Játszmák

A fejemben cikáznak a fenti szóhoz kapcsolódó történetek, rengeteg van, de mindegyiknek a végén kigyullad egy jelzőlámpa: „Stop”. Az egyiket nem írhatom le, mert a munkatársaimról szól, a másikat azért, mert a főnökömről, a harmadik a barátaimról, a negyedik Papáról, aki a szerelmem, és van még a tesómról, az anyukámról, a sarki boltos néniről és nagyjából mindenkiről egy-egy ilyen témájú sztorim és erre csak most jövök rá, ahogy ezt a mondatot leírom. Az élet folytonos játszmák sorozata – talán közhely -, de kisebb nagyobb mértékben folyton jelen vannak.

Ma a szokásos lesújtó hétfői hangulatban mentem le az irodai étterembe. A többiek beálltak a sorba, én otthonról hoztam levest, így a mikró mellé álltam. Előttem egy srác, akivel épp ebéd előtt voltunk egy közös értekezleten. Rámosolyogtam, jelezve, hogy „hé hát mi épp most voltunk együtt egy közös értekezleten”, de ettől zavarba jött. Melegítette a kajáját, én közben mobiloztam, és mire felnéztem, már ott állt mellette egy nő. Gondolom a kolléganője. Megvontam a vállam, oké, plusz két perc még nem a világ vége, meg tudom várni, míg ő is melegít, addig kommentelek valamit fészbúkon. Aztán a következő pillanatban jött egy másik lány, magas, hosszú szőke copfja volt és szürke szoknyás kosztümben feszített a neonzöld ételhordójával. Egy gyenge „ööhm” hanggal jeleztem, hogy méltatlannak találom, hogy most már ketten is elém pofátlankodtak. Tudom, az én hibám, ha az elején határozottan elküldöm őket az anyjukba, akkor már rég meleg lett volna a levesem. Csakhogy én nem vagyok határozott, hanem tutyimutyi vagyok és nem is akarok másmilyen lenni, de azért zavar mégis ez a dolog. Mert az egyik lány ennyiből is értette, hogy mit szeretnék, és mondta, hogy jó de ezután hadd jöjjön a kolléganő (azaz én). De a szőkét ez láthatóan nem érdekelte és mikor közelebb léptem, hogy melegítsek, még gyorsan bepakolt pár dolgot a mikróba és a srácot is megkérdezte, hogy van-e még melegítenivalója. Nagyon dühös lettem, de ez van, én béna vagyok és egyszerűen akármennyire dühít az ilyesmi, én képtelen vagyok odamondani a szemébe, hogy márpedig itt állok 15 perce és most én fogom betenni a dobozom. Igen, tudom, az erősebb kutya.. na de akkor sem megy. Aztán mikor minden dobozát kivette, azzal a megjegyzéssel ment az asztalához, hogy „mondjuk ez még nem biztos, hogy megmelegedett”. Úgy mondta, hogy halljam.

Csak azon gondolkoztam el később, hogy neki az anyukája nem mondta, hogy mit illik és mit nem? Vagy régen még ő is előzékeny volt, csak már annyiszor taposták el és lökték félre, hogy mára megváltozott?

Miért van az, hogy fiatalként legtöbbször még tudjuk, hogy van illem, meg udvariasság, meg odafigyelés, aztán felnőttként egyszerre megszűnik az ilyesmi és mi is törtető bunkókká válunk? A kettő közötti átmeneti állapotban megtörik valami. Annyi játszmán kell átverekednünk magunkat, hogy úgy érezzük, muszáj a kondér mellett vicsorognunk a másikra, különben az tép szét minket. De vajon aki udvarias, az tényleg gyáva meg gyenge, és tényleg jobb ha elpusztul?

És mikor lesz mindennek vége?

Ki vágja el először a fonalat és marad felnőttként is illedelmes, udvarias és figyelmes? Ki figyel arra, hogy az utána következő generáció végre ne „vér árán” váljon felnőtté?

Tudom, ezek naiv kérdések.

Mert átmeneti állapotban vagyok. Valaki vágja el a fonalat!