*

Már nem hallom, ahogy száraz tenyerét kapirgálja, a jellegzetes hangot, amit a templom hátsó sorában megismertél, ha ő elöl ült és köhögött. Mindent múlt időben kell írni. Nem márgyál többet, nem ad a borostával rózsát az arcomra, nem mondja, hogy "haverok vagyunk ám", nem kínál a borral, nem kéri, hogy erőltessem az ivást, ha már eleget ittam. Nem morzsolunk többet együtt kukoricát. Nem meséli el többet a zsidó nő történetét a vacsoraasztalnál.

Azt hittem, nem hiszek a mennyországban. De muszáj bíznom a viszontlátás örömében.