Vizsgaidőszak

Május utolsó napja van, az idő rohamléptekkel halad - megint. Vége a májusnak. Papa elefántot varr az asztalnál. Elmaradt a mai rajz, a felszabadult két órának kilenc perce vége és én még mindig a munkahelyi ruhában ülök, amit átizzadtam a hazabiciklizés alatt. Büdös vagyok és zsíros a hajam. Egész nap tételt dolgoztam ki (vagyis dehogyis, dolgoztam..) - rövid távú finanszírozás, növekmény elv, Monte-Carlo elmélet ("Milyen volt Monte-Carlo? A hajad kiszőkült."), forrásköltség és már nem emlékszem, hogy mik, annyira jelentéktelen dolog a pénzügyi tervezés. Vagyis számomra az. Egész délután képeket nézegettem, zenét hallgattam, csak hogy ellensúlyozzam valamivel a rengeteg közgazdaságtant. Az agyam az elmúlt hetekben rengeteg információt szívott be, a lelkem meg közben egyre üresebb.

De ezt csak ma érzem, meg mostanában, vizsgaidőszak van, szokásos. Remélem ez az utolsó... Most úgy érzem, nem akarok többé tanulni, de biztos meggondolom majd magam.

Csak agyalok, annyi mindent kellene csinálni, bécsiül tanulni, utánanézni a bicikliutaknak, keresni egy új szívecskés csengőt, tornázni, hasizmot képezni oda ahol valaha régen volt, most meg csak valami plötty. Miért van ez így vizsgaidőszak alatt? Miért érzem magam ennyire fosnak? Még csak nem is izgulok, most rendesen tanultam, jól haladok, tematikusan minden nap megtanulom amit kitűztem, aztán itthon még hiperaktívkodok, kimosom a hűtőt, sorozatot nézek, főzök. Mégis minden percben úgy érzem, ez még kevés, "gyerünk, csinálj már valamit" üvölti az agyam, közben tudom, ez már így is több a soknál.

Minden idegesít.

Buzi vizsgaidőszak.

De már bulizni sem akarok, sörözni sem, filmet nézni sem, aludni sem, beszélgetni sem.. Semmit. Elöntötte az agyamat a nihil.

Szeretném visszakapni önmagam. Szeretném, hogy ne legyen vizsgaidőszak. Nem azért, mert tanulni kell, hanem a vizsgaidőszak-hangulat miatt.