Bár mint szupertapasztalt anyuka azzal már tisztában voltam, hogy az időre született babák a puszta véletlennek köszönhetik a pontosságot és a legtöbb gyerek "késik", mégis nyilván titkon reméltem, hogy másodszülöttem igyekszik majd a papírformát megcáfolni. Megint alaposan felültem a rokoni/ismerősi kör "Jézusom, de vizes a lábfejed!", "Jézusom, hogy eltorzult a fejed, biztos mindjárt szülni fogsz" vagy "Atyaég, mekkora has! Nem húzod már sokáig" felkiáltásainak és az ebből következő népi bölcsességeknek, volt itt meleg front, hideg front, leszállott has, vizes száj, lapos orr, vihar, és mindenféle tutibiztos megmondás, de úgy tűnik, Lenke már most magasról szarik a konvenciókra és a hagyományra, mert remekül elvan odabent.
Bár teljesen elégedett vagyok az elsőszülött jellemével és tulajdonságaival, ennek ellenére titkon abban is bíztam, hogy Lenke majd más karaktert hoz, csak a puszta kíváncsiság végett, vagy nem tudom. De egyelőre ebben is úgy tűnik, hogy tévedtem, mert szinte percre pontosan másolja a nővérét. Szorgalmasan küldi a jósló fájásokat, meg mindenféle egyéb születésre utaló tüneteket, amit érzékenyebb gyomrú olvasók miatt most nem részletezek, aztán ugyanezzel a lendülettel órákra, napokra felfüggeszt minden tevékenységet és bent röhög a markába.
Tegnap bementünk a kórházba a kötelező ctg-re, már nem reménykedtem naivan a "Fájdalom nélkül vajúdtam, két óra alatt megszületett a kisbabám" című forgatókönyvben (tényleg, tele az internet ilyen marhaságokkal), egyszerűen derűs nyugalommal felfeküdtem az ilyen-olyan padokra, székekbe, adtam vért, vizeletet és vártam, hogy hazajöhessünk megnézni a Trónok harcát. Sajnos egy lelkes osztrák ápolónő meglátta a lábam, ami engem ugyan már öt hete egyik kétségből a másikba ejtett, az orvosok azonban fittyet hánytak a dagadásra. Eddig. Mert a pisim meg szűretlen búzasör jellegű volt, és így együtt már elég okot adott a maradásra. Egy másodperc erejéig még áltattam magam azzal, hogy hazaengednek, de aztán vérvétel közben - mintegy kellemes figyelemelterelésként - elém tolták a heti menüt, hogy akkor ikszeljem be, hogy mit akarok ebédelni, vacsorázni a következő öt napban. Sejtettem, hogy ez túlzás, de az hamar megnyugtatott, hogy a négyféle menüben volt például őzragu.
Mindjárt be is öltöztettek a kedvenc kismama-ribi kollekciós szettembe, és indulhatott a 24 órás tétlen kórházi köldöknézés:
Közben a gyerek az apjával megkezdte az elkanászodást:
Ne kérdezd!...
Kismamák jöttek mentek, sikoltoztak körülöttem, kisbabák születtek és sírtak, csupa cukisággal vegyes szenvedés vett körül egész éjjel. Kaptam egy vajúdó szobatársat is, csak a biztonság kedvéért, és ha még nem éreztem volna magam ettől elég nyomorultul (ti. hogy most akkor sajnáljam, vagy irigyeljem-e szegényt a szenvedéseiért), a tesóm megizente, hogy egy másik augusztus végére kiírt barátnőm is beelőzött a szüléssel (ezúton is gratulálok Petráéknak - de tényleg :D). Közben Lenke szorgalmasan gyakorolt, küldte a jóslófájásokat, hogy fenntartsa a kijöveteli szándék látszatát. Persze továbbra sem volt szó ilyesmiről. Reggelre kellemes kismalacos ábrázatot öltöttem duzzadt szemeimmel, de már rutinos nem-vajúdóként tudtam, hogy a sztori vége úgyis az, hogy kulloghatok haza a kis bőröndömmel, és így is lett. Itthon továbbra is várjuk a kistesót, Medi hol eláraszt szeretettel, hol őrjöng, hiperizgatott az biztos.
Én próbálom tartani magam, bár felajánlották, hogy egy gyors császárral megszabadítanak a szenvedéstől, de még mindig nem tudom elengedni, hogy hátha lesz egy olyan szülésem, ami nem egy "Zs" kategóriás horrort idéz, hanem egy olyan félig sírós, félig nevetős megható családi drámát.
Ha nem így lesz, még mindig megtehetem, hogy bosszúból Brittamarie-nak anyakönyveztetem a gyereket! :D
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése