pokolban ment, még súlyosabb mint a múltkori film. Mindig vannak Réznek témaindító gondolatai, meg egy-két kérdés, amire figyelni kell film közben, de én most is csak sodródtam, vitt magával a film.
A történetet különösebben nem ecsetelem, aki látta, tudja, aki nem látta, majd megnézni - vagyis nézze meg! A filmet nézve egy csomó jó gondolat villant be, aminek a felére sem emlékszem, de azért akkor nagyot ütöttek, mint például, hogy Sinkovics mennyire brutálisan jó, zseniális. Meg az összes többi színész is, Garas Dezső itt még nagyon fiatal és hihetetlenül cuki, Márkus Lászlót szintén meg lehetne zabálni, Koltai János, aki nagyon ismerős volt, de nem jöttem rá honnan, aztán itthon megnéztem a neten és rájöttem, hogy csak az öregkori arcát ismerem.
Nagyon sok eszméletlenül zsibbasztó jelenet volt, folyton az úgymond bacheri kérdést tettem fel - "Ilyen van? Ilyen van?". És ilyen bizony volt. Sokszor gondoltam a nagypapámra, aki most kórházban van. Megműtötték, de szerintem már nem akar felébredni. Kilencven évesen, túl egy háborún, hat év fogságon, egy forradalmon meg ami utána jött, valószínűleg mérhetetlenül elfáradt az élettől. Szinte hihetetlen, hogy átélte mindazt, ami ebben a filmben is többször benne volt, hogy rab vagy, nálad nem különb katonák parancsára kell feküdnöd, kelned, enned a vizet, amit levesnek csúfolnak. Hogy minden perc kínszenvedés, minden percben beléd rúgnak, mégis minden perc ajándék, mert még egy perccel tovább él a remény. Ezek a dolgok számomra - számunkra - már olyan távoliak, fogalmunk sincs róluk. Végigpörgettem a ma már hiányos történelem ismereteimet is. Az utóbbi két évszázad évtizedei jutottak eszembe, hogy mind elhíresültek valamiről, háborúk, forradalmak, mozgalmak... Mind jellegzetes. Azt mondjuk, a boldog húszas évek, azt mondjuk, hippi mozgalom, azt mondjuk rendszerváltás, és tudjuk, miről van szó. Minden évtized olyan jelentős, nagy dolgok történtek, nagy csaták zajlottak, fegyverekkel vagy "csak" szavakkal, de voltak.
És aztán az én nemzedékemre gondolok és azt látom, mögöttünk nincs semmi (és valószínűleg előttünk sincs). Nincsenek már eszmék, nincsen már idealizmusunk. Az én nemzedékem nem küzd semmiért, maximum mindenki önmagáért, de azt is csak félgőzzel.
Nemrég hallottam a petőfin, hogy már nem emlékszem kik pályázatot hirdetnek, aminek a témája a magyarság megélése manapság. Akkor arra gondoltam, na ebben a témában egy sort sem bírnék írni. Csak cinikus gondolataim voltak, azt meg minek leírni. A Két félidő a pokolban viszont még számomra is valahogy megható volt. A film végén a focicsapatnak szurkolva mégiscsak összeverődik a már megtört embercsoport, és magyarokká válnak. Azt skandálják: "Győzni magyarok!" Egy nemzetet alkotnak, és bármi is történt előtte, akkor abban a percben az utolsó ember is maradéktalanul átérzi, mit jelent magyarnak lenni. És így volt ez korábban a valóságban is, nemcsak a filmben. Sára szerint itt az ellenség ellenében váltak eggyé. Meglehet.
Ha így van, az én nemzedékem azért ilyen céltalan, mert nincs miért küzdenünk. Mindent megkapunk, minden itt van karnyújtásnyira, amiről úgy érezzük, szükségünk van rá. Békeidő van. Megkapjuk a napi betevőt, a lehetőséget egy középszerű életre és mivel félünk egy sokkal rosszabb verziótól, belenyugszunk abba, ami van. Nekünk nem kell győznünk. Az én nemzedékem egy hihetetlenül izgalmas korban egy hihetetlenül érdektelen és unalmas nemzedék. Az élet nem állított minket igazán nagy helyzetek elé, nem kellett döntenünk, mint ahogy a film szereplőinek döntenie kellett - most élni fogok, vagy ember maradok? Egyáltalán tudjuk mi azt, mi az, hogy embernek lenni?
A nagypapám végigküzdötte az életét, megdolgozott mindenért amije csak van. Nagyon sok barátot szerzett, és mindig egyenes embernek ismerték. Ugyanakkor megvolt, megvan benne az a játék, játékosság is, ami nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Amikor beteg volt és meglátogattam sokat sztorizott, mondta azt is, hogy legyek mindig tisztességes.
És most azon gondolkozom, mi az, hogy tisztességes? Még általánosból van némi halvány emlékem, hogy elhangzottak ezek a szavak - tisztesség, meg becsület, meg emberségesség. Talán még középsuliban is, de biztos, hogy csak irodalomórán. Egyébként mintha mindez valahogy kikopott volna a szótárunkból, vagy politikai körök meg a vallási felekezetek martalékává vált volna. Itt vagyok 24 évesen, és nem tudom, hogy ha az élet mégis valami reális küzdelem vagy jelentőségteljes helyzet elé állítana, vajon emberként tudnék-e viselkedni, tudnám-e, hogy azt hogyan kell. Meddig lenne bennem erkölcsi tartás, méltóság? Azt sem tudom a 2012-es év emberének egyáltalán szüksége van-e erkölcsi tartásra? Hogy mindez csak valami letűnt kor elavult nézete, vagy csak a nemzedékem korcsosult?
Tele vagyok kérdésekkel. A papám talán tudná a választ, de már elfáradt. Alszik, és talán fel sem akar ébredni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése