Ebben a bejegyzésben szeretnék elnézést kérni azoktól, akik az elmúlt hetekben írtak, kérdeztek, érdeklődtek és akiknek valószínűleg elfelejtettem válaszolni, mert amikor írtak, épp lehányt a gyerek, vagy bekakilt, vagy üvöltött, vagy ezeket egyszerre, és mire időm lett volna visszaírni, addigra kiment a fejemből az egész. Úgyhogy most nekik - nektek - álljon itt egy poszt az utóbbi hetekről, mert bizony továbbra is rengeteg szürreális - időnként horrorisztikus - élményben van részünk, mióta Kétgyerekesék vagyunk.
Az első hetekben annyira betojtam, hogy felajánlottam Papának a többnejűség lehetőségét, mert úgy éreztem, totális képtelenség, hogy a két gyereket ketten menedzseljük maradandó idegrendszeri károsodás nélkül. A mélypont azt hiszem akkor volt, mikor egy délután épp az őrület határán megérkeztünk délután az oviból.
Egy ilyen ovis kör tényleg eléggé igénybe veszi az ember energiáit. Mivel se a házban se az oviban nincs lift, ezért a babakocsit az első héttől minimum napi négyszer kell föl le cipelnem, ez bevásárlás után külön móka (helló császármetszés heg, helló aranyér!). Tudom, tudom, illetlenség erről írni, de leszarom :) Némiképp talán árnyalja a képet, ha elmondom, és világos lesz, mitől vág menet közben némelyik friss anyuka időnként olyan arcot, mint Jack Torrance és mitől járnak úgy, mint aki épp befosott. Elárulom a titkot, azért mert talán épp vigyáznak, nehogy kiessenek a saját seggükön!
Szóval a lényeg, hogy fizikailag baromi rottyon voltam még pár hete, és ily állapotban külön öröm, ha az újszülött napi kétszer végigordítja az oviba vezető utat. Azon a bizonyos délutánon felszedtük Nagytesót, nyilván tombolt egész úton a tesóféltékenység miatt, a metrón hely nulla, mindegy, valahogy hazakeveredtünk.
A babakocsival és a két gyerekkel bárhová eljutni amúgy is folyamatos bénázást jelent. Próbálj meg úgy kinyitni (kulccsal) egy 200 kilós nagykaput, hogy egyik kezeddel a babakocsit tartod, másikkal az őrület határán lévő háromévest, hogy ne rohanjon már ki a kocsik közé. Minimum négy kéz kellene hozzá, de csak kettő van, szóval:
egy lábbal tartom a kocsit, egy kézzel fogom a gyereket, másikkal a kulcsot tuszkolom a zárba, közben a másik lábammal közelebb ugrabugrálok és a seggemmel nyomom a kaput, nyomom, nyomom, mert ugye kétszáz kiló. Taszigálom a gyereket, menjen már be, ő persze álmodozva, gyökkettővel araszol, míg én két ujjal tartom a kaput és fél lábon ugrálok befelé...
Mindegy, bent vagyunk, fölviszem a gyerekeket, visszarohanok a babakocsiért, azt is fölráncigálom (bónuszként van benne néhány kiló cucc a Hoferből), közben elképzelem, ahogy a kőszáli sas beront az ablakon, és magával ragadja a magára hagyott csecsemőt, ugyebár... Mire fölérek, Kistesó ordít, Medi a wc-n kiabál, hogy "kakííltaaaam!". Én bekapok egy falat maradék nutelláskiflit, amit Medi uzsis tasijában találok, mert ilyenkorra rohadt éhes vagyok, és tudom, hogy mire kitörlöm Gyerek1 popóját, addigra Gyerek2 éktelen ordítást rendez, és kénytelen leszek evés nélkül azonnal bizonytalan ideig szoptatni. Elvégzem a törlést, közben Medi kedélyesen társalog a kakija állagáról és mennyiségéről, majd közli, hogy amúgy ez a kaki a nutellás kifliből van. Ekkor próbálom nem kihányni azt az egy falatot, ami a számban van és megyünk kezet mosni...
Mindegy, bent vagyunk, fölviszem a gyerekeket, visszarohanok a babakocsiért, azt is fölráncigálom (bónuszként van benne néhány kiló cucc a Hoferből), közben elképzelem, ahogy a kőszáli sas beront az ablakon, és magával ragadja a magára hagyott csecsemőt, ugyebár... Mire fölérek, Kistesó ordít, Medi a wc-n kiabál, hogy "kakííltaaaam!". Én bekapok egy falat maradék nutelláskiflit, amit Medi uzsis tasijában találok, mert ilyenkorra rohadt éhes vagyok, és tudom, hogy mire kitörlöm Gyerek1 popóját, addigra Gyerek2 éktelen ordítást rendez, és kénytelen leszek evés nélkül azonnal bizonytalan ideig szoptatni. Elvégzem a törlést, közben Medi kedélyesen társalog a kakija állagáról és mennyiségéről, majd közli, hogy amúgy ez a kaki a nutellás kifliből van. Ekkor próbálom nem kihányni azt az egy falatot, ami a számban van és megyünk kezet mosni...
Na és az ilyen délutánokon néha azt érzi az ember, hogy elkapkodta a családalapítást...
De mielőtt elrémiszteném a leendő szülőket és magamra haragítanám azokat, akiknek már van gyereke, inkább iderakok néhány cuki fotót, hogy lássátok, azért mindeközben mégiscsak jól szórakozunk.. :)
Ez például egész friss, ma készült, amikor Kétgyerekesék azt gondolták, belefér egy szombati napba a kabát-, cipővétel és sütievés. Tévedtünk. Mire sikerült elindulni, Medinek pisilni kellett, mire azzal végeztünk Lenke ebédideje jött el, aztán próbáltunk ezt-azt vásárolni, de mire meglett egy-két dolog, mindkét gyerek kidőlt, úgyhogy hazakullogtunk sajttortátlanul.. Medi még a mózeskosarat is befoglalta.
Itt még egyben, egy héttel a szülés előtt, a kiírt napon. Medi szerint azért voltam kórházban, mert pöttyös a nyelvem, amire a legbiztosabb gyógymód, ha a vállunkra terítjük az ágyneműhuzatot.
Kistesó megérkezett végre!
Nagytesó örül, szereti!
Guszti örül, szereti :)
Medi új (szerintem gusztustalan) szenvedélye a csirkeláb evés.
Cukiságfaktor: végtelen.
Mondom én!
Mostanában legtöbbször így nézek ki
Anya, ezt a képet inkább ne tedd föl!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése