Hiábavaló

Akartam még pár szót írni Prágáról, de az élet olyan hirtelen, pillanatok alatt beindult a szünet után, mintha nem is lett volna ez a kirándulás, csak nagyon régen, mint valami halvány emlék.. A dolgok itthon semmit sem változtak – persze 10 nap alatt hogyan is változtak volna. Azért jobb most, könnyedebben tudom venni a dolgokat. Nem tudom, hogy a pihenés teszi-e, vagy csak a jó időnek örülök, a tavasznak nyílok-e így ki, de mindenképpen jó érzés. Gyásszal a szívemben szálltam fel a vonatra, idegesen, minden apróságot túlreagálva. A gyász még most is tart, de a fájdalom helyét átvette valami más, nincs rá jó szó, hogy mi. Sokat gondolkodom a halálon, aminek a ténye mindig ott lebeg az ember mindennapjaiban, mégsem gondolunk rá, vagy ha gondolunk is, néha legyintve, néha elborzadva. Nem tudom, hogy a halál szükségszerű-e, de most úgy érzem, nem ijeszt meg, hogy számolnom kell vele. Mintha teljesen egyértelművé vált volna az élet is, így, hogy tudom, mindenkinek ugyanúgy végződik, persze más halálnemmel, de ugyanazzal az állapottal. Ha innen nézzük az életet, nevetségesnek tűnik minden vergődésünk, ugyanúgy végzi a postás, az eladó, és az igazgató is. Abban, hogy a halál után történik-e velünk valami, nem lehetünk biztosak, így hát megint csak ugyanoda jutottam, hogy a legjobb amit csak tehetünk életünk során, hogy maradéktalanul boldogok próbálunk lenni, és igyekszünk magunkat szüntelenül jól érezni. Minden más hiábavaló.